1559

Takami Kósun: Battle Royale

Könyvkritika

Immár a harmadik, japán szerző által írt könyvön rágtam át magam az utóbbi hetekben, és ismét nem csalódtam. Ez nem kis teljesítmény, hiszen elég komoly fenntartásaim vannak a kelet-ázsiai kultúrával kapcsolatban, mert sok szempontból gyökeresen eltér a miénktől, minden szépsége mellett is. Először Haruki 1Q84-ét végeztem ki, amely egészen tűrhető volt (noha nem 1984 szintű), majd a Harmónia című disztópiát. Most egy már régóta vágyott darab következett, a Battle Royale.

A Battle Royale jellegzetesen japán, igaz a szokottnál kevesebb szexuális beütéssel bír, viszont ehelyett kapunk egy 700 oldalas erőszakorgiát, ahol gyilkolnak számszeríjtól a méregig minden kézbe kerülő holmival. Szerencsére a Takami Kósun által rendezett vérfürdő – sőt vérgőzfürdő – nem öncélú, és van értelme, éppen csak mosogatószivaccsal nem. Már csak azért is érdemes elolvasni, mert teljesen egyértelmű, hogy például Az éhezők viadala a Battle Royal amerikanizált, feltupírozott és grandiózussá pumpált gyermeke. Nyugodtan küldhetik Collins művét DNS vizsgálatra, mert teljesen nyilvánvaló, hogy ez az egyik szülő. Természetesen a hasonlóság igaz a Battle Royale-lal gyakran párhuzamba hozott Legyek urával is, amit szintén nagyon szeretek.

A regényben egy kamaszokból álló osztályt kisorsolnak a Battle Royal nevű „játék”-ra, melynek során katonai pszichológiai vizsgálat gyanánt arra kényszerítik őket, hogy utolsó emberig gyilkolják le egymást egy néhány négyzetkilométeres szigeten, minden eszközt bevetve. Az osztály átfogja a japán társadalom minden elemét, a stréber osztálytitkártól a vagány sportolón és a hétpróbás bűnözőn át a számítógépes zseniig. Nincs egyetlen főszereplőnk, csak több főbb szereplő, ennyiben nehezebben kezelhetőbb, mint Az éhezők viadala. A karakterek a lazán felskiccelttől a közepesen kidolgozottakig terjednek, egyikre sem merném azt állítani, hogy tökéletesen megmunkált, és csak apránként kapunk információkat. Nem érdemes nagyon megkedvelni a szereplőket, mert hullanak majd, mint tornádóban a tetőcserepek.

A regény erőssége a feszültség, amely eddig minden általam olvasott japán írásból sugárzik. Az, hogy életszagú és cselekményközpontú. Nincsenek 30-40 oldalas történésmentes töltelékek, csak esemény és esemény. Ez egy fiataloknak írt könyv egy erőszakos világról. Jól adja vissza a diktatúra erőszakszervezetével szemben tehetetlenül kiszolgáltatott emberek félelmeit, a bizalmatlanság fojtogató légkörét, és azt, hogy ilyen helyzetben milyen kis véletleneken múlhat az emberi élet.

Igazán nehéz számomra a könyvben a nevek fejbentartása volt, ugyanúgy, mint az orosz regények esetében. Egyszerűen nem ilyen nevekhez vagyunk szokva. Ugyanakkor nagyon jó, hogy a kötetben egy térképet kapunk segítségül, illetve egy osztálynévsort, amelyből a kellően bizarr hangulatú olvasó egyenként huzigálhatja ki a megboldogult szereplőket.

A könyv legnagyobb problémája a kötés, még pontosabban a fűzés. Page A leghosszabb nap című kötete óta nem láttam ennyire pocsék kiadást. Minden lapja önálló életet él, s igyekszik a szélrózsa minden irányába megszökni. Lapozol egyet, és újabb lap távozik. Kritikán aluli! Ezt még az sem árnyalja, hogy többéves példányt olvastam, mert jól emlékszem, hogy a második olvasónál már problémák voltak. Egyszerűen egy ilyen vaskos könyvnél erre jobban kellene figyelni. Nem mintha emlékeznék olyan Ulpius-házas könyvre, amely mondjuk kötött lett volna...

A könyvből nagyjából azonos tartalmú film is készült, melyben Gogo Yubari karaktere is feltűnik a Kill Billből. A film nem rossz, de azért hangulatilag kicsit komolytalanabb a könyvnél, és szerintem kevésbé tartalmas. Érdekes, jellegzetesen kelet-ázsiai film, durva jelenetekkel, pontonként odaszórt markáns karakterekkel és nagyon jól elhelyezett klasszikus zenei betétekkel.

Összefoglalva: Az éhezők viadala jobb. De azért ez egy jó kis mű, kellően elvetemült alakoknak. Cicababáknak, valamint lelkük ártatlanságát a világ gonoszságától rettegve őrzőknek nem ajánlott!

Horváth Gábor


Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2015.05.29
4