Kaurismäki kamasza sorozatgyilkolna

Charlie Covell: The End of the Fxxxing World - sorozatkritika

the-end-of-the-fxxxing-world-sorozatkritika

A Netflix sikersorozata, a The End of the Fxxxing World nem csupán morbid Bonnie és Clyde-paródia, hanem az egyik legérzékenyebb és legviccesebb sorozat a tinédzserek „csak azért is” lázadásáról. 

James 17 éves, és pszichopata. Vagy legalábbis ezt hiszi magáról, mert előszeretettel öl állatokat, és olyannyira nincsenek érzései, hogy kiskorában olajsütőbe dugta a kezét, csak hogy érezzen valamit. Alyssa 17 éves, és ha nem is pszichopata, de súlyos családi problémákkal küzd. Szülei elváltak, pótapja megjegyzésekkel, de szexuálisan is zaklatja, anyja pedig nem tesz semmit, mert kínosan igyekszik fenntartani a látszatot, hogy tökéletes családban élnek. Úgy tűnik, a két fiatal beteljesítheti egymás kívánságát: Alyssa elszökhet Jamesszel, James pedig találhat magának egy újabb áldozatot.

Első blikkre a Netflix új sikersorozata, a The End of the Fxxxing World nem több egy morbid, kamaszokra áthangolt Bonnie és Clyde-történetnél, pedig már papíron is jóval több volt annál. Charles Forsman képregényalbuma, amiből az író-színésznő Charlie Covell forgatott a Netflixnek és a brit Channel 4-nak (ahol a Black Mirror is startolt annak idején) egy alig két és fél órás, rengeteg fekete humorral átitatott sorozatot arról, milyen is a mai kamaszok élete. A The End of the Fxxxing World a szociopaták érzelemmentes világát hívja segítségül, hogy fekete komédiában beszélhessen a kamaszok dühéről, elidegenedettségéről, helykereséséről, és még vagy féltucatnyi lelki traumáról szexuális zaklatástól csonka családokig.

A menekülő szerelmesek zsánerében a legtöbb rendező a rendszerkritika lehetőségét látja: Oliver Stone a bulvármédiát állította pellengérre a Született gyilkosokban, Arthur Penn a nagykapitalizmust és a rendőri brutalitást a Bonnie és Clyde-ban, Jean-Luc Godard pedig a komplett, addig uralkodó filmnyelvet a Kifulladásig-ban. Forsman és Covell viszont sokkal inkább egy általános kiüresedettség-érzetet vesz célba. Egy-két poént odaszúr a közösségi média-függő fiatalságnak, amikor Alyssa szétzúzza a mobilját, mert az osztálytársa az asztal túloldaláról csetel rá, de alapvetően a társadalomból való kiszakadással, a kisvárosi pangás és unalom elutasításával azt a kamaszkori érzést akarja megfogalmazni és körüljárni, amikor az ember még nem tudja, mit akar, csak azt, hogy ezt a kispolgári konzuméletet biztosan nem.

A The End of the Fxxxing World azért csodás sorozat, mert a kamaszkori lázadásnak ezt a groteszk célnélküliségét, ugyanakkor a világváltó hevületét is fel tudja mutatni – okosan, érzékenyen, humorosan. Egyszerre karikírozza és érti meg a szereplőit, mutat be két ujjal a világnak, és fejti fel gondos pszichológus módjára, honnan ered a gyerekeknél ez konstans fákjú-attitűd. James és Alyssa ugyanis kiélhetik a kamaszkori impulzusaikat, amit más elfojtana, mert, úgymond, pszichopaták: ha James pofon akarja vágni az apját, mert irritálja, akkor pofon vágja, hogy aztán később rájöjjön, nem is a néha valóban irritálóan bohóckodó, de közben róla gondoskodó apjára mérges, hanem az idealizált anyára, aki a szeme láttára követett el öngyilkosságot. Lelki fejlődésük hasonló ívet rajzol ki: a távoli, a hiányzó, és ezért romantizált szülővel való leszámolásban csúcsosodik ki.

A Netflix sorozata okos menekülőszerelmes-paródia is egyben. Csehov, legkésőbb pedig Godard óta tudjuk, hogy ahol pisztoly van, az el is fog sülni, úgyhogy ezt a kalandot sem úszhatjuk meg sorozatgyilkolás, nyakszúrás, autórobbanás, meg rendőri üldözés nélkül. Csak a showrunner Covell ezt lépten-nyomon fekete humorral fűszerezi, amit olyan vizuális gegekben is tetten érhetünk, mint hogy a hullából kifolyó vértócsa szívecskét formáz. De a következmények sincsenek elkendőzve: egy ponton még James és Alyssa megbonthatatlan szövetsége is szétrobban, mert a lány nem tudja feldolgozni, amit James tett, és eltávolodik tőle – hogy aztán annál szorosabbra csomózzák maguk között az érzelmi kapcsot.

Mert végső soron ez a tétje a sorozatnak: hogy ez a két, a családjától meg a világtól elidegenedett fiatal, akinek könnyebb pszichopatának képzelni magát, mint szembenézni azzal, milyen traumákat kellett átélniük, és cinikus seggfejként elviselni a közönyös, otromba és ostoba világot, felismeri, hogy igenis éreznek valamit. Egymás iránt, meg a szüleik iránt – csak túl nagy árat fizetnek ezért a felismerésért. A The End of the Fxxxing World amerikai képregényalbumként született, de brit sorozat forgott belőle, és nincs rákényszerítve semmiféle happy end. Következetes, és következetesen pimasz, szabálysértő, és a saját útját járó sorozat, ami ráadásul szimpatikusan pörgős, és a be-beszúrt flashbackek, amik a karakterek múltját magyarázzák, sem válnak giccsessé.

A színészi játék pazar, a rezzenéstelen arcú deadpan-humor magasiskolája, mintha csak Kaurismäki rendezne fekete komédiát sorozatgyilkosokról. A Black Mirror egyik legerősebb epizódjában (Shut Up and Dance) szereplő Alex Lawther visszafojtott, sete-suta nördnek ábrázolja Jamest, aki viszont elutasít minden szerethető kockaságot, ami, mondjuk, az Agymenőket jellemzi. Jessica Barden pedig az egyik legérdekesebb kamaszhős jelenleg a tévében: ő irányít, kezdeményez, akkor is, ha menekülnek, és akkor is, ha szexuálisan ismerkednek a fiatalok, bár csak magának vallja be, a frappáns egysorosokkal megtűzdelt belső monológjában, hogy fogalma sincs, mit csinál, csak sodródik az árral. Eltalált tinédzserportré az övé is: idegesítő magabiztossága mögött kétségbeesett bizonytalanság lapul.

A The End of the Fxxxing World minden, csak nem tipikus: meglepni és megnevettetni is tud, miközben az intelligenciája és a szíve is nagy. A tempó feszes, a 8 részre bontott, de mindössze két és fél órás sorozatot érdemes egyben ledarálni. A rajongók folytatást követelnek, de Covell következőnek a Kaos című sorozatot forgatja, amiben ugyanezzel a fekete humorral gondolja újra a görög alvilág életét és genderpolitikáját – és reméljük, nem hódol be a rajongói nyomásnak. Mert ez a sorozat úgy tökéletes, ahogy van.

Soós Tamás
Forrás: filmkultura.hu

2018.08.22