69

Megállt bennünk az ütő

Yamato – Köln, Kölner Philharmonie

yamato-koln

Köln belvárosa olyan, mint egy nagy kiterjedésű Mariahilfer Strasse, ahol a darazsak és a biciklisek a zokniszandálos turistákkal szövetkezve próbálnak totalitárius diktatúrát kiépíteni. Ebbéli tervükben pedig a helyi illuminati, a szuvenírboltok titkos szövetsége támogatja őket. Azonban Köln mentségére szóljon, hogy a kulturális/szórakozási lehetőségek messze túlmutatnak a romkocsmás chillout – Wellhello-koncert – szabadtéri ördögbotozás szentháromságon.

Aznap este pl. akár a Lagwagont is megnézhettük volna a város másik végében, ám mivel ők mégiscsak a kaliforniai punk Eric Robertsei közé tartoznak, inkább az A-ligásnak ígérkező Yamato mellett döntöttünk. Már csak azért is, mert tradicionális japán taikodob-performansznak viszonylag ritkán lehetünk szemtanúi, másrészt pedig, mert – mint azt a viszonylag más műfajban mozgó Les Tambours du Bronx példája is igazolta – két vaskos ütővel sem képtelenség megzenésíteni az armageddont. (Jóllehet, a Yamato nem kimondottan erre törekszik, amit az 50-60-as átlagéletkorú közönség vélhetőleg nem győzött eléggé honorálni.)

A Kölner Philharmonie mellesleg egy Müpa-kaliberű objektum, jelentős különbség azonban, hogy a koncerttermet a föld alatt építették ki. Hogy ezáltal a megcsörrenő mobilokat akarták-e kiiktatni, azt nem tudjuk, de tény, hogy a helyiség pöpec akusztikával bír. Így elemi erővel dörrentek meg a japánok ütőhangszerei, melyek láttán elsőként az fogalmazódott meg bennünk, hogy csupán hajszálnyival hálásabb dolog egy hasonló csapatnak roadolni, mint pl. az Aerosmith-nek. Ugyanakkor a következő kérdés is adta magát: mennyire lesz ez szórakoztató több mint másfél órán keresztül? Tény, hogy a taiko a vuvuzelánál hajszálnyival több katarzis előidézésére alkalmas, de talán nem véletlen, hogy nem teremtette meg tömegek számára a világhírnévhez vezető utat. Ezzel vélhetőleg a Yamato tagsága is tisztában volt, így a performansz jócskán kiegészült unortodox showelemekkel is. És kifogásaink tényleg csak utóbbiak kapcsán merülhettek fel.

A Yamato huszon-harmincéves tagsága a színpadon leginkább úgy fest, mint egy tucat kegyvesztett szomáliai kalóz, akik azért kényszerültek otthagyni hivatásukat, mert túlontúl jóvágásúak és rokonszenvesek voltak a fosztogatáshoz. No, de a japán dobolás világában óhatatlanul magukra találtak: a csapat nemcsak, hogy virtuóz módon, de eszeveszettül látványosan is üti a bőröket, legyen szó mezei felsőtam méretű dobokról vagy üstdobszerű monstrumokról. Eközben a csapat női szekciója japán pengetős hangszereket (koto, samiszen) is bevetett, tovább erősítve az autentikus jelleget. A Yamato esetében ugyanakkor egyértelműen a koncepció része, hogy eloszlassák a képet, miszerint a japánok renitens viselkedés (mosolygás, nyilvános tüsszentés, félig begombolt ing) esetén vezeklésül mochi gombóccal kísérik le a ciánkapszulát. Ezen a téren viszont némileg átestek a ló túloldalára. A burleszkes elemek ugyanis nemcsak itt-ott bukkantak fel az előadás során, hanem egy komplett műsorszám is épült rájuk. Márpedig öt-hat felnőtt férfi óvodai cintányéros bohóckodását hét-nyolc percen át akkor sem tudtuk volna viccesnek találni, ha karbantartók közvetlenül a fellépés előtt lakkozták volna le az ülések karfáit. (Persze, lehet, hogy bennünk van a hiba, a közönség azon hányada, mely nem Szomszédok-monológokon szocializálódott, dőlt a röhögéstől.) Már csak azért is kár volt érte, mert a műsor autentikus része önmagában bőven szórakoztató volt, az együttes tagjait pedig a közönség nagy része így is zokszó nélkül örökbe fogadta volna. És az előadás végi össznépi állva tapsolás azonban nem árulkodott másról, mint hogy a Yamato performansza ebben a formában vette meg kilóra az egybegyűlteket.

Kirsch András
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.10.12