71

William Nicholson: Rokon lelkek társasága

Szilvási Krisztián könyvkritikája

william-nicholson-rokon-lelkek-tarsasaga

Talán keveseknek mond sokat a brit William Nicholson neve, holott egy BAFTA-, Oscar- és Tony-díjra jelölt forgatókönyv- és színdarabíróról, illetve regényíróról van szó. Az 1948-ban született szerző felesége, a szintén „szakmabeli” Virginia Nicholson anyjának nagynénje például Virginia Woolf volt, úgyhogy Nicholson életében minden az irodalom körül forog. Leginkább a Gladiátor forgatókönyvírójaként ismert, a 2004-ben írt Rokon lelkek társasága az első regénye.

A történet egyéni hangvétellel indít, hogy aztán végül egy szürreális, néhol groteszk kalandsorozatba csapjon át. Londonban egy huszonéves fiú a szobájában fekszik szinte egész álló nap. Egyenesen a hűtőszekrényből eszik, ráadásul éjjelenként, és a barátnőjével is főleg telefonon tartja a muszáj-kapcsolatot. Szülei elváltak, apja újra nősült, van egy húga, és nemrég született egy féltestvére is. Nem csoda, ha nincsen nagy véleménnyel a szeretetről és az emberi kapcsolatokról általában.

Amikor apja és új felesége elviszik a régi nejnek és a gyerekeknek bemutatni a csecsemőt, a főhős úgy dönt, hogy az egyhetes gyerek gyűlöli őt, és neki elege van az otthonülésből. Még korábban kapott az apjától ezer fontot, hogy valami nagyszabású őrültséget csinálhasson, összecsomagol hát, és autóstoppal elindul Európába. Egy kamionos veszi fel, de nem érti tisztán, merre tart. Sebaj, ő úgysem egy bizonyos helyre akar menni, éljen a bizonytalanság és a kaland!

Csak arra nem számít, hogy ahol végül kiköt, ott legelőször is rábíznak egy borítékot, majd szadista módon meggyilkolják a kamionost. Azért kell meghalnia, mert a Rokon lelkek társasága című könyv példányait akarta becsempészni egy diktatórikus rendőrállamba. A fiú menekülni kénytelen, és rájön, hogy unja ugyan az életet, de nem akar kínok között meghalni sem. Találkozik egy ellenálló csoporttal, egy paraszt házaspárral, egy titokban regényt író és verset olvasó tanárral, egy csellón játszó öreg pappal és sok rendőrrel meg titkosügynökkel. Végül egy hatalmas kastélyban egy nagyszabású hangversenyen bukkan fel minden szereplő egy szörnyűséges fináléban.

A regény stílusa az elejétől fogva pulzáló – egymást váltják az attitűdök, ezzel felerősítvén az egyébként is hol álomszerű, hol groteszkbe hajló történetet. Nem állítható teljes bizonyossággal, amit olvasunk: valóban megtörténik-e mindaz a főhőssel, amelybe belekeveredik, vagy csak saját bensőjében, londoni unalom-magányában játszódnak le az események. Nicholson nem is ad választ a kétségeinkre, helyette olyan közhelyszerű dolgokra hívja fel a figyelmet, mint az élet szeretete, az emberi kapcsolatok hideg-melege, vagy a cél és tudatosság súlya. De gyanítom, hogy a felszín alatt, a könyvbeli könyv, a Rokon lelkek társasága hangzatos szövegei mögött rejlik egy mélyebb mondanivaló, amely aszerint hat és aszerint bontakozik ki, ahogyan az olvasó (attitűdje, tapasztalata, valós élethelyzete) engedi. Egyúttal segít felszabadítani bennünket a hétköznapok megszokásba taszító diktatúrája alól.

Szilvási Krisztián

2018.11.07