232

A hastingsi csata – Ezen a napon történt

Horváth Gábor írása

hastingsi-csata

A gyengekezű „Hitvalló” Edward 1066. január 5-i halálával az angolszász Anglia nehéz jövő elé nézett. Ugyan gyorsan megkoronázták Edward sógorát, s egyben a legerősebb északi grófot, Harold Godwinsont (II. Harold néven), ám két komoly rivális is aspirált a trónra. III. Harald – akit Hardradának, azaz keménykezűnek neveztek – norvég király magát Dánia és Anglia királyának deklarálva hadat gyűjtött Harold megtámadására.

Harald Hardrada igazi kalandorként szerezte meg Norvégiát, miután végigharcolta marcona vikingjeivel az egész kontinenst Skandináviától Bizáncig. Ezzel egyidőben Normandia hercege, „Fattyú” Vilmos szintén elhatározta magában Anglia meghódítását. Utóbbi arra is hivatkozhatott, hogy Harold Godwinson korábban a fogságába esett, s ígéretet tett, hogy őt támogatja a királyi cím elérésében, melyet talán már Edward király is megígért neki.

II. Harold e kettős szorításban őrlődött, ő maga főerejével és a flottával délen állt szemben Hódító Vilmossal, míg öccsei megpróbálták visszaverni a norvég király támadását. Ez utóbbi azonban nem sikerült. Az utolsó nagy viking harcosnak számító Harald Hardrada York városától nem messze, Fulfordnál nagy vereséget mért az angolszászokra 1066. szeptember 20-án. Harold király a hírt hallva egész seregével gyorsított menetben északra sietett, hogy még azelőtt leszámoljon a norvégokkal, mielőtt a normannok átjutnak a La Manche csatornán. Ki akarta használni, hogy a szél a normannok hajóinak egyelőre nem kedvezett. Mindössze öt nappal a korábbi csata után már rajta is ütött az előző siker után ellenfélre nem számító vikingeken Stamford Bridge-nél. A heves csatában az angolszászok döntő győzelmet arattak, maga a norvég király is elesett, s csak kevesen jutottak haza a vesztesekből Skandináviába.

Míg azonban II. Harold leszámolt északi ellenségével, délen megváltozott a szél iránya, s a normann hajóhad útnak indulhatott Anglia felé, flottája pedig – királya hiányában – nem akadályozta meg az átkelésüket. „Fattyú” Vilmos, Normandia hercege így 1066. szeptember 28-án minden ellenállás nélkül partra szállhatott Sussexben, ahol megerődített tábort vert, és fosztogatni kezdte a vidéket.

II. Harold, hallván a híreket, hogy a normannok sikeresen átkeltek a tengeren, sietve délnek indult, hogy megküzdjön Vilmossal is. Talán túlságosan is gyorsan. Ahelyett, hogy bevárta volna hadainak megerősödését az előző csata után, ismét nagy tempóban vonult, ami óhatatlanul a már fáradt csapatok lemorzsolódásához vezetett. Nyilván nem szerette volna, ha az ellenség előbb éri el Londont, mint ő, sem azt, ha a normannok lángba borítják országa Temzétől délre fekvő részét. „Fattyú” Vilmos katonái ugyanis közben erődöket foglaltak el, falvakat gyújtottak fel, s készleteket halmoztak, amelyre az expedíciós seregnek nagy szüksége volt.

A normann herceg hatalmas erővel érkezett, csapatait és annak logisztikai hátterét 1000 hajó szállította át a La Mance-on. Ereje mintegy 7-10 ezer harcosból állt, legalább ennyi állattal, rengeteg szekérrel, valamint az ezekhez szükséges hajózó- és szállítószemélyzettel. Roppant drága és költséges kísérlet volt ez, s igyekezett minél előbb döntő győzelmet elérni, hiszen a vadidegen országban sok támogatásra nem számíthatott, az angolszász lakosság ellenségesen viszonyult az érkezőkhöz. Gyújtogatásai azt a célt is szolgálták, hogy mielőbbi támadásra késztesse Harold királyt. Vilmos mögött két évtizednyi katonai tapasztalat állt, s most is ügyesen okoskodott. Harold 6-10 ezer fős seregével délre érkezve meg akarta lepni a normannokat, de azok lovassága időben észrevette az ellenséget, s végül azok kényszerítették egy dombon megállásra az angolszász királyt, Hastings városától északnyugatra, 1066. október 14-én.

hastingsi-csataA két haderő között nagy létszámbeli különbség nem volt, ellenben összetétele meglehetősen különbözött. Az angolszász had szinte teljesen gyalogságból állt, s egyetlen hatalmas falanxba tömörült, amelynek első sorait a legjobban felszerelt, páncéllal, sisakkal, hatalmas dán baltákkal és csepp alakú méteres pajzsokkal felszerelt testőrök (housecarl) alkották. A korabeli leírások szerint baltáikkal egy ló fejét is képesek voltak lecsapni. E 2-3 ezer fős testőrség mellett azonban a többséget gyengébben felszerelt felkelők tették ki, akik a pajzsfal mögül zömmel hajító- és szálfegyverekkel harcoltak. A normann sereg tapasztaltabb és változatosabb volt. Fő erejét a normann nehézlovasság adta, de jelentős számmal voltak itt íjászok (a vikingek a közhiedelemmel ellentétben gyakran használták), és nehézfegyverzetű gyalogosok is, melyek ellenfeleikhez hasonlóan voltak felszerelve.

Vilmos seregének kellett támadni, hiszen az angolszász hadhoz folyamatosan szállingóztak a korábbi menet során lemaradozók, azok számíthattak erősítésre, míg ő nem. Elsőnek íjászaival próbálta puhítani a dombot kitöltő pajzsfalat, de nem sok eredménnyel. Gyalogságának bevetése szintén kudarcba fulladt, s idő előtt kellett elrendelnie lovasságának rohamát. A domboldalon felnyargaló, lelassuló lovasokra angolszász dárdák, buzogányok és dobóbárdok zúdultak, így ez sem hozott eredményt, sőt egy pillanatig úgy tűnt, maga Vilmos herceg is elesik. Kénytelen volt újragondolni a csata menetét: a lovasság egyes pontokon menekülést tettetve kicsalogatta a népfelkelők egy részét, akiket aztán lemészárolt (ez a hadicsel sem csak a nomád harcászatban létezett). Ezt követően az íjászokat arra utasították, hogy ívesen felfelé lőjék az angolszászokat, hogy azok pajzsaikat kénytelenek legyenek felfelé tartani, miközben a lovasság is megrohamozza őket. Ez már működött. Egy nyílvessző szemen találta Harold királyt is, s a lovasság végül kemény csatában szétverte a testőrségét is. Harold halálával a csata eldőlt. Hastings az angolszász világ végét jelentette, karácsonykor Vilmos Londonban Anglia királyává koronáztatta magát.

A csata és a hadjárat legérdekesebb forrása a Bayeux-i kárpit, amely valamikor az 1070-es években készült, s eredetileg valamelyik királyi palota, esetleg a Bayeux-i templom falán függhetett. A 70 méter (!) hosszú falikárpit képregényszerűen meséli el a hódítás eseményeit, és alakok százait vonultatja fel, így egyben a korszak egyik legfontosabb kultúr- és eseménytörténeti forrása is egyben. Valószínűsíthetően a faliszőnyeg Odo, bayeux-i püspök megrendelésére készült, aki egyébként Vilmos herceg testvére volt. A kárpit megörökítette a harcosok felszerelését, a csata lefolyását, s látható rajta, amint Harold király szemébe nyílvessző áll, felette felirat: „Harold Rex interfectus est”, azaz „Harold király elesett”.

Az angolszász Anglia (maguk az angolszász germán népek is hajóval jöttek át a kontinensről) nem először került idegen hódítók kezére. Korábban II. (Nagy) Knut dán király szerezte meg csapataival a trónt 1016-ban. Azonban a nagy dán király halála után ismét a helyi Cerdic-ház adta Anglia királyait egészen 1066-ig. „Fattyú” Vilmos sikere elsősorban nem a trón megszerzése volt, hanem az, hogy ő és normann utódai képesek voltak meg is tartani azt, s ezért méltán kapta az utókortól a „fattyú” helyett a lényegesen jobban hangzó „hódító” jelzőt.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon.hu, A hadviselés művészete. Szerk.: Andrew Roberts. Bp.: Kossuth, 2008

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2018.10.14