„…azok közé a magyar írók közé tartozik, akik nem rejtegették szemérmesen életrajzuk tényeit, közlésüket azonban ő maga is kritikával illette. Életének történetét töredékben maradt regényében (Igaz regény) is feldolgozta, s ebben szokásos iróniájával számolt be családjáról, mely nem volt „nevezetes és terebélyes”, s némi gúnnyal említette, hogy öregapja alighanem „szökevény martalóc vagy kozák lehetett”, s a család apai ágát végig valamiféle izgágaság, nyugtalanság jellemezte (melyből neki is bőven jutott). Anyai ágon angol eredetűnek mondja magát. A családban sokan éltek a fellendülő bányászmesterségből, nem véletlen, hogy az érett Tersánszky elbeszéléseiben gyakran tűnnek fel a bányászok és szénégetők. Apja „nagyon gálánt természetű, kissé hanyag” ember volt, anyja pedig „jókötésű nő”. Az író, a család elsőszülöttje 1888. szeptember 12-éről 13-ára virradóan született Nagybányán, „a világ legbűbájosabb városában”, ahol nyolc évvel később alapította a hazai művészet történetének kivételes jelentőségű művésziskoláját Hollósy Simon, Réti István, Ferenczy Károly, Thorma János és Iványi Grünwald Béla” – írja Rónay László az íróról szóló életrajzában.

A család jómódban élt, a kisfiú sokoldalú tehetség volt: festett, zenélt, szertornázott, ám leginkább az élet sokszínűsége érdekelte. Eleinte festőművésznek készült, de engedve a szülői akaratnak jogi pályára lépett. Előbb jegyzőgyakornok volt Szapáryfalván, majd joggyakornok Nagybányán. Aztán próbálkozott az eperjesi jogakadémiával, a budapesti jogi egyetemmel, de nem végezett. Nem véletlenül. A tandíját elmulatta, s kőműves segédként tengette életét. A pénzhiány vitte rá arra is, hogy novellákat írogasson. Tehetségére Osvát Ernő figyelt fel, így jelenhetett meg első írása 1910 februárjában a Nyugatban, majd alig egy évvel később novelláskötete a Nyugat Könyvtár sorozatban.

Kezdeti sikereit az I. világháború szakította félbe, amelyben önkéntesként vett részt, majd fogságba is esett 1918-ban az olasz fronton, és csak a következő év nyarán érkezett haza. A háborús élmények hozták meg első igazi nagy írói sikerét, amelyet a Viszontlátásra, drága című regényében örökített meg. Még Ady is – akivel megismerkedésük éppen nem volt zökkenőmentes – „az első igazi háborús regény”-ként méltatta a művet. (1978-ban tévéfilm is készült belőle.) A Tanácsköztársaság ideje alatt szimpatizált a kommunistákkal, ezért a Horthy-korszakban rengeteg támadás érte. A megaláztatások és a nélkülözések miatt életének mélypontjára érkezett, 1921. június 16-án az Erzsébet hídról a Dunába ugrott. Szerencsére megmenekült.

Az erről szóló újsághíreket olvasva kezdett vele levelezésbe az irodalom iránt érdeklődő Molnár Sári. Kapcsolatukból szerelem, majd házasság lett 1921. szeptember 8-án, amiért a lányt otthon kitagadták, de csaknem negyven évet éltek együtt. A következő esztendőket a szakmai sikerek jellemezték. Megjelent a fő művének számító Kakuk Marci első darabja, a Nyugat főmunkatársa lett, és színházi szerzőként is sikeresen debütált. Igaz az is, hogy A céda és a szűz című kisregénye miatt 1927-ben szeméremsértés vádjával kéthavi börtönbüntetésre ítélték, melynek egy részét le is töltötte. 1932-ben sajátos színházat is szervezett, a Képeskönyv Kabarét, ahol kis regős együttesével maga is fellépett. Anyagi nehézségeinek enyhítésére számos detektívtörténetet és krimit is írt álnéven, miközben folyamatosan gyarapodtak a Kakuk Marci-történetek.

Újabb világháborús nehézségek következtek. Újságíró riporterként dolgozott a Híd című lapnak, közben – főleg Budapest ostroma alatt – tevékenyen bújtatta és mentette az üldözötteket, hamis igazolványokat szerzett a menekülő zsidóknak. 1947-ben felújította kabaréját, miközben a Magyar Rádió Gyermekújság rovatánál is tevékenykedett. Érdekes, sokoldalú, tevékeny ember volt. Egyre idősödve sem tett le arról, hogy artistaként, hangszervirtuózként vagy feltalálóként legyen világhírű, pedig technikai újításai nem váltak be, zenetörténeti elképzelései értetlenségbe ütköztek. Ezt olvashatjuk Rónay László életrajzi könyvében: „…a nagyrabecsült irodalom nem gyanúsíthat engem, hogy én őt pályámnak mindenek fölött választottam.” Hihetünk is ennek a kései, 1949-ben kelt önvallomásnak, meg nem is. Tersánszky megszállott szorgalommal írt, ugyanakkor azonban volt benne valami a reneszánsz ember teljességre törekvéséből: nem elégítették ki az irodalmi sikerek és kedvező bírálatok, sokoldalú tehetségét másképp is kamatoztatni akarta. A „derűt és az egészséges, bátor életkedvet” választotta múzsájának. S mert ideálját minden módon szolgálni igyekezett, humorista is lett. Humorral, néha extravaganciába torkolló derűvel szőtte át egész életvitelét, boldog volt, ha megdöbbenthette nemzedéktársait, kiszólásairól, váratlan gesztusairól igaz és kitalált történetek keringtek, melyeknek valóságalapját csak növelte az a tény, hogy gyakran és jócskán ivott baráti társaságokban, s ezekben szívesebben melegedett össze fuvarosokkal és szénhordókkal, mint azokkal a „kartársaival”, akikkel irodalmi dolgokról kellett volna eszmét cserélnie.

1948-tól állami évjáradékban részesült, de az 1950-es évek elején a dogmatikus irodalompolitika miatt egy ideig nem publikálhatott. Rákosi Mátyás 60. születésnapjára őt is felkérték, hogy a magyar írók által összeállított köszöntő kötetbe írjon. A nadrágtartógyáros címmel meg is alkotta a művet, holott köztudott volt az alacsony termetű Rákosiról, hogy nadrágtartót hord. Az írás természetesen nem került be az ünnepi kötetbe. Kópés hangvétele, szabados témakezelése, szoknyabolond, kocsmai és piaci társaságot kedvelő egyénisége miatt (amelyet jó néhány anekdotaszerű történet is megörökített) egyszerűen nem illett az akkori irodalmi irányvonal által meghatározott képbe.

Ebben az időben főleg báb- és mesejátékokat írt, és egyre gyarapította az ifjúsági irodalmat (például a Misi Mókus kalandjaival). De sokan mint zenésszel találkoztak vele először, hiszen társaival vasárnap délutánonként a Kincses Kalendárium című rádióműsornak visszatérő előadói voltak.

1955-ben válogatott novelláskötetének kiadásával tért vissza az irodalmi életbe. 1960-ban hunyt el felesége, akit példás odaadással ápolt élete végéig, öt év múlva újra nősült, második neje Szántó Margit lett.

Három évtizedig Budán élt az Avar utcában. Igazi egyénisége volt a környéknek. Nemegyszer például utcai tilinkó játékával bűvölte el az éppen arra járókat. De nagy borivóként is ismert volt a Márvány, a Mészáros utca és a szűkebb környék borozóiban, kocsmáiban. A bortól megélénkült mesélőkedve, „dőltek belőle” a „tersánszkyádák”, ahogy Galsai Pongrác nevezte ezeket. Asztalánál a művésztársak mellett helyet foglalhatott bárki, a „TF”-es hallgatótól a Déli pályaudvar „Tüzép” telepének szenes emberéig.

1968-ban Életem regényei címmel önéletrajzi írása jelent meg. Utolsó éveire az edzett ember ereje elfogyott, a betegségtől szelleme is eltompult, 1969. június 12-én érte a halál a János Kórházban.

Munkásságát többször is Baumgarten-díjjal jutalmazták (1929, 1930, 1931, 1934), 1949-ben pedig Kossuth-díjat kapott. Jellemző módon azonban szertornász múltjára, eredményeire sokkal büszkébb volt. (Talán nem véletlen, hogy a Testnevelési Főiskola mögött lakott az Avar utcában.)

Hogy az irodalmi életben „tersánszkyádák” születtek, hogy életének nemegyszer beköszöntő nehéz periódusain mindig felül tudott emelkedni egy-egy jó bemondással, ötlettel, azt – amint ugyancsak egyik emlékezésében írja – „rettenetes harcokkal erőszakolta ki, ravaszsággal, huncutsággal, mint Odüsszeusz”.

Szabó Szilvia

Forrás: Virgonc szavak virgonc királya. In memoriam Tersánszky Józsi Jenő; vál., szerk., összeáll. Tarján Tamás; Nap, Bp., 1999 (In memoriam); Rónay László: Tersánszky Józsi Jenő. Budapest: Gondolat, 1983.; Digitális Irodalmi Akadémia weboldala (digitalizált bibliográfia, szakirodalom, művek, fotók, egyéb), wikipédia.hu

A címlapkép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.