Legutóbbi albumoddal nagy missziót vállaltál: vissza akartad vele hozni a zongorát mint hangszert a Spotify-generáció mindennapjaiba. Egy ideje kint van már a re:piano, hogy látod? Sikerült?

Nehéz lenne ezt pontosan megválaszolni. Elképesztőek voltak a visszajelzések mind a zenészektől, mind a laikus hallgatóktól. Mivel ez a karrierem, és egész életemben ezt szeretném csinálni, nem kell a misszióval – annyira – sietnem. Természetesen sokat vártam tőle, úgy, mint minden megjelenésemtől. A re:piano arról szólt, hogy plusz egy színt (egy iPadet) adjak hozzá a palettához, úgy, hogy közben a forráson (a zongorán) marad a hangsúly. Persze vágyom arra is, hogy elismerést kapjak érte, de a legfontosabb, hogy tudják értékelni és élvezni a hallgatók. Ezért hallgatunk zenét, nézünk filmeket és eszünk bizonyos ételeket: örömöt szerzünk vele magunknak. Ha valami újat fedezünk fel, az hozzátesz az életünkhöz.

Nem csak a felvételeken, élőben is iPaddel adod elő az új dalaid. Őszinte választ kérünk: PR-okokból csináltad, vagy tényleg inspirált téged, hogy egy ilyen eszközzel írj dalt és improvizálj a színpadon?

A re:piano egyik legnagyobb inspirációja az volt, hogy ki akartam vele lépni a komfortzónámból. Ötéves korom óta játszom a hangszeren. Hozzám nőtt. Gyerekkori barátok vagyunk. Ma már a hangszerek között is leginkább digitális és érintőképernyős eszközök dominálnak. Meg akartam tanulni egy ilyenen játszani, bármennyire is furának hangzik, én hangszernek tartom a tabletet is a mai sztenderdek alapján. Ma már teljes albumnyi anyagokat írnak meg iPhone-nal, nekem pedig fogalmam sem volt, mit kezdjek ezzel az egésszel. Sok mindenről azt sem tudtam, micsoda rajta, csak csináltam – szerintem sok effektet nem is úgy használtam, ahogy kéne. A re:piano úgy született, hogy dalszerzés közben rábukkantam egy-egy effektre, amitől hátrahőköltem, mennyire különlegesen szól, utána ment minden a maga útján. Kíváncsivá tett a felfedezési vágy, a kísérletezés, és egy olyan felület, amely számomra idáig teljesen idegen volt.

Azt nyilatkoztad, hogy egyszerre adott korlátokat és végtelen lehetőségeket. Ez mit jelent pontosan?

Azt, hogy kényszerhelyzeteket szül. Engem pedig azok inspirálnak leginkább. A „mit tennél, ha csak egy ʼnevezz meg bármilyen tárgyatʼ állna rendelkezésedre?”-jellegű történetek. Hozhattam volna több billentyűt és hangmintákat a felvételekbe, de ragaszkodtam hozzá, hogy a re:piano minden egyes hangja a zongorából jöjjön. Ez még a hangszerhez való hozzáállásomat is megváltoztatta, annak ellenére, hogy 38 éve játszom rajta. Új utakat és lehetőségeket nyitott meg előttem, amelyeket még mindig nem jártam végig vagy tapasztaltam meg.

Fagyott már le a tableted koncert közben? Ha igen, hogyan kezelted a helyzetet?

Szerencsére még nem (nevet). De ha le is fagyna, kitalálnék valamit. Tudod, szeretem a kényszerhelyzeteket. Játszanék tovább, és erősen arra gondolnék, hogy a közönségnek tetszik, hogy akkor épp csak a zongorát hallja. A technológia gyakran az érzelmeink útjában áll, akár adni, akár fogadni akarjuk őket. Ha túl sok teret engedünk a fejünknek, a szívünk nem tud érvényesülni. Ismernünk kell a határokat, akármennyire is elmosódnak. Tudatosnak kell lennünk. Imádom az effekteket és a hangmintákat, de az átadott érzelmek minden fellépésem legnagyobb mozgatórugói. Ha bekapcsolod a rádiót, effektek tömegét hallhatod minden popdalban. Olyat viszont keveset találsz, ami közvetlenül a szívhez szól. Az utóbbi az én célom, ezért zenélek.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Nemrég egy podcastban hosszasan dicsérted a lakóhelyed, Charlotte városát. Mesélj nekünk az ottani zenei szcénáról és lehetőségekről!

Brooklynból ide költözni elég nagy váltás volt, de itt leltem rá a szabadságomra. Sokkal lassabb, ez a tempó pedig lehetővé teszi, hogy nagyobb kockázatokat vállaljak az élet különböző területein. New York annyira pörög, hogy mindent ki kell centizned és előre eltervezned, különben véged van. Ott sokszor azt éreztem, hogy inkább a show-ról, a színpadról szól a történet, mintsem magáról a zenéről. Ezt nehezen fogadtam el. Arról nem is beszélve, hogy minden apró-cseprő projektet, amiért normálisan fizettek, elvállaltam, hogy fenntartsam magam. Mióta Charlotte-ban vagyok, nem kell semmi után sem futnom. Lassabb, olcsóbb és sokkal közöségcentrikusabb. A művészek érdeklődnek egymás iránt, nem versenyeznek. Elképesztően jó szándékúak az itteni arcok, és nagyon sok zenész van. Ha zenét írok, csomó barátomat át tudom hívni, hogy közösen beszéljük meg, mit lehet még finomítani egyes részeken.

Az új lemez mellett megjelent nyáron egy EP-d is, a Table, ami az evésről szól.

Egy remekül producált Netflix-sorozat, a Chef’s Table hatására készült. Fényképezéstől a történetmesélésig minden, amit csináltak abban a show-ban, jól sikerült. Ezen felocsúdva (és mert imádok enni) úgy akartam megírni egy EP-t, mintha a sorozathoz készült volna. Zeneileg szeszélyes, grandiózus, játékos megoldásokat kerestem. Más oldalamat mutattam meg rajta, mint amit eddig ismert a közönség. Hivatalosan nem jelent meg, csak a SoundCloudon érhető el, de szeretnék még hasonló projekteket a jövőben.

Idén és tavaly megjelent egy-egy kislemezed a Napról és a Holdról is. Melyik bolygó áll hozzád közelebb és miért?

Oh, istenem, ez nehéz. Mindkettő egy bolygósorozat-széria része, de csak azért, mert nem találtam rá jobb szavakat. Sajátos tónusuk és hangjuk van, és ebben a világban ki tudtam tolni a határaimat – pont úgy, ahogy később a re:pianóban. Az alapötlet egyébként Elon Musk hatására jutott eszembe, akire minden ingadozása ellenére felnézek – akkor találtam ki a koncepciót, miután egy hosszabb portrét olvastam róla. Kérdésedre válaszolva inkább a Napot mondanám. Meleg, magával ragadó, életet ad. „Kék az ég”-típusú srác vagyok, a Nap közelebb áll hozzám.

Rendkívül elfoglalt embernek tűnsz, folyton jön új megjelenésed, turnézol, stúdiózol, csinálod, ami ezzel jár. Mit csinálsz, ha nem zenével foglalkozol?

Őszintén? Nem tudom! Viccen kívül. Bármenyire is furcsán hangzik, de kikapcsolódásként is darabokat játszom. Nem mindig dolgozom saját projekteken, elszórakozgatok Bach- vagy Thelonius Monk-darabokkal is például. Emellett megrögzött futó vagyok, itthon szinte minden nap kijárok a pályára. Ilyenkor tisztul ki a fejem, és olyan ötletek jutnak eszembe, amelyek nem biztos, hogy jönnének a stúdióban. Ide nagy hangsúlyt teszek. Nagyon fontos, hogy zenészként gyakran kiszabaduljunk a szobából. Elképesztően fontos. Van egy 1979-es MG-m is, azzal szoktam kocsikázni. De elég öreg, hosszú útra vagy fontos találkozókra nem megyek vele. Ha valahol ott kell lennem, nem azzal megyek, mert nem a világ legmegbízhatóbb autója, de nagyon szeretem.

Balázs Konrád
Forrás: langologitarok.blog.hu