185

Catherine Horel: Horthy

Horváth Gábor könyvkritikája

catherine-horel-horthy

2017-ben több kötet is foglalkozott Horthy Miklóssal, ami nem csoda, hiszen személye a magyar politika mindennapi játszmáiban is gyakran aduász. Jobban lehet vele vagdalkozni, mint egy gurkha harci késsel, a kukrival. E sorba illett bele a Kossuth Kiadónál megjelent, részben magyar származású és nyelvünkön kitűnően beszélő Catherine Horel a kormányzóról írt életrajza, amely tekintélyes vastagságával és bőséges irodalomjegyzékével nagyon ígéretesnek tűnt.

Horel hagyományos módon, időrendi sorrendben haladva Horthy származásával és katonai karrierjével indít, jó stílusban, adatgazdagon. Az első megjegyzésre a szerző otrantói ütközetet összegző mondatai kényszerítenek: „Az eseményt(???) azonnal az osztrák-magyar haditengerészet hősiességének példájaként ünneplik. A propaganda automatikusan Horthy nevével kapcsolja össze ezt a tengeri csatát...” Némiképp meglep a francia történész csodálkozása, mert a megoldás roppant egyszerű: Ha az Otrantói-szorosban végrehajtott rajtaütés nem is volt döntő győzelem, de igenis hősies volt, és igenis Horthy vezette. Hát kivel kellett volna összekapcsolni a csatát, Clemenceauval? Az ilyen dehonesztáló megjegyzések ellenére Horel jól hangsúlyozza, hogy Horthy életének nagy része a Monarchiában pergett le, abban szocializálódott, a XIX. század embere, annak minden pozitívumával, s – bármilyen furcsa – a kormányzó példaképe élete végéig Ferenc József volt.

Catherine Horel – aki első tanulmányait a kelet-európai és a magyarországi zsidóságról írta – természetesen megemlíti, hogy Horthy budapesti bevonulását nyíltan antiszemita kilengések kísértek, s a fehérterror áldozatainak mintegy 20%-a zsidó volt. Ezt nagyon helyesen teszi meg. Ami nem korrekt, hogy elfelejti megemlíteni: a Tanácsköztársaság vezetésében – amely, ahogy a szerző is megállapítja, ostoba, brutális és hatástalan volt – a zsidók mégiscsak igen preferáltak voltak. Zsidó származású volt Kun Béla, Böhm Vilmos, Landler Jenő, Lukács György, Hamburger Jenő, Rákosi Mátyás és Pogány József népbiztosok mellett a vörös terrorkülönítményeket vezető Korvin Ottó és Szamuely Tibor is. Azért egy összefüggésekkel operáló történész észrevehetné a kettő közötti kapcsolatot, ami ugyan nem menti fel az elkövetőket, de legalábbis érthetővé tesz dolgokat. Éppen mostanában olvastam az antiszemitizmussal aligha vádolható M. Hrabovszky Júlia emlékiratait (Ami elmúlt. Bp.: Szépmíves, 2017), akinek a Tanácsköztársaság kapcsán szintén a március 21-én randalírozó belvárosi zsidó fiatalok ugrottak elő idős korában.

Horel sok igazságot ír le az éra csúcsának számító Bethlen-időszakról, és a számomra legérdekesebb fejezet, amely Horthy életmódját mutatja be kormányzóként, szintén remek. Ezzel szemben meglepetéssel olvastam, mikor Horthy személyét Pétain marsallhoz és Tiso szlovák vezetőhöz hasonlította. A párhuzam szerintem teljesen téves. Ez a két személy a hatalmát Hitlernek köszönhette, s alig néhány évre korlátozódott, míg Horthynak ténylegesen volt társadalmi bázisa, és évtizedeken át élt a rendszere. Trianonról sincs sok mondanivalója: közli, hogy Magyarország elveszítette területének 70%-át és hárommillió lakosát! Ez utóbbi adat egyértelműen téves. Magyarország 11 millió lakost veszített, amelyből 3.3 millió volt magyar. Horel egy mondattal nem említi, hogy a revízió oka az igazságtalan béke volt, és azt sem meri elmondani, hogy 1920-ban méltánytalan békét kényszerítettek hazánkra. Franciaként én megértem, hogy nehéz ilyet kimondani, de enélkül szerintem nehéz megérteni a Horthy-korszakot…

Természetesen felmerül a zsidóság 1944-es tragédiájának kérdése és Horthy felelőssége. Érdekes fejezet van erről Horel könyvében. Kár, hogy a szerintem legfontosabb kérdést szinte sohasem szokás feltenni a magyar holokauszt kapcsán, s ő sem tette fel: Megtörtént volna a német megszállás nélkül vagy sem? A felelősség megállapítása kapcsán ugyanis ennek a megválaszolása a döntő kérdés! A Horthy-korszak még német nyomástól mentes első 20 éve alapján a válasz teljesen egyértelmű: nem! Viszont a Horthy emigrációban eltöltött utolsó éveiről alkotott kép a könyvben ismét a jobban sikerültek közé tartozik.

Horel könyvének figyelemre méltó a bevezetője, amely sajnos előre jelzi, hogy a mű messze nem elfogulatlan, és aktuálpolitikától sem mentes. Talán ez lehet az oka, hogy egyes esetekben a helyenként nagyon értékes kötet kifejezetten mítoszromboló célzatúnak tűnik. Ez nem is lenne baj ott, ahol indokolt, de több helyen szerintem nem az. E kötet előnye éppen az lehetett volna, hogy kapunk egy elfogulatlan biográfiát külföldi szemmel, de sajnos a francia történésznő nem tudott túllépni franciaságán, így nem lett jobb a magyarul megjelent életrajzoknál.

A kötet tipográfiailag középszerű, nem tetszett a lapok színe, viszont legalább kötött a könyv. A borító Horthy színes fotójával lényegre törő, de kissé sötét.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2018.10.31