Vagy hogy is mondjam, hogy érthető legyen. Azok a filmek, amelyek alaptézisüket aköré építik fel, hogy két magányos, szerencsétlen, kiszámíthatatlan, zsákutcába jutott (az aktuális jelző aláhúzandó) sors találkozása végül magasabbrendű minőségbe emelkedik kölcsönös egymásra hatásuk után, eleve fórral indulnak. Amit persze nem könnyű végig megtartani, mindenesetre a rajtvonallal és a startpisztollyal nem kell megküzdeniük. A Helló, mennem kell is ilyen történet: Sarah Koskoff sztoriját Todd Louiso vezette filmvászonra, ahol a válás utáni depresszióban lévő, karrier- és gyermektelen Amy-t egy nála mindenképpen 10 évvel fiatalabb, gátlásos, anyja által melegnek gondolt színészpalánta segíti visszatalálni az önálló életbe.

Persze fordítva is működik a dolog: Amy saját magával együtt önt önérzetet és bátorítást a 19 éves fiúba. Addig pedig sok-sok szexen, felszabadult lélekelemzésen át vezet az út. A két fiatal háttere átélhetően elnyomó, korlátaikat saját szüleik generálják, s az így leszabályozott lehetőségek körét csakis a külső behatások képesek kiszélesíteni. Egyvonalú történet ez, még csak nem is túl mély, de a felszín legalább elfogadhatóan rokonszenves: Melanie Lynskey csupa vigasztalnivaló báj, akit a férfi néző kétségek és feltételek nélkül magához ölelne, Christopher Abbott pedig az a kisfiús rejtett tűz és erő, amelytől a női keblek olvadnak el. A jól összepárosított kettős tehát alaphang, amelyre ugyan túl sok bonyolult szólam nem épül, de amelyen korrekt, kielégítő történet gördül végig. Helló, mennem kell. Csak így egyszerűen. Minek bonyolítani azt, ami magában is megáll a lábán.

2012, amerikai, 95 perc
rendező: Todd Louiso
forgatókönyvíró: Sarah Koskoff
szereplők: Melanie Lynskey, Christopher Abbott, Blythe Danner, John Rubinstein, Meera Simhan

Szilvási Krisztián