142

Sorsfordítók a magyar történelemben 5.

Földes György: Kádár János – Csiszár Antal könyvismertetője

foldes-gyorgy-kadar-janos

Sorsfordítók a magyar történelemben címmel könyvsorozat látott napvilágot a Kossuth Kiadó gondozásában. Szerzői a kor avatott szakértői, vékony kötetekben rajzolják meg az adott korszak arcélét. Az egyes periódusok jeles államférfiúinak tevékenysége jelöli ki az epocha vezérfonalát (nem kronológiai a sorrend, hanem a művekhez való hozzáférés alapján történik a válogatás), a többit folyamatosan ismertetem. Ez alkalommal egy olyan politikusról lesz szó, akit a társadalom alsó rétegéből repített a sors a legmagasabb pozícióba, s aki évtizedekig meghatározta Magyarország életét és lehetőségeit.

A 18 részes sorozat 7. köteteként jelent meg Földes György Kádár János című írása, mely bemutatja az egykori első titkár életét, személyiségét, s a nyomot, melyet a magyar történelmen hagyott. Gyermekkora hányattatott volt, és a  későbbiek során is rögös úton járt, minél fogva a politikai menny és pokol is osztályrésze lett.

Irodaműszerész végzettséget szerzett. Szociális és munkakörülményei is a „termelőeszközöktől megfosztott osztályhoz” kötötte, a munkásság megbecsülése és sajátos szóhasználata is ekkortól alakult ki. Az ifjúkommunista mozgalom, majd a Magyarországi Kommunista Párt jelentette politikai karrierjének állomásait. Többszöri letartóztatás kísérte  ezeket az éveket, fizikai bántalmazás kihallgatáskor, mikor is megtört, és társaira vallott – ezt később terhéül rótta fel a mozgalom.

A Komintern politikájában határvonalat jelentett az 1943-as év. A már korábban meghirdetett népfrontpolitikának köszönhetően taktikából feloszlott a Komintern. A Kommunista Párt vezetőgárdája Rákosival az élen éppen a Szovjetunióban volt, így Magyarországon Kádár lett a meghatározó kommunista politikus, aki – szintén taktikából – kimondta a párt feloszlatását, egyúttal Békepárt néven újjáalakult (a náciellenes pártokkal való kapcsolat így volt megoldható).

A háború befejeztével karrierje villámgyorsan ívelt felfelé: Budapest helyettes rendőrkapitánya, az MKP KV titkára, országgyűlési képviselő, a Politikai Bizottság tagja, majd belügyminiszter lett. De hamarosan a börtöncellák hűvösségét is megtapasztalta, köszönhetően Rákosiék „forradalmi éberségének”, a permanens politikai paranoiának. Persze addig szereplése semmiben sem különbözött az őt börtönbe küldőkétől, sőt belügyminisztersége idején került sor Rajk letartóztatására, majd kivégzésére. A moszkvai enyhülés során Kádár szabadult, s bár ideiglenesen csak alacsonyabb beosztásban, de tovább szolgálta a pártot, majd rövidesen ismét megnyílt előtte a felemelkedés útja. Rákosi menesztése után már felmerült a neve lehetséges utódként, de Gerő Ernő egyelőre megelőzte.

A forradalom napjaiban Kádár Nagy Imre kormányába került mint államminiszter. Úgy tűnt, egyetértett a népfelkelés meghatározással, a kormányfő által hirdetett vonallal, így először az MDP, majd feloszlatása után az általa létrehozta MSZMP vezetője lett, annak ellenére, hogy párttársai közül számosan ellenezték a változást. Az október 31-i Köztársaság téri események, párttársa, Mező Imre meggyilkolása mély nyomott hagyott benne. A népi követelésekkel egyetértett, elhibázottnak tartotta a Rákosi-vonal politikai irányát, de a kommunizmus elkötelezett híveként foggal-körömmel ragaszkodott a szocialista vívmányok megőrzéséhez.

November elején Münnich Ferenccel együtt „eltűnt”. Mint később kiderült, útjuk a Kremlbe vezetett, ahol elvállalta Magyarország vezetőjének szerepét. A forradalmat a szovjet katonák leverték, Kádár a megszállókkal együtt érkezett. Szolnokon rádió útján jelentette be a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását. November hetedikén szovjet tankkal érkezett Budapestre, ahol Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke eskette fel a kormányt. Nagy Imre nem mondott le, a jugoszláv követségre menekült. Hiába kapott úgymond írásos garanciát a bántatlan hazatérésre, útközben a szovjetek „elrabolták”, s Romániába internálták, majd letartóztatták. Ezzel vette kezdetét Nagy Imre és társainak pere.

A monográfia bemutatja, hogyan keményedett a kezdetben tárgyaló kormány álláspontja, hogyan oszlatta fel a munkástanácsokat, foganatosított büntető intézkedéseket, hogyan váltotta fel a népfelkelést az ellenforradalmi címke. A kétfrontos (baloldali szektások és jobboldali revizionisták) harcban az utóbbi kapott kiemelkedő hangsúlyt. A rezsim hivatalos álláspontja az ellenforradalom kirobbantásában a külső imperialista ellenség kezét is látta.

A társadalom pacifikálását egyrészt a kormány elszigeteltsége tette megkerülhetetlenné, másrészt az adott helyzetbe való beletörődés. Pártbeli ellenfeleitől megszabadulván, Rákosiék hazatérését megakadályozva, s titkos tárgyalások sikereként az ENSZ levette napirendjéről a magyar kérdést – részleges amnesztia következett.

Rákosiék vezérfonalát, a kemény diktatúra jelmondatát („Aki nincs velünk, az ellenünk van”) felváltotta a kádári puha diktatúra új megközelítése: „Aki nincs ellenünk, az velünk van”. Kádár János a szocializmust olyannak képzelte, ahol a lakosság megtalálja – ha korlátozottan is, a magánszférába szorítva – a számításait. Folytonosan emelkedő életszínvonal, ez volt a politikai elv, ebből nem engedett. Ennek jegyében másodszorra is lezajlott a mezőgazdaság szocialista átszervezése (s most a „kalács” dominánsabb szerepet játszott, mint a korbács), utat engedett a gazdasági reformnak, de amikor a szovjet politikából ellenszelek kezdtek fújdogálni, lefékezte azokat. Igyekezett „gúzsba kötve táncolni”: külpolitikailag követte a szovjeteket, de belpolitikailag meglehetősen önálló volt (a legélhetőbb szocialista barakk). A hazánktól elkerült, utódállamokban élő magyarok helyzetét nem akarta a szomszédos kommunista pártvezetőkkel való kenyértörésig vinni: a proletár internacionalizmust vallotta a  nacionalizmussal szemben. Ezen a téren némi elmozdulás csak a nyolcvanas években történt.

Nyugaton is elismert politikusként tartották számon Kádárt, országunknak „kemény valutára” volt égetően szüksége, az ismételt olajválságok ugyanis kikezdték életszínvonalpolitikánkat, a reformok és azok tompítása között bukdácsoltunk. Kényszerű csatlakozásunk az IMF-hez és a Világbankhoz fémjelezte a nyugati pénzügyi injekciók nélkülözhetetlenségét.

VI. Pál pápánál még a hetvenes években látogatást tett, javítva a Szentszék és a Magyar Népköztársaság viszonyát, melynek következményeként ismét betölthették az esztergomi érseki posztot, és Mindszenty bíboros külföldre távozhatott.

A nyolcvanas évek a gazdasági struktúrákban gyökeres változásokat hozott (magánkezdeményezések felkarolása, VGMK-k, stb.), a Szovjetunió gazdasági megrendülése, Gorbacsov hatalomra kerülése pedig fokozatosan bomlasztotta a szocializmus építményét. Reformírások láttak napvilágot (Beszélő, Társadalmi Szerződés, Fordulat és Reform), lassan már közhelyszámba ment, hogy Kádárnak távoznia kell.

A kapitalizmus eshetőségével nem tudott kibékülni, Nagy Imre és társainak kivégzése ólomsúlyként nehezedett rá, és a kor is megtette a magáét, személyisége dezintegrálódott.

Pártelnökké „buktatása”, majd e pozíció megszüntetése, Nagy Imréék újratemetése mind rendszerének bukását jelentette, s halála vetett véget végérvényesen ezen korszaknak.

Csiszár Antal

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Zsoldos Attila: IV. Béla és Bertényi Iván: Nagy Lajos
2. rész: Szovák Kornél: Szent István és Font Mária: Könyves Kálmán
3. rész: Oborni Teréz: Bethlen Gábor, Gebei Sándor: II. Rákóczi Ferenc és Estók János: Deák Ferenc
4. rész: Pálosfalvi Tamás: Hunyadi Mátyás, Turbucz Dávid: Horthy Miklós, Rainer M. János: Nagy Imre

2018.09.19