2104

Stabat materek a komolyzenében

Rendhagyó CD ajánló húsvét ünnepére

A húsvét a keresztény világ legnagyobb egyházi ünnepe, amelyet „Jézus feltámadásának emlékére ünneplünk a 2. századtól kezdve”. A húsvéti misztérium középpontjában Jézus Krisztus szenvedése, halála és feltámadása áll. A komolyzenében számos olyan műfaj és mű született, amelyek ehhez az ünnepkörhöz kapcsolódnak. A passiók szövegei az evangéliumok alapján készültek, és Krisztus utolsó óráinak szenvedéseit és halálát idézik fel, ezzel szemben a Stabat materek „a kereszt tövében álló” Szűz Mária fájdalmát ábrázolják.

A Stabat mater Szűz Máriáról, mint Fájdalmas Anyáról szóló szekvencia ill. himnusz. A szekvencia a „római miseliturgiában a változó miseénekek egyike, a 10. századtól költői szövegre írt himnikus dallamokat illettek ezzel a névvel”. A Stabat mater kezdetű vers szerzősége vitatott. Évszázadokon át leginkább a ferences szerzetest, Jacopone da Todit (1230?-1306) tekintették szerzőjének, de Szent Bonaventúra és III. Ince pápa neve is felmerült már költőként, sőt egy ismeretlen ferences szerzetes szerzőségét is lehetségesnek tartják. A Stabat mater a középkorból származó meditatív vers, amely a kereszt lábánál álló Szűz Mária nézőpontjából mutatja meg a szenvedéstörténetet. (A költemény Babits Mihály fordításában elolvasható a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán.)

A tridenti zsinaton betiltották ezt az egyházi éneket túlzott érzelmessége miatt, ennek ellenére Itáliában továbbra is népszerű maradt, sőt a Vatikán rosszallása ellenére továbbra is énekelték. Végül 1727-ben XIII. Benedek helyezte vissza a liturgiába. A 18. század folyamán a komponisták általában a költemény mind a húsz versszakát megzenésítették, azonban a templomokban csak az első tíz strófát énekelték a böjti időszak esti miséin.
A Stabat mater szövegét a reneszánsztól kezdve egészen napjainkig, Palestrinatól Arvo Pärtig számos komponista megzenésítette. Ezen ajánló keretein belül a Dr. Kovács Pál Megyei Könyvtár és Közösségi Tér hang- és médiatárának állományában található Stabat mater felvételekből válogattunk néhány gyöngyszemet.

Antonio Vivaldi (1678-1741) f-moll, alt szólóra és vonósokra komponált Stabat materét 1712-ben Mária hét fájdalmának ünnepén énekelték először. Vivaldi zenéje olykor operákat idéző, olykor szorosan összefonódik a vers mondanivalójával, azaz élesen disszonáns akkordok ábrázolják Mária fájdalmát, olykor pedig a szöveghez alig-alig illő táncritmusok jelentenek kontrasztot a zene és a szöveg között.

A napjainkban főként csembalószonátáiról ismert Domenico Scarlatti (1685-1757) fiatal korában Rómában orgonával kísért kórusműveket írt, amelyek közül a leghatásosabbnak mindenképpen c-moll Stabat matere tekinthető, amelyben tízszólamú kórus adja elő az énekszólamot. A vatikáni Capella Giulia számára 1713-1719 között komponált nagyszabású mű „kifejezésmódjával és harmóniai színgazdagságával Scarlatti vokális zenéjének csúcsát képviseli”. Domenico Scarlatti Stabat matere hét, 1-5 versszakot feldolgozó, ellentétes részből áll össze. Zenéjében felfedezhető a korában oly népszerű opera seria befolyása. Ezek az operai hatások különösen felismerhetők a gazdagon díszített Inflammatus et accensus kezdetű duettben, és a művet záró Ámen fúgában. Mégis Scarlatti alkotása azonban egy a „mély pátosz hangján megszólaló, a kereszt lábánál álló Szűz Mária fájdalmát érzékeltető” remekmű.

Giovanni Battista Pergolesi (1710-1736) 1736-ban, nem sokkal halála előtt fejezte be szoprán- és altszólóra, vonósokra és continuóra írt f-moll Stabat materét, amely a 18. században igazi kultuszművé vált. A század folyamán egyetlen egyházzenei mű sem jelent meg olyan sokszor nyomtatásban, mint éppen ez. Kritikusai azonban azt hangsúlyozzák inkább, hogy a dallamok és a ritmusok operájára, Az úrhatnám szolgálóra emlékeztetnek. Tény, hogy Pergolesi a nápolyi opera stílusában írta meg remekművét, amelyre nem „az elmélyült áhítat jellemző a leginkább”. A zeneszerző kompozíciójában „a 18. század nápolyi emberének saját, őszinte hangját szólaltatja meg. Nem ünnepi egyházi muzsika, hanem vallásos szövegű, lírikus ária- és duettsorozat”.

Az egyetlen Stabat matert, amely a 18. század folyamán mind ismertségben, mind népszerűségben Pergolesi remekművével vetekedhetett, Joseph Haydn (1732-1809) szerezte, aki g-moll Stabat materét szólistákra, kórusra és zenekarra komponálta. A bemutatót 1767-ben Kismartonban tartották, később azonban Párizsban és Londonban is óriási sikert aratott remekművével, amely rendkívül népszerűnek számított egész Európában: például Londonban és Párizsban nyomtatásban is megjelent, de számos könyvtárban, Nápolyban, Rómában, Madridban kéziratos másolatok is felbukkantak. Protestáns vidékeken is énekelték Haydn művét, annyi változtatással, hogy a latin szöveg helyett a német nyelvű változatot részesítették előnyben.
Haydn tudatosan törekedett arra, hogy az egyházzene területén is maradandót alkosson, ezért különösen nagy gondot fordított Stabat materére. Ennek ellenére az a kritika érte, hogy a témához képest zenéje nem elég komoly. Haydnnak ismernie kellett a híres előd, Pergolesi zenéjét is, mivel művének három áriája ritmikájában és zenéjében is emlékeztet az itáliai előd munkájára. Az eredeti középkori költeményből sugárzó óriási fájdalmat Haydn drámai erejű zenével mutatja be. A 14 részből hetet moll hangnemben komponált, ezzel is erősítve Mária fájdalmának még érzékletesebb bemutatását. Az alkalmazott lassú tempók is a szomorúságot hivatottak erősíteni, kontrasztként azonban néhány részben erőteljesebb tempók is megjelennek. 1803-ban a kor igényeit szem előtt tartva Haydn áthangszerelte Stabat materét.

Franz Schubert (1797-1828) mindösszesen 18 éves volt, amikor 1815-ben elkezdte komponálni a Stabat mater első négy versszakának zenéjét, 1816 elején pedig végzett a teljes költemény megzenésítésével. Az f-moll, szólistákra, kórusra és zenekarra írt Stabat mater érdekessége, hogy Schubert nem az eredeti latin költeményt zenésítette meg, hanem a Friedrich Gottlieb Klopstock (1724-1803) által készített német verziót használta fel, amely a felvilágosodás jegyében tompította az eredeti középkori verzió fájdalmát. Schubert zenéjében igyekezett a témához illő, túlnyomórészt elégikus zenét komponálni. Életében ezt a művét nem mutatták be.

A leginkább könnyed vígoperáiról ismert Gioacchino Rossini (1792-1868) 18 és 37 éves kora között komponálta meg 39 operáját. A Tell Vilmos 1829-es premierjét követő 39 évben szinte teljesen visszavonult a zenei élettől. 1831 nyarán azonban Madridba látogatott, ahol Fernandez Valera érsek és államminiszter rábeszélte arra, hogy Stabat matert írjon a számára. Művének első változatát 1833 nagycsütörtökén játszották először Madridban. Valera érsek halála után örökösei ki akarták adatni az addig ismeretlen Rossini művet, azonban a zeneszerző hivatalos kiadója fellépett ez ellen. Ő vette rá Rossinit arra, hogy dolgozza át az első változatot. A mű ma ismert formája 1841-re készült el, és 1842. január 7-én hangzott fel először Párizsban, óriási sikert aratva. A mű lelkes rajongója, Gaetano Donizetti vezényelte mind a bolognai, mind a bécsi ünnepélyes bemutatókat.
Rossinit is, ahogy az összes nagy egyházi zenét is író operakomponistát, az a vád érte, hogy műve túl teátrális és operaszerű, túlzottan világias. A zenei könnyedségéről, valamint a humor zenei ábrázolásáról ismert zeneszerző drámai oldalát ebben a művében mutatta meg, hallgatása közben Verdi operáinak drámai ereje juthat eszünkbe. A zenemű hosszabb, a fájdalmat, az anya keservét bemutató zenekari előjátékkal indul, a szólisták és a kórus később kapcsolódnak csak be. A Cuius animam kezdetű tenorária népszerűségét mutatja, hogy sok tenor árialemezén önálló számként is szerepel. Legmegrázóbb talán az Eja, mater fons amoris tétel, amelyet a basszista és a kórus zenekari kíséret nélkül énekel. A zárótétel cáfolja meg azokat a korábbi vádakat, hogy Rossini nem ismerte sem az egyházi stílust, sem a szigorú ellenpontot.

A 20. és 21. században is népszerű volt a zeneszerzők körében a Stabat mater megzenésítése. A francia Francis Poulenc (1899-1963) eredendően tragikus körülmények között elhunyt barátja, Christian Bérard tiszteletére rekviemet akart írni, azonban a rocamadouri Fekete Madonna kegyhelyre tett zarándoklatát követően mégis inkább a középkori költemény megzenésítése mellett döntött. Stabat materét szoprán szólóra, vegyes karra és zenekarra komponálta. Az ősbemutatót 1951-ben Strasbourgban tartották, ezt követően szerte a világon népszerűvé és elismertté vált a mű. Poulenc Stabat matere 12 részből áll, amelyekben a drámai hang a könnyedebb hangvétellel váltakozik.

A kortárs észt zeneszerző, Arvo Pärt (1935-) 1985-ben komponálta meg Stabat materének első változatát Alban Berg születésének 100., halálának 50. évfordulójára. Pärt eredetileg szopránra, kontratenorra, tenorra és vonóstrióra írt zeneművét 2008-ban átdolgozta. Ennek során az eredetihez képest számos helyen változtatott Pärt, különösen a zenekari részekben, de az eredetileg szólistákra írt vokális részeket is már kórus szólaltatja meg az új változatban. A középkori költeményt Pärt négy részre tagolta, amelyeket zenekari közjátékok választanak el egymástól, az egész művet pedig egy bevezető és egy záró zenekari szakasz foglal keretbe.

Ősze Mária


Forrás: Magyar Katolikus lexikon, Magyar nagylexikon, Brockhaus Riemann zenei lexikon vonatkozó szócikkei; A klasszikus zene főszerk. John Burrows; Várnai Péter: Oratóriumok könyve.

A címlapkép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.

 

2015.04.03
44