78

Az élet, ami már azelőtt darabjaira hullott, mielőtt elindult volna

Patrick Melrose – sorozatkritika

patrick-melrose

Benedict Cumberbatch idei minisorozata bemutatja egy zaklatott arisztokrata férfi életét, ami a felszínen csillogónak tűnő, de valójában undorítóan kegyetlen gyerekkorával kezdődik, felnőtt drogfüggőségével folytatódik és egy középkorú ember megbékíthetetlen lelkével zárul. A sorrend kevert, a fényképezés lenyűgöző, a végeredmény felkavaró.

A mindössze öt részes sorozat Edward St. Aubyn regényeinek egyes fejezeti alapján készült. Benedict Cumberbatch pár évvel ezelőtt egy interjúban azt mondta, hogy a karakter, akit legjobban szeretne eljátszani életében, az Patrick Melrose, és végül így is lett, de akkor ezt még nem tudhatta. A sorozat kegyetlenül komor, amit az elején még nem is érzékelünk igazán, mert hiába körvonalazódik hamar a szereplők elcseszettsége és mindenféle defektje, addig a körítés maga a pompa és a tökéletesség. A sztorit azzal keverik meg, hogy nem lineárisan mesélik el a címszereplő történetét, így az elején csupán egy férfit látunk, aki egy laza délutánon belövi magát heroinnal, amikor épp csörög a telefon, és értesítik apja haláláról. Patrick Melrose repülőre száll, hogy apja holtestét hazaszállítsa, de a gyász helyett valami egészen mást kapunk. Egy férfit, aki a ravatalozóban üvölt a halott apjával, majd elmegy, és a város összes kábítószerét felvásárolja, hogy a luxus-szállodájának szobájában mindet magába imádkozza.

A düh érthető lenne ebben a szituációban, ugyanúgy, mint a szomorúság, de látszik, hogy a felszín alatt ennél sokkal többről van szó. A következő részekben pontosan meg fogjuk tudni, hol siklott pokolba a gyerekkora, és hogy habár az apja volt az ördög, az alkoholista anyja szeretete is csak tehetetlen és elárult ölelésekben merült ki. A színek és az események kevert sorrendben játszódnak, és a nagy időbeli ugrásokból kiderül az is, hogy Patrick meddig jutott az életben, hogy sikerült letennie a drogot, hogy elkezdte végül feldolgozni magában a történteket, és családos ember lett, de a be nem gyógyult lelki sebek időről időre patakokban kezdenek el vérezni, és a legelső lépés ahhoz, hogy a vérzés elálljon, az, ha egyáltalán beismerjük, hogy épp elvérzünk.

A Patrick Melrose írója saját élményeit fogalmazta meg könyveiben, amitől még hitelesebb lesz a sorozat, és ebbe belegondolva még undorítóbb is, mert a gyermekbántalmazás és a drogfüggőség nem a legbarátibb témák és nem is az a dolog, amit bárkinek kívánnánk. A miniszéria másik hatalmas erőssége a képeiben rejlik és a rendezésen. A színek, a beállítások, a díszlet annyira tűpontos, és az arisztokrata közeg és elit körök bemutatása még nagyobb kontrasztot ad ennek a tökéletlen életnek, ebben a tökéletes háttérben. A bűnök elkövetése elegáns minden képkockában, és mégis kegyetlenül nagyon üt minden mozzanatával. Ehhez persze nagyon kellett a karakterépítés ilyen szintű kivitelezése. Patrick Melrose talán végig antihős marad, de a tetteinek okával szembesülve részről részre fel is oldozzuk őt, még ha nem is értünk vele egyet. Látni, hogy egy okos ember megőrül, és minden pillanatban ott van az arcán a nyugtalanság és a harag, amivel előbb-utóbb szembe kell néznie, nem a legkönnyedebb kikapcsolódás.

A sorozat már a témájával sem ígéri ezt, viszont használ még egy eszközt, amivel simára keni a felszínt, hogy ne csak a zaklatottság érződjön ki végig. A humor az, amiből nem sokat, de nagyon jól csepegtet, pedig ha poén van, az általában iszonyatosan bunkó, nyers és g***zős, pláne mindez Benedict Cumberbatch tehetségével előadva, aki bár néha tűnhet úgy, hogy túljátssza a karaktert, valójában nagyon ügyesen kivitelezi ezt a bepörgött figurát, akinek az érzelem minden lépcsőfokán ki kell fejeznie a drámáit. A Sherlockkal világhírűvé vált színészen kívül ott van még az alkoholista anyát alakító, minden szerepében megkérdőjelezhetetlenül elegáns Jennifer Jason Leigh, aki olyan itt, mint a vért könnyező Szűzmária, aki szintén nem találja a kijáratot a saját poklából. Hugo Weaving – közismertebb nevén Smith ügynök a Mátrixból – a legkegyetlenebbül kimért alakítást hozza a sorozatban. Az egész olyan, mintha Frances McDormand Olive Kitteridge miniszériáját néznénk férfi főszereplővel, egy kicsit kevésbé megrázó formában. Azért így is felkavar, hogyne kavarna, amikor valaki ilyen szívbemaróan mutatja meg, hogy össze lehet-e rakni egy életet, ami már azelőtt darabjaira hullott, mielőtt kialakulhatott volna.

Sz. Ági
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.09.12