97

Egy pillanat alatt térdig járunk a mocsokban

A kíméletlen – filmkritika

kimeletlen-film

Cannes-t is megjárta a nálunk nem régóta mozikban futó börtönös film, ami Thaiföldön játszódik. A kíméletlen (A Prayer Before Dawn) azért képes kiemelkedni a zsánerből, mert mindennél nyomasztóbban és nyersebben van benne megfogalmazva a bezártság. Igaz történet alapján készült, és a herointól kezdve a mocskon át egészen a ladyboyokig, minden van benne, de főleg kilátástalanság.

A főszereplőt, Billy-t, Joe Cole alakítja, aki a Peaky Blinders sorozatban a legkisebb tesó szerepét hozta. A karakterével egy illegális bokszmeccsen ismerkedünk meg Thaiföldön, majd elkísérjük egy sztriptízbárba, végignézzük, ahogy beheroinozik, és pár jelenettel később már rá is törik az ajtót a rendőrök. Azonban még ekkor sem tudunk semmi különöset erről a figuráról, maximum annyit, hogy piti drogkereskedő lehet, aki végtelenül magányosnak és zárkózottnak tűnik. A thaiföldi börtön már kevésbé egzotikus hely, mint maga az ország. Egy pillanat alatt térdig járunk a mocsokban, a brutálisan szétvarrt rabok egymás hegyén fekszenek a földön, aki nem akasztja föl magát első este, azt valószínűleg megerőszakolják, de ami még ennél is nagyobb rettegésre ad okot, hogy Billy beilleszkedése esélytelennek tűnik, mert nem is beszéli a nyelvet. Angolul kevesen szólalnak meg, a thai beszélgetéseket pedig még felirattal is csak ritkán látják el, így a néző teljesen átérzi, hogy mit jelent a kommunikáció hiánya. A fehér, szikár testével szinte világít ez a fiú a többi fogoly között, akiket amúgy valódi ex-rabok alakítanak, és a jeleneteket is már nem használt börtönökben vették föl.

A majdnem kétórás film első felében valójában nem történik semmi. Esélyt sem adnak a nézőnek arra, hogy lássa a kiutat, mert egy percre sem adnak megnyugvást a szereplőnek. Zaklatott az egész film már az első képkockától kezdve, amire bőven rásegít a rángatózó kameramozgás, ami belemászik a szereplők arcába. A kommunikáció hiányának köszönhetően semmi hollywoodi eldramatizált monológot nem kapunk, egyszerűen csak kapkodjuk a fejünket a folyamatosan zsizsegő hangzavarban, amiből egy árva szót sem értünk. Idill nincs, nyomasztás van, kőkemény és gyomorforgató jelenetekkel, amik olyan módon vannak tálalva, hogy dokumentumfilm érzetet keltenek egy idő után, hiszen az egész csupán bemutatásról szól. Billy persze néha bajba keveredik, mert a heroinért bármit megtesz, és a heroin is bármit megtesz vele. Az egyetlen reménysugár az lesz, amikor a főszereplő végre részt vehet a börtönbeli bokszedzéseken, és esélyt kap arra, hogy játsszon egy meccsen. Ekkor kezdenek értelmet nyerni a napok, de egészen addig minden csak a színtiszta túlélésről szól, célok nélkül. Billy-ben azonban mintha nem lenne félelem, pedig a film még csak a külvilágot sem mutatja, amibe kapaszkodni lehetne. Tényleg szinte semmi nem derül ki erről a fiúról, de látjuk, hogy a magány már régóta jó barátja, és hogy a monotonitáshoz pillanatok alatt hozzászokik, viszont, hogy ki ő, honnan jött, mi a célja, arról fogalmad sem lesz. Megszeretni sincs esélyed, végig csak figyeled, ami vele történik. A börtön nem azért lesz nyomasztó, mert drámaian mutatják be, hanem mert kegyetlenül nyers, reális és nincs benne semmi díszítés.

Aztán a végén kiderül, hogy Billy Moore egy létező személy, akinek a memoárjai alapján készítették a filmet, ami a végére egy halvány felemelkedéstörténetté formálódik, de végig tartja a független filmes hangulatot. Joe Cole hónapokig edzett a szerepre és hibátlanul hozza a liverpooli proli drogdíler szerepét, akinek csak akkor ér bármit az élete, ha a ringben szétüthet valakit.

Az utóbbi időben jó pár minőségi börtönös filmet kaptunk, amik túllépnek a stílus szokásos keretein. Ilyen például a Starred Up, a Shot Caller vagy a Brawl in Cell Block 99, de Jean-Stéphane Sauvaire rendező még ezekre is rálicitál. Kemény film lett A kíméletlen, kemény végignézni is, de hát már a címből is sejthettük, hogy itt nem egy tündérmesével van dolgunk.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.09.18