Most jó – Now is Good

1 perces filmkritika

Csak neki legyen jó! Tudvalévő, hogy az élet gonosz, alattomossága pedig abban áll, hogy előbb vagy utóbb a halál karmaiba vezet bennünket. A 17 éves Tessa-t sajnos előbb – mielőbb. Az élettelenséggel szembenéző filmek (mert a halál nem az élet ellentéte, hanem valami egészen más létállapot vagy létállapottalanság) – amennyiben valóban eljutnak a végükig – dramaturgiája egyenes és unalmas vonalú. Ezt a megszakítatlan fonalat éppen ezért úgy kell vezetni, hogy a bolyhai, az érdessége, a szálszíne a nézőbe vágjon, különben bukott a mozi.

A Most jó alapanyagának (regény, írta a brit Jenny Downham Before I Die címmel egyes szám első személyben) témája borzasztó és felemelő egyszerre. Az élettagadó, gyógyíthatatlan betegséget (vérrák, vagy ahogy tetszik, leukémia) életigenlő fiatal lány vérkeringésébe adja. De hiába. A remény tényleg hiába. Maga a film szépen halad a még bizakodó pontból a már véget láttató zárópontba, a kettő megálló között pedig lineárisan fűzött mozaikokban nézhetjük az ifjú, már soha meg nem öregedő lány szembenézését valamivel, amit egyikünk sem ismer tapasztalatból. Sorra vesszük a listát, amelynek tételeit utolsó hónapjaiba-heteibe akarja Tessa gyömöszölni, és egyre jobban fáj a szívünk, a fiatal élet vágyai mennyire nyíltak erre az általunk sokszor szürkének és kiábrándítónak látott világra. Na persze, az átkozott nézőpont.

Ol Parker filmje nagyjából a játékidő feléig azt bizonyítja, hogy bizony olvasni jobb lehet a történetet, a felétől azonban óvatosabb és megérintőbb üzemmódba vált, hogy a kötelezően tálalt (fájlalt) mesterséges érzelemvezérlés jelenetei és kockái mentén taszítsa (ön)sajnálatba a nézőt. Nemcsak Dakota Fanning és Jeremy Irvine szerelme lesz fájó a végére, de őszinte lélekkel a lemondás, beletörődés is. A felnőtt és valahogyan fiúsan nőies Dakota kisasszonyra tisztán illik a szerep, légies alkata a fizikát meghazudtolva helyezi súlyok alá a karaktert, könnyezve hisszük el neki a kihunyó tekintetet, pedig sírni mindig csak a győztesnek szabadna. A karakteres Paddy Considine az apa szerepében remekül beválik Dakota mellett, plusz fájdalmat okoz a nézőnek, amely miatt a film összességében eléri a kívánt hatást – de bár ne érné el! Talán nem eredeti, de szép mozi a brutális, életerő elleni merénylet igazságtalanságáról. „Itt fent nem vagyok beteg. Nem vagyok már beteg. Csak itt kell maradnom a fán. Csak távol kell tartanom magamtól a modern világot és mindent, és akkor nem leszek beteg.” Igen. Most jó.

2012, angol, 103 perc
rendező: Ol Parker
forgatókönyvíró: Jenny Downham regénye alapján Ol Parker
szereplők: Dakota Fanning, Kaya Scodelario, Olivia Williams,
Rosie Leslie, Jeremy Irvine, Paddy Considine, Sarah Hadland

Szilvási Krisztián

2015.02.05