Majd minden filmed szereplői gyerekek, kiskamaszok. Miért?

Jól kijövök a kamaszokkal, és úgy érzem, értem is őket. Filmkészítőként is kifejezetten izgalmasnak tartom a kamaszkort, a kamasztörténeteket, ezt a határhelyzetet, az önmaguk megértésére tett küzdelmet.

Dramaturgiai szempontból is sokkal hálásabb téma. A döntések, a változások, a fejlődés látványosabb, ráadásul az identitáskeresés, ami nálad kulcstéma, náluk fokozott.

Igen, és jobban le is tudod tapogatni ezt a változást, hiszen náluk minden első, akkor tapasztalják. Ezért is szeretem annyira ezeket a felnövéstörténeteket. Meg a kamaszok pszichológiáját: figyelni, a gátlások hogyan szabadulnak fel, mit kezdenek velük. Az összes esetlenségével együtt szerintem ez egy nagyon szerethető időszak. Egyébként nemcsak kamaszokról csináltam filmet, a diplomafilmem (Songs About Home; 2014) épp egy idős házaspárról szólt.

A témához keresel szereplőt, vagy ha találsz egy karizmatikus személyt izgalmas élethelyzettel, történettel, akkor ahhoz igazítod a témád?

Filmje válogatja, mert indulhatsz mind a két irányból. Általában párhuzamosan fut a kutatás, és ha a kettő találkozik, akkor az egy ideális helyzet. A Könnyű leckék esetében például a téma érdekelt először. 2014-ben, amikor még nem kulminálódott a menekültválság, kezdett már foglalkoztatni az egyedül érkező menekült gyerekek sorsa. Akkor hallottam olyan gyerekekről, akiket a szülők küldenek embercsempészekkel, és egyedül teszik meg ezt a hosszú utat, aztán pedig egyedül próbálnak beilleszkedni egy új kulturális közegbe. Engem nagyon izgatott ez a szintén éles határhelyzet, amikor egy gyereknek hirtelen kell felnőnie és hirtelen kell döntéseket hoznia, kiszakadva a családi közegből, támogató bázis nélkül.

Itt visszaköszön a gyermekotthon téma, amit apukád munkája révén már kiskorodtól ismersz.

Igen, ott is hasonló a helyzet, kiszakítanak a saját közegedből, és kérdés, hogyan működsz tovább egyedül. A gyermekotthonnal és gyermekotthonos gyerekekkel pedig valóban úgy kerültem kapcsolatba, hogy apu ott dolgozott drámapedagógusként, ez volt a szenvedélye. Együtt mentünk táborozni, és ezek a gyerekek lettek a barátaim. Ő volt aztán Kafinak is az osztályfőnöke és matektanára ebben az alapítványi gimiben, ezért szerepel a filmben.

Ugyanakkor nagyobb felelősséggel is jár, hogy gyerekek és kiskamaszok a hőseid. Hiszen a film által sebezhetőbbekké is válnak. Hogyan tudod egyensúlyban tartani, hogy rendezőként – nyilván – célod, hogy minél közelebbről és többet mutass belőlük, minél jobban feltárulkozzanak, miközben ezzel még inkább kiszolgáltatottakká teszed őket?

Nagyon fontos magában a dokumentumkészítési folyamatban, hogyha elkezdünk csinálni egy filmet, még az elején tisztázzuk, az mivel jár, mi lehet az utóélete. Fontos azt is tudnom, hogy a szereplőt mi motiválja, neki miért fontos a film, és miért vállalja be. Mindemellett mivel a filmkészítéssel egymás életének részesei leszünk, számomra az is fontos, hogy én is adjak neki valami többletet az életébe, és semmiképpen ne egyirányú folyamat legyen, amiben csak én kapok. Kafival volt a legszebb ez a folyamat, miközben nagyon sokat gondolkodtunk közösen a filmről, fokozatosan nyílt meg és engedett be az életébe. Őt például nagyon foglalkoztatta, hogy egyes jelenetek mit jelentenek a filmben. Úgyhogy szinte már alkotótárssá tudott nőni a folyamat során, mert sok mindent együtt találtunk ki, így azt is, mi az, amit meg lehet mutatni, és mi az, ami már veszélyes neki.

Volt dilemma?

Kafi esetében sok. Például mert nagyon érzékeny téma a kikeresztelkedés, így azt nagyon finoman tudtuk csak megmutatni. Közös konszenzusok voltak a döntések. A dokumentumfilmezéshez persze kell egyfajta bátorság, hiszen önmagam mutatom meg az életem érzékeny helyzeteit, pont azért, hogy eljusson az emberekhez és érzékenyítse őket. Fontos, hogy ezeket valaki megmutassa és felvállalja. Különben mi tudna kiváltani bármiféle diskurzust vagy érzékenyítést? Egyszóval mindenképp kell, legyen a szereplőben is pici küldetéstudat, egyfajta tudatosság, mert ez másképp nem megy.

A film egyfajta felkarolás is. Kafi esetében például ki tudja, ilyen pozitív lett volna-e a kimenet, ha nincs a film. A film egy ráfókuszálást (már-már anyai tekintetet) jelent, amitől a szereplőnek is nagyobb lesz a felelőssége önmagával szemben.

Szerintem épp ez a szép a dokumentumfilmezésben. A dokumentumfilm mindig változtat a szereplő életén, olyan nincs, hogy nem. A filmkészítő mindenképp belép a szereplő életébe. Amint elkezdesz valakivel forgatni, az egy hatás, egy befolyás lesz. A szereplő elkezd gondolkodni saját élethelyzetén a film függvényében, amiről mindketten tudjuk, miről fog szólni. Elkezdi értelmezni ő is önmagát, reflektálni önmagára. Kicsit külső szemlélőként. Picit terápiás folyamat is lesz így. Kafi például attól, hogy tudta, követjük az érettségijét, jobban is teljesített, még motiváltabb lett.

Nem is tudom, hogy volt képes ennyifelé teljesíteni…

Elképesztő okos és motivált. Meg nem alszik. Nagyon kizsigereli önmagát, amit most még bír, mert még fiatal. Szerencsére a film által lett egy szociális háló körülötte, és lesznek, akik nem fogják hagyni, hogy elvesszen.

Ám épp ezekkel a valóság, amit egy dokumentumfilm tetten akar érni, módosul is.

Ez egy olyan belső motiváció és késztetés, amit a filmkészítés csupán stimulál, felerősít, ám nem attól alakul ki. Tehát, ha Kafiban nincs meg eredendően ez az akarat, akkor nem fog tanulni és jól teljesíteni a film kedvéért. Csupán a filmért nem. A valóság mindig a szereplő személyiségéből fakad. Ezért kell nagyon ismernünk a szereplőnket, és ezért kell nagyon érzékenynek lenni a valóságra, hogy aközben is tetten tudd érni a valóságot, miközben a filmkészítés mindenképpen stimulálja azt. Résen kell lenni, hogy megmaradjon az igazságtartalma.

Ahogy mondtad, azzal, hogy közel mész valakihez, valójában is közel kerültök egymáshoz. Hogyan éled és oldod meg, hogy rendezőként meg egyfajta objektivitás, két lépés távolság lenne jó: kívülállóként, megfigyelő pozícióból tekinteni a valóságra?

Valóban sokan mondják alapigazságként, hogyha ennyire közel kerülsz a szereplőhöz, nem tudsz külső szem lenni. Én viszont nem tudok másként működni, nem tudok másképp filmet csinálni, csak úgy, ha közel kerülök hozzá, empatikusan megyek a problémáival és megvan ez a határtalan bizalom. A külső szem pedig maga a stáb, a vágó, az operatőrök, akik azért mindig egy lépéssel hátrébb vannak. Fontos is az ő objektivitásuk, mert ha ennyire közel kerülsz valakihez, tényleg nehéz megítélni, hogy az adott jelenetben megtörtént-e, amit szerettél volna, és miről is szól, mifelé megy, mi működik és mi nem, érdekes-e vagy csak nekem az. És ebben például a vágó, Sass Péter nagyon sokat segített a Könnyű leckéknél, hiszen egy idő után én már tényleg nem láttam tisztán a dolgokat, egy ponton túl vak lettem, mert már a barátja és patrónusa vagy éppen pszichológusa voltam a szereplőnek.

A vágó ezek szerint nemcsak a végén lép be a folyamatba?

Nem, időről időre átbeszéljük az elkészült jeleneteket, szituációkat. Mi hiányzik, mi működik, mifelé kellene vinni a fókuszt, hogyan lehetne szűkíteni. Egyszóval igazi alkotótárs. Sokkal jobb, ha a folyamat ilyen organikus, a munkafolyamatok össze tudnak folyni, és már menet közben lehet gondolkodni a vágáson, stíluson.

A módszert, a stílust a hős vonzza be – mondtad valahol.

Nem ő alakítja, neked kell meglátni, hogy a hősöd milyen típusú helyzetekben működik jól. Kafival például interakcióba lehetett lépni, ki tudott szólni a kamera mögül, erre ő fogékony. De a bhutáni filmben (A monostor gyermekei; 2017) a két testvér akkor volt a legtermészetesebb, ha együtt voltak és egymással beszéltek. Papájuk meg az ellenkezője, imádott hozzánk beszélni. Egyszóval picit te idomulsz a környezethez, a szereplőkhöz – figyeled, hogyan működnek jól, hogyan érzik magukat kényelmesen. Előtte persze kipróbálok többféle helyzetet, provokálom a szereplőket, és megfigyelem, mi működik autentikusan.

Mi a legfőbb szempont, amikor egy főszereplő mellett döntesz? Egyáltalán mik a szempontok?

Ez inkább intuitív dolog. Valami elkezd izgatni benne, valamit meg akarok fejteni, a személyisége megragad.

És az olyan alapdolgok, mint például, hogy fotogén legyen, jól működjön a vásznon?

Az fontos, hogy természetesen tudjon viselkedni a kamera előtt. Ha valaki nem tudja elengedni magát, ha nagyon görcsös, merev, akkor nemigen alkalmas vászonra. Bár szerintem szinte mindenkit fel lehet oldani valamennyire. És persze amellett, hogy a személyisége megfog, az az élethelyzet is fontos, amiben van. Mint ahogy az is, izgalmasak-e azok a lépések, amiket várhatóan az adott élethelyzetben meg fog tenni. A dokumentumfilm-készítésnél folyamatosan próbálod előre látni a jövőt, megjósolni a következő lépést, és azt is meg kell érezned a szereplődben, hogy ezt a folyamatot lehet-e majd követni vele, megvan-e benne a drive, hogy végigcsinálja. Nagyon fontos, hogy meglegyen mind a kettőtökben a belső drive.

És vittek már félre érzéseid?

A monostor gyermekeinél rengeteg zsákutca volt, azért is lett picit puzzleszerű a film. Egy másik szereplővel indult el ugyanis a történet. Tashi, az egyik főszereplő barátnőjével kezdtük a filmet, őt akartuk követni, focis vonalon. Egy fél év után aztán kivették a szülei ezt a lányt a fociakadémiáról, és azt sem akarták, hogy tovább forgassuk vele a filmet. Ami egyébként nem is működött – nagyon lelkes volt az elején, egy idő után azonban már nem volt jó a dinamika. Tashi viszont nagyon izgalmas volt a maga identitáskeresésével. Ő vitt el aztán bennünket a családjához, ahol egy teljesen új világ nyílt ki előttünk. Így átértékeltük az addigi elképzelést, és rájöttünk, minket nem is érdekel már a foci, sokkal inkább ez a családtörténet. Ám ez a zsákutca azért elég traumatikus volt számunkra.

Mennyire manipuláltátok a szituációkat?

Ezek rendezéstechnikai dolgok, a vágásban például egyértelmű. Nem mindig időrendben vannak a jelenetek, hanem inkább az érzelmi dinamikák irányítják a dramaturgiát. Ha pedig valaminek ki kellett derülnie a néző számára, akkor picit felvezettem a témát, még kamerán kívül. Elkezdtem a szereplőkkel beszélgetni vagy rákérdezni valami olyasmire, amiről tudtam, hogy fontos a történet szempontjából, elültettem bennük a gondolatot, aztán vártam, hogy az spontán kijöjjön később, egy beszélgetésben vagy utalásban. Maximum így stimuláltam a jeleneteket, ha akartam egy témát.

Pedig olykor megrendezettnek, dramatizáltnak tűnt néhány jelenet, mintha rekonstruálni próbáltátok volna a valóságot, egy kicsit felerősítve azt…

Holott nem rendeztük a jeleneteket, csak a vágással segítettünk rá, sűrítettünk néha. Szándék volt például kicsit karikírozni is néhány helyzetet, ám ezt vágássűrítéssel tettük. Ez a vágás manipulációja. A nevelőotthonos lányokat a Könnyű leckékben nem is lehetne rendezni, mindenki annyira öntörvényű. A filmben megjelenő gyermekotthon valóban egy kaotikus világ, mert egy tranzit, összeszedik a lányokat, akik elszöktek más otthonokból, és akik bekerülnek a gyermekvédelembe, azokat is idehozzák első körben. Így mindig új lányok érkeznek, ezért is volt nehéz Kafinak ott léteznie, mert két-három hét után folyamatosan cserélődtek körülötte a lányok, kivéve ő, mert vele nem nagyon tudtak mit kezdeni. Nincs sok menekült gyerek a gyermekvédelemben, és nincs mintája, hogyan kellene őket integrálni.

Talán ezért volt a nézőnek az a fura érzése, hogy annak ellenére, hogy asszimilálódott, mégis a közvetlen környezetében kívülálló, idegen maradt.

Valóban, és nekem fontos is volt megmutatni, hogy hiába veszi Kafi az akadályokat, picit minden közegben alien marad, kívülálló, aminek nagyon sokszor maga a rendszer az oka. Ám Kafiban is van egy ilyen személyiségjegy, nagyon közel azért ő sem engedett senkit, amire a film próbált is reflektálni. A legmélyebb problémáit elfojtja. Sok helyzetben, mint egy szobor, nem reagál. Nagyon metaforikus szerintem a film végén a divatbemutató, ahol élő szoborként kell pózolnia.

Célod hétköznapi embereket hétköznapi szituációban mutatni, és ekképp leépíteni az előítéleteket, árnyalni a sztereotípiákat. Ennek ellentmondani látszik, hogy mégsem tipikus embereket választasz, hanem különlegeseket, extrém helyzetekkel. Vagy egy szomáliai menekült lányt, vagy egy focizó, nemi identitással küzdő bhutánit.

A bhutáni család mindemellett, azt gondolom, egy nagyon tipikus család. Csak közelről lesz picit más, mint a többi. Viszont hétköznapi helyzetekben mutatom őket, és persze, ahogy egyre mélyebbre megyünk, látjuk, mik azok a családon belüli dinamikák, amik ebben a családban működnek. Ám bárkiről is kezdesz el forgatni, ahogy egyre mélyebben belemész az életébe, már nem lesz tipikus.

És Kafi, aki gyereklány létére tett meg ekkora utat? Ő nem különleges, rendkívüli már messziről is? Hiszen, ahogy mondtad, ketten voltak mindössze lányok Fóton.

Persze, ám itt nagyon fontos volt a női szempont, hogy egy nő szemén keresztül lássunk bele abba, milyen beilleszkedni egy másik kultúrába. Mindemellett őt is hétköznapi szituációkban mutatom, próbálom a hétköznapi pillanatok mögött megmutatni a drámát, annak drámai intenzitását. Kafi egyébként valóban különleges, az ő ambíciói nem tipikusak, így nem is egy tipikus asszimilációs folyamatot mutatunk, mert az övé tényleg a véglet. Ettől függetlenül azt gondolom, amint egy emberhez közel kerülsz, a különleges vonások felerősödnek. Számomra nincsen tipikus viselkedés, és a doku lényege valójában, hogy lássuk, nem létezik olyan, hogy tipikus. Ez a dokufilmezés: közel kerülni egy emberhez, és megérteni ezt.

Ennek bizonyítására azonban nem alkalmasabb az, aki legalább látszólag tipikus?

Úgy nem kereshetsz szereplőt, hogy ki a legtipikusabb, legsztereotipikusabb. Nem ezek mozgatnak akkor, amikor a leendő szereplődet keresed. Ráadásul szerettem volna olyan történetet mesélni, amit még nem láttunk. Nem tipikus menekülttörténetet akartam, hanem egy más aspektusát megmutatni a beilleszkedésnek, ennek a küzdelemnek. Ezért volt fontos nekem Kafi identitásválsága.

Sokszor kaptad kérdésként, hogy miért nem politizál jobban a film. Ám te tudatosan Kafi belső konfliktusaira fókuszálsz, a film műfaja is vallomás. Nem tartoznak hozzá Kafi történetéhez a külső konfliktusok? Mindenki kedves vele, segítőkész, sehol egy rosszalló tekintet.

Azt gondolom, hogy a politika finoman ugyan, de nagyon is benne van, hiszen a film már magában a témaválasztásában is politikus. Egy pozitív asszimilációs történetet mutat. Nyílt, direkt utalásokkal szándékoltan nem akartam élni, mert pont ezek azok, amik ma félreviszik a diskurzust. A rendszer anomáliáit amúgy is látjuk, például, hogy mit tanul Kafi, milyen abszurd követelményeket kell teljesítenie. Azt gondolom, ezek beszélnek arról, milyen az integrációs metódus itthon. És persze a néző külső tudása is rávetül a filmre, amit nem kell már külön megmutatnom. Ráadásul így talán szélesebb közönséghez jut el a film, mint ha direktben beteszem a saját politikai hitvallásomat. Mindamellett Kafinak sem a politika a legnagyobb konfliktusa, hanem a kultúraváltás. Nyilván őt is érik diszkriminatív helyzetek, de ezek azért rendesen leperegnek róla, és az ő iszonyatos küzdése és akarása volt nekem a fontosabb. Ő nagyon tudatosan ment előre, mert tanulni akart. Azt sem akartam, hogy Kafi történetét csupán felhasználjam arra, hogy reflektáljak a mai politikai helyzetre. Nekem ennél fontosabb volt az emberi aspektus.

Filmed egyik célja az érzékenyítés, viszont egy ilyen filmre eleve az ül be, aki érzékeny erre a témára…

Persze, ám ez minden filmre igaz. Mindamellett most próbáljuk picit kinyitni ezt a kört, hogy ne csak azok üljenek be. Nagyon szeretném például, ha bekerülne valamilyen középiskolai programba. A gimisekkel nagyon jókat lehetne beszélgetni erről a filmről, például fordított helyzetben ők mit csinálnának. Mindenesetre jó volna szélesebb közönséghez eljuttatni a filmet.

A te mostani filmjeid alkalmasak is lennének rá, mert nagyon nézőbarát mind a kettő: elképesztő jó humoruk van, igényes kivitelezésűek, ráadásul pozitív kicsengésűek. Viszont minden téma megengedi magának, hogy jól fogyasztható, nézőbarát film születhessen belőle? A menekültkérdés súlyos, komoly probléma, múltban, jelenben, jövőben – hogyan fér össze egy bájos kedves, pozitív filmmel?

Ez az én személyes világlátásom. És én a legdrámaibb élethelyzetekben is mindig keresem az iróniát. Szeretem a kevert hangnemű filmeket, szeretem abszurdabb helyzeteken keresztül megmutatni az anomáliákat, nem direkten. Mindemellett Kafi története nem egyértelműen pozitív kicsengésű, mert persze látjuk, veszi az akadályokat és megy előre, ám a gyökereit, az identitását nem tudja maga mögött hagyni. Hiába sikeres az asszimiláció, mégis ahonnan jött, amiben felnőtt, az állandó lelkiismereti gyötrődést okoz, és azzal jár, hogy elszakítja azoktól az emberektől, akiket a legjobban szeret. Ennek a filmnek a végkifejlete nem happy end, amiben minden sikerül, épp arról szól, hogy kreálhatunk ugyan magunknak egy teljesen új identitást, de jó-e ez. Jó-e például pókember jelmezben jegyet árulni vagy szinte tárgyként kiállni a pódiumra? (Ezek persze mind a mi értékrendválságunkról is szólnak.) A vallomás lehetetlensége is, amire felfűztem a filmet, arról szól, hogy de milyen áron fogom letenni a múltam és leszek sikeres, keresek pénzt. Gyomorszorító volt látni, ahogy Kafi egyre inkább döntögeti a tabukat, asszimilálódik, és végül eljut ahhoz a döntéshez, hogy kikeresztelkedik, amitől végül megtört. A következmény, hogy ezt már nem tudod elmondani otthon, ezzel már nem tudsz elszámolni, és így elvágod az utolsó köldökzsinórt is, ami a mamához köt, mert onnan, Szomáliából ezt sosem fogja megérteni. Így mikor skype-on beszélnek, szinte semmiről nem tudnak beszélgetni, a mama nem osztja meg a problémáit, és Kafi sem osztja meg, elbeszélnek csak egymás mellett. Kafi szeretné, de még nem áll rá készen, még nem tudja bevallani és szembesíteni a mamát.

A monostor gyermekei azzal fejeződik be, hogy hősei azt mondják: ez a mi kalandunk. Pénzt is azért nem kaptatok rá itthon, mert nincs semmiféle hazai vonatkozása. Miért gondoltad mégis, hogy a te és a mi kalandunk lesz a film?

Valóban itthon pénzt egyáltalán nem tudtunk rá szerezni, még a forgalmazásra sem, az is holland. Merthogy nem magyar téma, így nem tud átmenni a kulturális teszten a Magyar Filmirodában, ahol regisztrálni kell a készülő produkciókat. Forgalmazása pedig nagy falat, hiszen nemcsak hogy doku, de azt is meg kell találni, a magyar közönség hogyan tud belépni ebbe a történetbe, hogy tud majd kötődni hozzá. Én nagyon szeretek más kultúrákban játszódó történeteket nézni, mert ez nekem azt jelenti, hogy kicsit perspektívába tudom magam helyezni. Mi nyelvileg amúgy is el vagyunk szigetelve, és épp ez a perspektíva hiányzik. Hasznos megfigyelni, az emberek máshol mivel küzdenek, hogyan és miért, mik az értékek, mit tolerálnak, mit nem. Olyan konfliktusdinamikák ezek, amik másképp működnek a buddhista és az európai kultúrkörben. És ezek által a kitekintések által tudjuk picit újraértelmezni magunkat és rálátni magunkra.

Nagyon érdekes volt, hogy a bhutáni filmben szereplő szülők miközben igen erősen ragaszkodnak a tradíciókhoz, engedik a lányt focizni, és könnyedén elfogadják a nemi másságát. Úgy tűnik, sok mindenben nyitottabbak, mint mi.

Ezért volt fontos a két gyerek történetét egymás mellett mutatni, lássuk, hogy egyikük esetében nincs megalkuvás, nincs választás, tovább kell vinnie a tradíciót, míg másikuk esetében, aki transgender, sokkal toleránsabbak. A nagyon erős spirituális, tradicionális értékrend és a modern szemlélet izgalmasan keveredik. Mindez vajon nálunk hogyan működik, ahol a tradíció kevésbé fontos, de a mássághoz is kevésbé nyitottan állunk?

Látszik, nagyon elkötelezett vagy a nehezebb sorsú, főként fiatalok iránt, éppen ezért is volt számomra zavaró, szinte már bántó a Könnyű leckéknél, hogy míg Kafival az egyik oldalon a sztereotípiákat igyekeztél leépíteni, a másik oldalon, a körülötte lévő romalányok révén meg akaratlanul is éppen ezeket erősítetted: hangosnak, semmirekellőknek, könnyűvérűeknek mutattad őket, akik nem is küzdenek.

Egy filmben nem tudsz mindenkit közelről mutatni, egy filmnek muszáj, hogy legyen egy fókusza. Ráadásul tényleg ez volt a valóság, ez történt az otthonban. Ám ezek a jelenetek nem a romákról szólnak, sokkal inkább a gyermekotthonról, a gyermekotthonos sorsokról, ezekről az adott lányokról ebben a rendszerben. A lányok be vannak ide zárva. Túlmozgásosak, terhelt, traumatikus sorsokkal és egyetlen nevelővel. Én azt gondolom, hogy ez a közeg, a mai magyar gyerekotthon ilyen, és a film ezt minősíti. Például, hogy egy nevelő van harminc nehezen kezelhető, hiperaktív, különböző mentális problémákkal küzdő lányra, amikor mindegyik mellé külön pszichológus, fejlesztő kellene. Mit vársz egy ilyen közegtől, hogy viselkedjenek benne? Itt vannak ezek a kamaszlányok, és nem nagyon van perspektíva előttük, azért ilyen szívszorító az ő történetük Kafiéval szemben, mert róluk már mindenki lemondott. 17 évesen már nem tudnak tenni értük semmit, vagy meg sem próbálják. Nem ilyenek a romák, hanem ilyen a rendszer, amibe bekerülnek, és amely nagyon diszfunkcionális.

De Kafi is épp ebbe a rendszerbe kerül be, és egy menekültnek sem túl jó a perspektívája…

Persze, ám Kafi története sokkal inkább arról szól, hogy egy más kultúrkörből jön, egy szigorú muszlim közösségből, így ő egész más konfliktusokkal küzd ebben a közegben. Picit redukáltuk is a jeleneteket, mert azt éreztem, annyira erős ez a közeg, annyira drámai, hogy ebben a közegben Kafi problémái szinte már eltörpülnek. A roma lányok történetei olyan szívszorítók, hogy elviszik a fókuszt arról, amiről a film most szólni akar. Nyilván megérne egy külön filmet az is, ám mi most Kafira fókuszáltunk. Ennyi kérdést nem tud megoldani egy film, viszont kihagyni nem hagyhattuk ki, mert fontos volt, hogy bemutassuk, milyen közegben is él Kafi. Ha pedig ez a közeg erről szól, ezek a helyzetek, akkor azt így is kellett bemutatnunk, nem másíthattuk meg és nem is rejthettük el.

Ugyanakkor Kafi üzenete is az, ha küzdesz és nagyon akarsz valamit, bármit megvalósíthatsz és mindent elérhetsz.

Igen, de hát Kafi egy szerető anyával nőtt fel. Neki az anya egy nagyon erős mintát mutatott. A muszlim vallás és az anya erős erkölcsi normát és támaszt jelentett. Így nem hasonlítható össze azzal a közeggel, amiből a legtöbb lány a nevelőotthonba érkezik.

Mielőtt belekezdtél a két filmbe, mennyit kutattál előtte? Mennyire lettél szakértője ennek a két témának?

A monostor gyermekeinél azért sokat segített, hogy ketten csináltuk az egyik volt osztálytársammal, Arun Bhattaraijal, aki bhutáni. Ő sokat segített, hogy megértsem az ottani emberek mentalitását, kultúráját, értékrendjét és a viselkedési kódokat. Egyébként az számomra a kutatás, hogy nagyon alaposan megismerem a közeget, amiben forgatok. És a forgatás adta helyzetek során azért önkéntelenül is szakértővé válsz, mert akarod érteni a rendszert, amiben a szereplőd működik. Kafi élethelyzetein keresztül például megértettem, hogyan működik az integráció, és milyen papírokat kell megszerezni. Beszélgettem a nevelőkkel, beleláttam a gyermekotthonok világába. A fóti gyermekotthon vezetőjével is rengeteget beszélgettem, és ő sokat mesélt arról, hogy az ide kerülő szomáliai gyerekek mivel küzdenek, és mik azok az okok, amik miatt elmenekültek.

Mindkét filmedben megjelensz egy-egy pillanatra. Miért fontos ez számodra?

Mert a dokumentumfilmmel azért mégis belépsz valakinek az életébe, a filmmel és filmkészítéssel hatunk egymás életére. Az én filmjeimben amúgy is domináns a szereplőim és köztem lévő kapcsolat. A kamera picit befolyásolja az életét, a viselkedését vagy a környezete viselkedését, és nekem fontos, hogy erre azért valahogy reflektáljunk. Az egy tévhit, hogy a dokumentumfilmben a valóság egyszer csak megtörténik a kamera előtt. Az életünk nem egy történet, aminek dramaturgiája van. A dokufilm is egy mentális konstrukció, és erre azért valahogy reagálni akarok.

Jól látom, hogy az egyik lényegi különbség a játékfilm és a doku között, hogy az egyikben a forgatáson szinte minden fix, a másikban nagyon képlékeny, így mindent rugalmasan kell kezelni, és folyamatosan alkalmazkodni?

Igen, hiába van egy prekoncepciód, ám attól lesz autentikus és igazán jó a film, hogy ahogy egyre jobban érted a szereplőd, a motivációit, egyre jobban tudsz menni vele, és hagyod, hogy sokszor az élet felülírja az elképzeléseket, ugyanakkor a tervezett irány is megmaradjon.

Egy kétéves nemzetközi mesterképzésben vettél részt, ahol minden félévet más országban töltöttetek. Mi volt a tapasztalatod?

A Docnomads Nemzetközi Dokumentumfilm-rendező Mesterképzés budapesti szemeszterében a dramaturgiáról, szereplőkövetésről, a hagyományosabb megfigyelő dokukészítésről és etikáról tanultunk, a brüsszeliben nyitottunk picit a kísérleti film, a doku és fikció határműfajai felé, ott amúgy is inkább formalistább, konceptualistább filmek készülnek. 24-en voltunk a világ minden tájáról, és azt hiszem, abból tanulhatsz a legtöbbet, hogy figyeled, ki hogyan csinál filmet, mit lát meg, hogyan közelíti meg a témát, mi lesz neki érdekes. Mert egyébként nagyon nehéz dokufilmet oktatni, hiszen a dokukészítés leginkább intuíciók, meglátások, értékek összessége.

Te is tanítasz és írod a doktoridat is. Mi a témád?

A dokukészítés határterületei. Az interaktív non-fikciós elbeszélések, VR-projektek, webdokumentumfilmek. Az érdekel, hogyan lehet a multimédiát bevonni a dokumentumfilm-készítésbe. De korábban foglalkoztam a participatory videóval, azaz a részvételi filmezéssel is, ami tulajdonképpen kollektív filmkészítést jelent. Például a hátrányos helyzetű roma közösségekben, ahol a saját problémáikról készíthetnek filmet, picit terápiás jelleggel is, akár a drámapedagógiában.

Nem morbid elvárás, mikor valaki kenyeret is alig tud venni a gyerekének, hogy filmet forgasson?

Ám közben mindez ad egy élményt. És az az élmény, hogy csapatban csinálsz valamit, és elhiszed magadról, hogy képes vagy valamit létrehozni, elérni, sokat adhat. Az összes művészetterápia ilyen: ha úgy vesszük, felesleges, ha úgy vesszük, sokat segít. A szociális problémákat nem ennek a közegnek kell kezelni.

Dokumentumfilmesként neked mi a fontosabb: a valóságot tetten érni vagy szemléletet formálni?

Mindkettő fontos, de szemléletet formálni fontosabb.

Ugyanakkor nem elég egy jó filmtervvel előállni, azt, akár egy terméket, jól el is kell tudni adni.

Igen, érteni kell a marketinghez a doksinál is. Érteni kell, hogyan működik a piac, és már amikor témát választasz, gondolkodni kell azon, ki lesz majd a közönsége és hogy fog eljutni a filmed hozzá. A legjobb tanulási folyamat e tekintetben talán a fejlesztő workshop. A nemzetközi workshopokon ugyanis rengeteg olyan előadás van, ami az iparról és a piacról szól. Arról, hogy mindez hogyan működik. De még inkább az első, iskolán kívül készített film során tanulja meg az ember ezeket a stációkat. Amiket végig kell járni, és el kell követni az összes elsőfilmes hibát is, akkor megtanulod. Az iskolában ezt nemigen lehet, hiszen ott még nem kell eladni a terved.

Te milyen hibákba csúsztál bele? És egyáltalán melyiket tekinted az első filmednek?

A két film párhuzamosan futott egymás mellett, és nem lehetett megjósolni, melyiket fejezzük be előbb. Az elsőfilmes hibák pedig majdnem mindig abból származnak, hogy nem látod még át a folyamatot, hogyan fog megvalósulni a film. Én például nem tudtam, attól, hogy elvesztem a szereplőmet, lehet-e még folytatni a filmet. Aztán megtanultam, mindig kell egy B terv, ki kell találnod, hogyan tudod elmesélni a történetet egy másik szereplőn keresztül.

Mekkora volt a filmek büdzséje?

Nyugat-európai viszonylatban kis költségvetésűeknek számítanak. A monostor gyermekei kb. 30 millióból készült. Az Inkubátor programban készült Könnyű leckék pedig 20 milliós támogatást kapott a Filmalaptól, és mellé még plusz 2 milliót adtak marketingre. Ami szűkösen elég csak, mert a dokumentumfilm is igen költségigényes, hiszen azt meg nagyon sokáig forgatod, nem néhány hét alatt, mint a fikciót.

Te nagyjából két évig forgattad mindkét filmed, mennyivel több anyag készült el, mint ami végül bekerült?

150-200 óra készült mindkettőnél, de ez a műfaj, a folyamatkövető doksi igényli is ezt. És kifejezetten nehéz, hogy minőségben, igényességben meg éppolyan szintet várnak el a nézők, ha moziba kerül a film, mint a fikciós filmeknél. Azaz legyen 5.1-es hangú, fényelt, profi stábbal, profi kamerával felvéve. Egyszóval az igények szinte ugyanolyanok, a költségvetés mégis általában a töredéke.

Hogy látod a dokumentumfilmesek helyzetét ma Magyarországon mind a filmkészítés, mind a filmforgalmazás szempontjából?

A Magyar Nemzeti Filmalap Inkubátor programja nagyon jó dokumentumfilmes szempontból is, egy fóruma a dokutámogatásnak. De azért csak mostohagyerek: kevesebb támogatásban részesül, nehezebb pénzt szerezni rá. Miközben éppolyan katarzist tud kiváltani. A közönség viszont talán még nagyobb feladat, mert meg kell értetni velük, hogy a dokumentumfilm moziba is való, moziba is be lehet rá ülni, és nemcsak a tévében futó ismeretterjesztő film a dokumentumfilm, hanem ugyanúgy lehet egy átélhető, dramatizált történet, amiben fordulatok, katarzis és humor van, mint a fikcióban. Picit fordítani kell a nézők szemléletén, és ez a forgalmazóknak egy missziója, hogyan lehet a nézőket becsalogatni, akár egy ötletes kampánnyal, akár közönségtalálkozókkal, akár eseményalapú vetítésekkel. Mindenesetre ki kell találni valamit hozzá. Japánban minden városban van egy mozi, ami csak nemzetközi, független dokumentumfilmeket vetít. A mi ottani forgalmazónk például abból él, hogy évente három-négy művészdokut forgalmaz. Szerintem csodálatos, hogy ebből ott meg lehet élni. Ám ott ennek van már egy stabil közönségrétege, aki beül és nézi. Most van itthon egy-két forgalmazó, például az ELF Pictures és a Soldivision és egy-két fiatal, nemzetközi fesztiválokon jól szereplő dokufilmes (Tuza-Ritter Bernadett: Egy nő fogságban, Révész Bálint: Nagyi projekt például), akikkel próbálunk egyfajta érdekszövetséggé összekovácsolódni, hátha együtt könnyebb. Próbálunk kampányolni a dokumentumfilmek mellett, népszerűsíteni azokat. A nemzetközi siker is segít valamelyest bevonzani a közönséget, ám az nem elég.

Marik Noémi
Forrás: filmkultura.hu