„Ne szeressenek, mert ha szeretnek, könnyezek” – ezzel az őszinte mondattal kezdte Markó Iván a könyvbemutatóját június 14-én, a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárának zsúfolásig megtelt olvasótermében. A 85. Ünnepi Könyvhét és 13. Gyermekkönyvnapok rendezvénysorozatába illeszkedő közönségtalálkozón a világhírű, Kossuth-díjas táncművész-koreográfus A magány mosolya című önéletrajzi kiadványa kapcsán lépett a megyeszékhely közönsége elé, hiszen elmondása szerint „az én életemben minden út Győrbe vezet”.

Gülch Csaba újságíró, író, költő, a beszélgetőtárs jóbarát nemcsak szép, hanem igaz szavakkal mutatta be Markó Ivánt, aki „csillagot és keresztet kapott a születésekor”. „Isten gyermekének” nevezte a Győri Balett megalapítóját – amelyet Markó a megkérdőjelezhetetlen világhírnévig vezetett –, aki könyvében szavakban és soha nem publikált képeken keresztül beszél életéről. „Hiszem, vallom, érzem, tudom, hogy az életnél nincs csodálatosabb” – mondta el teljes odaadással a közönsége felé fordulva, és megerősítette, hogy „minden, ami a könyvben le van írva, őszinte, azaz tényszerű, megtörtént, ugyanakkor szubjektív, mert nem lehet objektíven írni”.

A hit, a vallás, az őszinteség fogalmai újra és újra előkerültek a bemutatón, méghozzá elgondolkodtató összefüggésben: „Az igazság, az ítélet az Istené, nekünk, esendő embereknek egy lehetőségünk van csak, az őszinteség.” Az éltető és múlhatatlan táncszenvedély, amely egyszerre ad értelmet, jelentést, valamint végső célt Markó Ivánnak, roppant felelősség is egyben, hiszen „a táncnál egyáltalán nem szabad érezni az erőlködést, nem úgy, mint más művészeti ágaknál vagy a sportnál.” Ugyanakkor „kell egy hiba, nem szabad tökéletesnek lenni” – és máris visszatértünk Istenhez és az ő ajándékához. „Hatalmas adományt kaptam, nincs jogom többet kérni… De nem azért kaptam, amit kaptam, hogy lenyeljem, megemésszem, hanem, hogy odaadjam.”

Markó Iván arra a kérdésre, milyen érzései fűződnek a városhoz, őszinte sóhajtással mondta el, „a győri polgárok, a győri közönség beleégett a szívembe, a lelkembe, az érzéseimbe”. Mindig pozitívan és elérzékenyülve gondol vissza rájuk, és ez volt az a pont, ahol ismételten ki kellett jelentenie: „Ne szeressenek!” A légbe kiáltott kérés azonban hiába lebegett elhangzottként a rajongók, megbecsülők, elismerők feje felett, lehetetlen (volt) eleget tenni neki.

A magány mosolya körbejárt, hitet adott, áldást osztott – érezhetően Istennel karöltve. De a magány csak ott lehet egyedüllét, ahol megoszthatatlan. Markó Iván esetében, a művészetéért lelkesülők szemszögéből azonban a társtalanság összekapcsol, egymásra találtat. „Kinek táncoljak, magamnak? Csakis az embereknek, a közönségnek!” Az örökkévalónak.

Szilvási Krisztián