A hetven felé közeledő középiskolai tanár, újságíró, lapszerkesztő, költő első kötete az 1989-ben megjelent Emigráns remény, de korábban is publikált napilapokban, irodalmi folyóiratokban. Tizenhatodik verseskönyvéről a ciklusok és témáik mentén haladva alakíthattak ki az érdeklődők mind hossz-, mind keresztmetszeti képet Böröndi Lajos több mint harmincéves pályafutásról.

A Megégett idő tudatos szerkesztésű, a szerző bevallása szerint megfogadta a jó tanácsot, és a Magyar Napló főszerkesztőjének hatására csiszolgatta az elrendezést. Tuba László a kötet áttanulmányozása nyomán rámutatott, hogy Böröndi sokat küzd az idővel: küzd az „összegyűrt idővel”, a „megalvadt idővel”, az „összecsúszott idővel” és most a „megégett idővel”. A sokatmondó jelzők mögött az az egyszerű igazság rejlik, hogy az élet megismételhetetlen, mindaz, ami elmúlik, visszahozhatatlan. A költő belső vívódásainak korábbi munkáiban is tanúi lehettünk, gyakori helyzete a kérdező emberé. Erre egyszerű magyarázatot ad: „A vers menedék. Magamnak írok verseket, magamnak oldok meg problémákat, de nem mindenáron és nem mindig. Néha nem tudom, hogy a verset én írom, vagy a vers ír engemet. Ha tudnám, hogy kell jó verset írni, akkor úgy tenném.”

A kötet első ciklusa az emlékezésé. Bár Kapuváron született, magát répceszemereinek mondja, hiszen legszebb élményei ide fűzik. „Nehéz idők voltak, de mint a Hét krajcárban, mi is végignevettük.” A történelmi emlékezetet is rendkívül fontosnak tartja: nekünk emlékeznünk kell az apáink emlékeire! – vallja. Trianon, 1956 személyes élményekké váltak számára, azáltal, hogy részt vett ezeknek az időknek a feltárásában. A hétköznapokat derűvel szemléli, „végigsírni az életet nincs értelme, fel kell állni és menni tovább.” Kötetének negyedik ciklusa a Felszáradt sóhaj, ebben érhető leginkább tetten az élet összegzésének szándéka. Helyenként éles szemű kritikus, gyakran néhány szóval teremt hangulatot. Tömör, pontos megfogalmazás, sajátos egyéni hangvétel, szokatlan szókapcsolások és képalkotói lelemény, semmi görcsösség, semmi szándékoltság, semmi mellébeszélés – ezek jellemzik műveit. Képes a hallgatóságot meglepni, elgondolkodtatni, magával ragadni. Felolvasott alkotásai is ezt igazolták. Nemcsak költői igazságaival győz meg bennünket, hanem az egyszerűen megidézett szépséggel is. A jó kedélyű találkozás a Csak nézem című költeményét juttatja eszembe, amelynek néhány sora akár ars poeticája is lehetne: „Az élet szép, mindenben munkál valami titkos csodálatos erő… beszívom látványát, és átjárja szívemet a derű.”

Nagy elődökről és példaképekről lelkesedéssel és végtelen tisztelettel beszél. Egy pillanatra magyartanárrá alakul, aki hihetetlen szenvedéllyel, lebilincselő stílussal adja át a megélt és megértett ismereteket. Nem tartozik egyetlen áramlathoz, pláne szekértáborhoz, de sok költő és író barátja van. Amihez nem elegendő a versnyelv tömörsége, arról tanulmányban, esszében vagy más hosszabb műfajban számol be. Összességében egy hangulatos és tartalmas estét tölthettünk Böröndi Lajos társaságában.

SzaSzi
Fotók: Pozsgai Krisztina