Talán ha egy-egy mondattal a különbséget akarnám kihegyezni: Orwellé a sötét, kilátástalan diktatúra gyilkos példázata, Huxley-é meg a negédes, a mai világra jobban hasonlító, körmönfont és humorosan őrült, szinte őrjítően kellemes, lassú halálba szendergő pusztulásé. Huxley hihetetlen bravúrja, hogy 1931-ben ennyire eltalálta, mit hoz a holnap, azaz a mi jelenünk. A szép új világ tele van klasszikussá vált idézetekkel, mély mondanivalóval. Már 1931-ben megjósolta:
- az értékek fejre állását: „Lenine Crowne? Észbontóan pneumatikus. Nem is értem, miért nem próbáltad még ki, elvégre: mindenki mindenkié;
- a fogyasztói társadalom abszurditását: „nem kell nekünk tű meg cérna, új ruhákat veszünk még ma. Ha sokat öltessz, keveset költessz”, vagy „valódi szattyánbőr-utánzat”;
- a narkózis diadalmenetét: „a szóma, ha mondom, segít a gondon”; „már egy köbcenti, helyrebiccenti”.

Hihetetlen olvasmányélmény annak, aki humorral szemléli a mostani világot. Mindez még úgy is igaz, hogy a magamfajta könnyen azonosul a vademberrel, aki teljesen idegenül bolyong Abszurdisztánban, ahol semmi nem olyan, mint amilyennek lennie kellene. Azon kevés regények egyike, amely a polcomra került, nagyon ritkán teszek oda szép- vagy szórakoztató irodalmat, mert a fizetés a szakirodalomra kell. A szép új világot azonban megvettem pár éve, és azóta már negyedszer végeztem ki. Ha tíz regényt kellene összeszednem, mint „best of”, akkor mindenképpen ott lenne A gyűrűk urával, az 1984-gyel, a Quo Vadis-szal karöltve. Hibátlan és örök érvényű alkotás.

A Cartaphilus kiadása ráadásul nagyon szép küllemű, remek címlapi illusztrációval, amely hűen tükrözi a tartalmat.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.