Gluck hároméves volt, mikor családja Bajorországból Csehországba költözött, mivel apja főerdészként dolgozott Lobkowitz herceg csehországi birtokán. Apja fiát is erdészi pályára szánta, de Gluckot a zene világa jobban érdekelte, ezért már iskolás korában zenei tanulmányokat is folytatott – ebben apja azonban nem támogatta. Az 1730-as évek elején Prágába költözött, ahol az egyetemen matematikát és logikát hallgatott, de tanulmányait nem fejezte be. 1735-ben Bécsbe, majd onnan Milánóba utazott, ahol egy zenekar tagja lett, megismerkedett az opera műfajával, és itt kezdett el zeneszerzést is tanulni. 1741-ben első operáját is bemutatták Artaserse címmel Milánóban, ahol 1745-ig további hét új operáját játszották. 1745 és 1752 között egy operaegyüttes karnagyaként számos zenei központba eljutott, Londonban például Händellel találkozott, Párizsban pedig Rameau operáit tanulmányozta. Mindeközben operáit játszották Hamburgban, Koppenhágában, Párizsban, Prágában és Bécsben is. 1752-től Bécsben élt, ahol 1754 és 1764 között az udvari karmester tisztjét töltötte be. 1772 és 1779 között Franciaországban, majd 1779-től élete végéig ismét Bécsben lakott. Itt hunyt el 1787. november 15-én.

Gluck a barokk és a klasszika stíluskorszakok határán élt és működött, őt magát a klasszika képviselői közé sorolják. Zenetörténeti jelentősége, hogy „felismerte, hogy az olasz barokk opera stílusa, az örökös da capo áriák végtelen láncolata, valamint az énekesek féktelen önkényeskedését mindenben kiszolgáló zeneszerzők engedékenysége teljesen kátyúba juttatja a műfajt”. A 18. században a zenés színpadokon főként úgynevezett opera seria-kat játszottak, amelyek szereplői mitologikus vagy történelmi hősök voltak. Elemei a csembalóval kísért recitativo secco és a da capo ária, ritkán tartalmaztak duetteket, a kórus és a balett alig-alig kapott szerepet, nyitánya pedig semmilyen kapcsolatban nem állt a művel.

Annak ellenére, hogy Gluck sikeres operaszerzőnek számított, az opera seria hagyományos formáját már elégtelennek érezte. 1762. október 5-én mutatták be Bécsben Orfeusz és Euridiké című operáját, amelyben Gluck és librettistája, Raniero da Calzabigi először valósították meg reformelképzeléseiket. Gluck úgy gondolta, hogy az opera seria válságának okait a zenében kell keresni, ezért a műfaj megújítását is a zenében kell megvalósítani.

A glucki reform főbb elemeit ekként lehet összefoglalni:

• A zenének a szöveget kell szolgálnia, és egyaránt meg kell jelenítenie a külső történetet és a belső lelki folyamatokat.

• A zenének a személyeket kell jellemeznie, és nem lehet öncélú.

• Különböző formai szerkezetű áriák kellenek: a da capo áriák formai szempontból egyhangú sorozatát a cselekményt jobban szolgáló és az érzelmek természetét legjobban megjelenítő áriák váltották fel.

• A secco recitativo helyett zenekari kísérettel ellátott, drámai felépítésű és drámai érzelmeket jobban kifejezni képes recitativo accompagnato-t alkalmazott.

• A balett, valamint a kórus – ahogyan a görög drámákban a kar – részei a cselekménynek.

• A nyitány nem lehet független az operától, hanem szerves része annak.

• Végül kiemelkedően fontos újítás, hogy a kisebb zenei formák összekapcsolásából zenedrámai egységet alkotó jelenetek kerültek az operába.

Bécsben 1767. december 16-án mutatták be Alceste című operáját, amelynek előszavában Gluck kifejtette az opera műfaj megreformálására szolgáló törekvéseit. Gluck így fogalmazott: „Igyekeztem a zenét igazi feladatához visszavezetni, vagyis elérni, hogy a zene a költői szöveget támassza alá, tehát az érzelmek kifejezését és a szituációk érdekességét fokozza, anélkül, hogy a cselekmény menetét megszakítaná, és hiábavaló cifrázatokkal eltorzítaná. Nem szakítom félbe a zenét sem valamely frázis közepén egy arra különösen alkalmas vokálisnál csak azért, hogy az énekes vagy hosszú futamokban mutogassa szép hangjának mozgékonyságát, vagy megvárja, míg a zenekar időt hagy neki arra, hogy egy mérhetetlenül hosszú koronához lélegzetet vegyen. Ugyanúgy megengedhetetlennek tartom valamely áriát ott befejezni, ahol a szöveg értelme szerint még nem érhetne véget, csak azért, hogy az énekesnek alkalmat adjak variáló képessége fitogtatására. Egyszóval mindazokat a vadhajtásokat száműztem, amelyek ellen az egészséges értelem és az igaz ízlés már oly régen eredménytelenül harcolt.” Harmadik reformoperáját, a Paride ed Elena-t szintén Bécsben játszották először, 1770. november 3-án.

Gluck azonban nem elégedett meg azzal, hogy az olasz operákat megreformálja. 1774. április 19-én mutatták be Párizsban Iphigenia Auliszban című zenedrámáját, amellyel a francia opera lirique műfaját és a francia operajátszást egyaránt sikerült megújítania, és ezzel párhuzamosan a későbbi francia nagyopera mintaképét is megteremtette. Elveinek megfelelően az opera nyitánya már előrevetíti az egész mű érzelmi tartalmát, ugyanúgy fontos a szöveg, a zene, a kórus és a balett egysége, ahogy az olasz operáiban, de a jelenetépítkezés már fejlettebb, és teljesen az opera drámai mondanivalójának szolgálatában áll. Legjelentősebb újítása a „sokrétű és erőteljes jellemábrázolás”. Iphigenia a tauruszok földjén című operáját 1779. május 18-án mutatták be ugyancsak Párizsban. Ebben a művében a recitativók és a zárt számok helyét a drámai erejű jelenetek vették már át.

Gluck újításai azonban heves vitákat keltettek, hiszen a hallgatóság egy csoportja – a zenetörténetben nem először és nem utoljára – ragaszkodott a megszokott formákhoz. Az Iphigénia Auliszban premierjét követően a közönség egy része továbbra is a Párizsban is népszerű olasz operaszerző, Niccoló Piccinni műveiért rajongott, másik része pedig az újító Gluckot istenítette. A gluckisták és piccinnisták többéves harca végül Gluck diadalával végződött, miután Piccinni és Gluck is ugyanazt a témát, Iphigénia a tauruszok földjént zenésítette meg. Piccinni műve óriási bukásnak bizonyult.

Annak ellenére, hogy Gluckot mély tisztelet övezte a kortársak körében, később szinte teljesen elfelejtették. 1847-ben Richard Wagner fedezte fel újra, és az Iphigénia Auliszban című operáját – az általa átdolgozott változatban – újra be is mutatta. Gluck reformtörekvéseivel, a zene, a szöveg és dráma egységéről vallott felfogásával óriási hatást gyakorolt Richard Wagnerre és a zenedrámáról alkotott elképzeléseire. A műveiben megjelenő markáns konfliktusok, drámai ellentétek és súlyos jellemek a francia romantikus operát vetítik előre.

oszem

A képek a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.