75

Kockára tenni mindent egy hülyeségért

American Animals – filmkritika

american-animals

Unatkozó fiatalok, akik azt gondolják, hogy menő lenne rabolni egyet Tarantino Kutyaszorítóban filmjének stílusában. A tervezés még buli, a kivitelezés már stresszes, a következményekkel meg ez a generáció nem szívesen számol.

Kár, hogy a hazai mozikba nem jutott el a brit Bart Layton filmje, amely áldokumentumos stílusban mutat be egy egész nemzedéket, akiknek bár a jövőjük abszolút nem kilátástalan, mégis kockára teszik azt. A Sundance Filmfesztiválon bemutatkozó American Animals két olyan karaktert talált főszereplőnek, akik nagyon kényelmesen és hitelesen mozognak egy ilyen közegben. Evan Peters, aki az American Horror Story-val lett közkedvelt és Barry Keoghan, akit legutóbb a Dunkirkben és az Egy szent szarvas meggyilkolásában láttunk, két olyan fősulis arcot alakít, akik nem sokban hasonlítanak egymásra, mégis van bennük egy nagy közös: azt szeretnék, ha történne már végre valami velük. Egy jó sztori, amit majd lehet mesélni, és ha ez még könnyű meggazdagodással is jár, akkor meg pláne örülnek. Így szereznek maguk mellé még két srácot, és elhatározzák, hogy ellopnak egy 12 millió dollárt érő könyvet a helyi könyvtárból, és megütik a jackpotot.

A terv nem éppen nemes, de elég őrült, amire pont szükségük van. Azonban a gond az, hogy ők nem mindenre elszánt bűnözők és nem is lecsúszott családból jött jövőtlen srácok, hanem sima, hétköznapi, önmagukat kereső fiatalok. Az egyikük tehetséges festő, a másiknak sportösztöndíja van, a harmadik rohadt okos és a negyedik már amúgy is gazdag. Ráadásul a stílusuk sem feltétlen bunkó vagy feltűnően kirívó. Látszik rajtuk, hogy szinte jobban élvezik a terv Ocean’s filmekre hajazó megtervezését, mint amennyire a végeredményre vágynak. Még el is nevezik magukat Mr. Pinknek, Mr. Yellow-nak, stb., mint Tarantino figurái. Azonban, hogy érződjön, mennyire generációs filmről is van szó, még meg is magyarázzák, hogy például Mr. Green azért lett Mr. Green, mert állandóan be van tépve. A rabláshoz az ötleteket filmekből merítik, de csak azért, mert a könyvtárban nem találtak anyagot, de a Google-ban is rákeresnek, hogy milyen a tökéletes lopás, mert ezek a fiatalok, ezeket a módszereket ismerik. Ezek a kedves szerencsétlenkedések nagyon jó poénok a filmben, mert a néző kicsit önmagát is kineveti, mivel valójában neki se lenne jobb ötlete, hogyan álljon hozzá a feladathoz. Azonban a végére ez a humor már keserű lesz, mert a karakterek aztán felnőnek, és belátják, hogy kockára tenni mindent azért, hogy legyen már végre valami, hülyeség volt.

Az American Animals áldokumentumfilmesen lett leforgatva, így a szereplők felnőtt korukban visszaemlékeznek, hogy mekkora idióták voltak, de azt nem tudják tagadni, hogy akkor mennyire komolyan vették magukat. A slusszpoén az egészben, hogy az eset valóban megtörtént 2004-ben Amerikában, azonban a szereplőknek meg volt tiltva, hogy felvegyék a kapcsolatot az igazi elkövetőkkel, mert a rendező nem akarta, hogy szimpatizáljanak velük. A majd kétórás játékidőbe sikerült egy csomó játékos vizuális megoldást beletenni, ami egy baromi jó stílust ad a filmnek, de azért mégiscsak az ügyesen felépített karakterek miatt lesz élvezhető. Totál tragikomikus nézni a magukat nagymenőnek képzelő kisstílű fiatalokat, akik rohadt okosnak érzik magukat, ahányszor előállnak egy jó megoldással. Veszélyes, amit csinálnak, de az, hogy ez izgalmas, mindent felülír. A legnagyobb tragédiájuk az, hogy valójában olyanok, mint egy kisiskolás, aki tudja, hogy rosszat csinál, de igazából nem akar ártani senkinek. Ettől valahogy megbocsátható lesz, amit terveznek, de a bűnnek ára van. Itt azonban már nem arról van szó, hogy csokit lopnak a közértből, és látszik, hogy maguk is kimondatlanul kétségbeesnek, amikor folyamatosan kezdenek rádöbbenni, hogy ez nem csak csínytevés, hanem valódi bűncselekmény.

Az American Animals nem kiemelkedő darab, az áldokumentálásba ágyazott jelenetek néha mesterkéltek, és vannak unalmasabb részek, valamint a szereplők néha jobban izgulnak, mint a nézők, de azt nem lehet elvitatni, hogy azt a szomorú menőséget hibátlanul tálalja, amit mi magunk is érzünk, amikor visszagondolunk a húszas éveink elejére, és kínosan tudnánk néha azon röhögni, hogy mennyi bal****ságot csináltunk, miközben azt gondoltuk, hogy épp megváltjuk a világot.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.10.05