300

Olaszország, töris szemmel - 2. rész

Horváth Gábor élménybeszámolója

olaszorszag-elmenybeszamolo

Miután a Vieste közvetlen közelében lévő strandok nagy részét kipipáltuk, ideje volt kissé messzebb menni. Első alkalommal délnek fordítottuk a kocsi orrát, s végiggurultunk a part mentén vezető SP 53-as úton (nem, nem Éder Krisztiánról nevezték el...). Keskeny is, szerpentines is, viszont cserébe meseszép. 

Gyönyörködni az ég kékjével egybeolvadó tenger látványában csak néhány helyen lehet, mert alig pár helyen lehetséges leparkolni, s élvezni a kilátást. Ilyen az 1540-ben épített Torre San Felice nevű őrtorony, ahonnan alighanem a legtöbb fénykép készül a térségben. Ugyanis innen látható legjobban (meg persze hajóról) az Arco di San Felice (lásd címlapfotó - a szerk.). A Gargano-félsziget gyakorlatilag egy mészkőtömb, amelyet a part mentén a tenger erősen erodál, meredek falakat, barlangokat és más látványos képződményeket hozva létre. Az Arco di San Felice egy tenger-marta diadalív, amely a sós víz győzelmét kürtöli világgá a szikla felett, az Adriai-tenger akár fel is vehetné a Calcisus jelzőt. Az Arco valóban lenyűgöző, hajóval is meg lehet közelíteni.

Jó árért hajókon is el lehet suhanni a kapu közelébe

Mészfehér íve éles kontrasztban áll mind a türkizkék tengerrel, mind a terra rossa talaj vörösével, és persze a csenevész növényzet zöldjével is. A Szent Félix őrtorony lábánál találkoztunk először az út mentén sokfelé megtalálható árusokkal, akik olivaolajat igyekeznek rásózni az emberre, nem is túl drágán. Emellett gyümölcsökkel találkozni standjaikon, a fügéjük - állíthatom - nagyon finom. Őrtornyokkal lépten-nyomon találkozni, hiszen a Nápolyi Királyság Capitanata nevű régiója - mint már említettem - igencsak ki volt téve a török és észak-afrikai kalózok fosztogató akcióinak. A Capitanata név egyébként még a bizánci időkből maradt, mikor a kelet-római hatalom katapánnak nevezett katonai vezetők segítségével tartotta uralma alatt a térséget Bariból.

Egy öböl a sok közül

A tengerbe nyúló sziklaszirtek között aprócska öblök bújnak meg, amelyek mindegyike egy-egy paradicsom a tömegtől távol fürdeni vágyók számára. Sok esetben az öblöcskékben barlangot is vájt a mészkőbe a tenger, s némelyikben látszott, hogy a fiatalok használják is (hmm...) erre-arra, egyik pedig láthatóan ideiglenes hajlékként szolgált egy fedél nélkül maradt olasznak.

A mi választásunk erre esett

Élmény ilyen helyen strandolni, bár jól kell kiválasztani a napszakot, hiszen a keletre néző öblökbe délután már nem süt be a nap a magas sziklafal miatt. A másik nehézség a lejutás. Nem vezetnek le kiépített utak gyakorlatilag egyik öbölbe sem, csak a helyik által kialakított ösvények. Ezért óvatosnak kell lenni, ha papucsban lépdel az ember, nehogy megcsússzon és bokaficam legyen a vége.


És így nézett ki dél felé fordulva

Mikor a haveromnak benyögtem, hogy menjünk Monte Sant'Angeloba, be kell valljam azért magam sem tudtam, mire számítsak. Mármint a helyet utánaolvasásból "ismertem", de az út oda... Nyilván a Gargano-hegység 1000 méteres magassága nem az Everest, de a keskeny olasz utak, az elképesztően felelőtlen talján vezetők időnként nagyon izgalmassá tették a dolgot.

Monte Sant'Angelo felé tartva érdemes nézelődni (kivéve, ha te vagy a sofőr...)

Monte Sant'Angelo 800 méter magasan fekszik, s a betoncsík, amely oda felvezet sokszor közvetlen szakadékok mellett vezet, pompás panorámát, s csodás sírhelyet ígérve az utazóknak. Korlát sehol. Kecske annál inkább, s csoportjaik gyakran kitöltik a szakadék és a sziklafal közötti sávot. Ha valódi adrenalinkúrára vágysz, érdemes kipróbálni! Mattinata városát elhagyva jött az igazán meredek szakasz, fantasztikus kilátással. Délnyugatra feltűnt Manfredonia, és a város tengerbe nyúló 2 kilométer hosszú gátja. Manfredoniára nem volt időnk, pedig szép kis vára van, melynek fokán 1350-ben a magyar anjouk liliomos és árpád-sávos lobogója lengett. Ide érkezett ugyanis I. (Nagy) Lajos királyunk flottillája 1350. május 1-jén. néhány száz harcossal, nagyrészt kun íjászokkal. A térség egyébként a magyar anjouk pártján állt Nápolyi Johannával szemben (akárcsak az Abruzzok), s a környező várak (mint Barletta is) mind behódoltak a hatalmas magyar uralkodónak. Lajos királyunk édesapja szintén járt Manfredoniában 1333-ban, mikor elhozta fiát, András herceget, akit unokatestvérével, Róbert nápolyi királlyal való megállapodását követően Nápoly trónörökösévé, és Calabria hercegévé tettek. A megállapodás értelmében az akkor 6 esztendős Andrást összeházasították Róbert unokájával, Johannával. A történelemből tudjuk, hogy ezzel a szépreményű András herceg sorsa megpecsételődött, s elvezetett Lajos király nápolyi hadjárataihoz. 
Még Manfredoniánál és Barlettánál is nagyobb szívfájdalmam volt, hogy nem mehettem szakdolgozatom színhelyére. Természetesen nem Szombathelyről beszélek, ahol írtam helyileg, hanem amiről - részben - szólt. Hannibalról írtam ugyanis, s Barlettától nem messze, a távolban feltűnő síkságon vívták meg a hadtörténelem talán leghíresebb csatáját, Cannae mellett. Sajnos ez kimaradt az életemből egyelőre, de pontosan tudom, hogy túl sok látnivaló nincs ott, pusztán 55 ezer lemészárolt római pora és a hely szelleme. 

A hegygerincre felvergődve feltűnt a 10 km-re fekvő Manfredonia, még távolabb az öböl túloldalán Barletta és Cannae

Megállásra alkalmas helyek híján sok bámészkodásra nem volt idő, és végül befutottunk Monte Sant'Angelo városába. A parkolás neuralgikus pont. Ahogy a településen átgurultunk az maga is egy költészet volt, mert nem igazán alkalmas autós forgalom lebonyolítására. Végül azért megoldódott a helyzet. Első megállapításunk az volt, hogy a pizza jó. Voltaképpen lehetne mondani, hogy egész Olaszországban az, de egyszer Velencében sikerült pocsékot ennem (az étteremben mindenki indiainak tűnt mondjuk...), így ezt nem jelenthetem ki tiszta lelkiismerettel.

Sant'Angelo vára egy 18 méter magas lombard-normann donjon (lakótorony) köré épült ki a késő-középkor folyamán, s Mátyás-királyunk apósa, I. Ferdinánd (Ferrante) idején nyerte el nagyjából mai formáját. A lakótorony az "Óriások tornya" nevet viseli. Leghíresebb lakója Bianca Lancia volt, II. Frigyes német-római (természetesen ez modern terminus technicus, mert valójában címére nézve római imperátor volt) császár szeretője. Tőle született törvénytelen fia, Manfréd, akiről meg egyébként az említett Manfredonia városa kapta a nevét.

Az egyik késő-középkori bástya

A vár bejáratánál nem túl sikeres páncél replikával lehet fotózkodni, s bár maga a vár nem kiemelkedően látványos, s az egykori vizesárok is szárazabb, mint a platánfa kérge, a kilátás miatt mindenképpen érdemes felmenni.

Mögöttem a vár alaprajza

A vár egyébként Guiscard Róbert rezidenciájaként is szolgált, majd az Albániából elmenekült Szkander bégnek adott szállást egy ideig.

Híd a vizesárok felett

A város mégis elsősorban egyházi öröksége miatt kiemelkedő. Ahogy mentünk a vár irányába, elhaladtunk a mészkőépületek között megbúvó Santa Maria Maggiore templom mellett, amely a XII. században épült, s nagyon szép faragott kapuja, s szobrai vannak, plusz néhány korai freskó. Még fontosabb, hogy épületéhez csatlakozik egy keresztelőkápolna, amelyet Rothari longobárd király síremlékének mondanak, s amely bizonyosan nem a VII. századi nagy germán király nyugvóhelye. Ettől persze még régi és érdekes.

Még ennél is sokkal jelentősebb történelmi fontossággal bír Szent Mihály arkangyal szentélye

A Szent Mihály arkangyal szentély (Santuario di San Michele Arcangelo) bejárata

A történet szerint Szent Mihály többször is megjelent az itteni barlangban, mely fölé a ma is látható szentély épült.

A barlangszentély maga, ahol Szent Mihály megjelent

A bejárattól jobbra harangtorony áll, s ha belépünk a szentélybe, az út lefele vezet a kavernába.

A szentély bejáratánál épült harangtorony

Gyakorlatilag körforgalom van, hogy folyamatos haladás legyen. A félhomály és a freskók valóban hangulatosak.

A szentély igencsak népszerű, és sok a lépcső

A szentélyt Anjou I. Károly király építette, aki fiának a mi V. István királyunk lányát, Magyarországi Máriát kérte nőül, s aki így Károly Róbert magyar király dédapja lett. Maga I. (Nagy) Lajos magyar király is járt Monte Sant'Angeloban nápolyi hadjárata idején, nyilvánvalóan meglátogatva ezt az elsőrangú kultikus helyet. A középkor során sok hitharcos itt vette fel a keresztet, hogy a Szentföld visszafoglalásáért induljon. Ma egyébként a világörökség része az UNESCO-nál.

De a város maga is érdekes, vannak itt szerzeteseknek épült egyenházak, melyek nagyon jól mutatnak fényképeken, s vannak 10 euróért cipőt áruló láthatóan nem echte olaszok a tereken. Mindent egybevetve remek turisztikai helyszín, csak ajánlani tudom ezt a városkát!

Monte Sant'Angeloból az út izgalmasabb lett, mint gondoltuk. Mikor indultunk vissza Mattinata irányába, egy rendőrautó visszafordított minket.

Innen fordítottak vissza minket

Már idefele itt-ott füstpamacsok tűntek fel, s most kiderült, hogy nem dakota-sziú harcosok küldtek SMS-t komancs lányoknak a koktélparti dresszkódjáról, hanem a növényzet lángol az út mentén. A tengerparti útvonal helyett maradt hát a másik opció, a Gargano-hegységen keresztül, át a Foresta Umbra erdőségén.

Út a Foresta Umbrán át

Ha azt hinné az ember, hogy ez a biztonságosabb, tévedni fog. A belátható útszakaszok még rövidebbek, az olasz sofőrök még őrültebbek. A Foresta Umbra erdeje nekünk magyaroknak nem különösebben meglepő, hiszen míg ez Olaszország egyetlen tölgy- és bükkerdeje, addig nekünk akad ilyenből szerencsére több is. De azért nagyon szép erdő, nem véletlenül népszerű túrázó hely. 

Olaszország egyetlen ősi tölgy- és bükkerdeje, melyet már Horatius megénekelt

Két nappal ezután észak felé tettünk kalandozást, Peschichibe. Mint már írtam az első részben, ez egy sziklaszirtre épült város a Gargano északi oldalán. A szirt csúcsán kastély, mögötte a város, alatta a kikötő, amellett hosszú-hosszú strand, amit egy másik mészkőfok zár le, barlanggal. Erre felé így néz ki egy város. Az úton itt is forgalmi akadályba ütköztünk, elvégre nem lenne az igazi a térség, úton grasszáló kecskék nélkül.

Peschichi felé nagy a szembe jövő forgalom

Délelőtt értünk oda, s elég kihalt volt az óváros. Az olaszok sziesztázási szokása szerint csak késő délután kezd éledezni a város, de legalább ettünk egy jót, majd belvárosi séta után irány a strand. Ekkor kóstoltuk meg először a helyi Limoncellot, amely a térség híres citrusokból készült likőrje. Egyébként a környék borai kiválóak, és az olasz sörök is meglepően jók! A városban a fehér és a kék szín dominál, ez sem nagy meglepetés erre. Szintén nagyon hangulatos helységet találtunk, és igazán látványos a település a partról. A vár nem mondható klasszikus várnak, inkább maradványok egy régebbi városerődítésből.

A városerődítés egyik maradványa egy szép bástya

Peschichit jelenleg 4500 fő lakja, s történelme sokban nem tér el Vieste-től. Nem annyira tudott, de a X-XI. században Itália déli része szaracén megszállás alatt volt, s a hódító muszlimok egyes csoportjai le is telepedtek a későbbi Nápolyi Királyság területén. Így volt ez a Garganon is, s a X. században a Bizánci Birodalom (újabb történelmi szakszó, hiszen ilyen birodalom sosem létezett, magát Rómanianak, azaz Római Birodalomnak hívta! És igen, keleti szomszédainknak még a neve is lopott, nem csak a földje, bárhogy csűrik-csavarják a nyelvészeik...) szláv zsoldosok segítségével űzte el a muszlimokat, akiket aztán letelepített, megalapítva Peschichi városát. Persze a lakosság aztán sokszor lecserélődött, hiszen a törökök Peschichit is feldúlták kalózakcióik során.

Az óváros szűk utcácskáin a tenger kékje is visszaköszön

Apró templomokban nincs hiány (Chiesa del Purgatorio, Peschichi)

És klassz vendéglőkben sem


A sziklaszírt csúcsán a középkori várkastély áll


Kék ég, fehér város, kék tenger


Kilátás a várkastélyból nyugat felé

A város ma gyönyörű strandjairól és öbleiről nevezetes, joggal.

olaszorszag-toris-szemmel-2-26
A kikötő melletti hosszú strand a városból (Spiaggia di Marina di Peschichi)

A várostól nyugatra húzódó nagy strandot magunk is teszteltük, s a képek magukért beszélnek.

És onnan visszanézve a városra

Lassan lemegy a nap Peschichinél

A városi kikötő

Még egyszer a strand és a város

Sajnos tíz nap csak arra elég, hogy az ember éppen csak felvegye a későn kelek-jókat eszek-napozok-úszok életformát, s már mehet is haza. Június 22-én még fürödtem egy utolsót a lemenő nap sugaraiban, s az Adriában, majd alvás után 23-án hajnalban elindultunk a három napig tartó hazaútra. Gyakorlatilag azon az úton mentünk, amelyen jöttünk. 

Sajnos arra, hogy az Abruzzo hegyi városait is meglátogassuk, nem volt mód és idő, mert első éjszakára Riminihez közel foglaltunk szállást, s bele kellett férnie  a napba San Marinonak is. Ismét végighaladtunk a Gargano-félsziget északi oldalán, s készítettem pár felvételt a Varano- és a Lésina tavakról.

A Gargano-félsziget északi oldalának egyik nagy tava, a Varano-tó

Az ókorban Sztrabón Geógraphikája (VI.3.10.) alapján még tengeröblök voltak, ám ma már mindkettőt keskeny földnyelv választja el a tengertől. Észak felé haladva az olasz csizma oldalán a leglátványosabb a Majella-hegység 2600 méter magas tömbje, amely több tucat kilométerről is uralja a tájat, s csúcsait júniusban is még hó borította.

Már nem emlékszem a városra, de háttérben a Majella

Itt léptük át a Sangro folyót, amelynek völgye annak idején a német Gusztáv-vonal részét képezte. A brit-amerikai csigaoffenzíva többek között e völgynek köszönhette sebességét. Errefelé sok a katonai temető...  Rimini elérése előtt aztán nyugatra fordultunk, s hamarosan átléptük San Marino határát.

Csizmaállamból miniállamba

Borgo Maggiore-ban sikerült parkolót találni, amely itt is kardinális probléma. A Monta Titano hegyére épült főváros, Cittá di San Marino innen kényelmesen elérhető libegővel.


Borgo Maggiore-ből ilyen libegővel juthatunk fel a fővárosba

Érdemes is a drótkötélpályát használni, mert alig pár perc alatt fent van a történelmi város szívében az ember, s nem akármilyen látvány tárul elénk, ahogy egyre magasabbra kúszik a kabin.

Felfelé a drótkötélen

A gyönyörűen hullámzó táj az Adriai-tengerig persze fentről az igazi.

Ilyen a panoráma a libegő fenti állomásáról

Maga San Marino város nagyon látványos a maga módján, bár számomra a vonzereje leginkább a kilátásban merült ki.


Fantasztikus a látvány, alattunk Romagna hullámzik

Itt száll ki a turista a libegőből

Valahogy olyan az egész, mint a vattacukor, amely finom és soknak tűnik, de valójában nagyrészt levegő. Félreértés ne essék, tényleg klassz az egész, de valahogy nem tűnik igazinak, túl cikornyás volt a dél-olasz régió településeihez képest. Túlságosan ráállt a turizmusra. Nagyon izgalmas volt látni egyik boltban ugyanazt a fajta cipőt 100 euróért, amit Monte Sant'Angeloban 10-ért árultak... Minden méregdrága, kivétel a kilátás. A város erődítményei szintén inkább Csipkerózsika világába tartozónak látszanak, egyszerűen minden túlságosan karban van tartva, de legalábbis nekem szokatlanul jól.

A Palazzo Pubblico, azaz a városháza csipkés oromzata

Sajnos nem lehetett a városházáról túl jó képeket készíteni ottlétünkkor, mert éppen feltúrták a közteret, úgy látszik ez nem csak mifelénk divat.


A bazilikához vezető út

Mind a városháza, mind a bazilika valóban nagyon szép...

A bazilika

...de persze a vár vonzott leginkább maga sziklára épült tornyaival.


Úton a fellegvár felé


San Marino sok látványos tornyának egyike, a Torra Guaita

Az persze legenda, hogy San Marino köztársaság az ókor óta, története a térség többi városának sorsát követi a középkorig, uralták lombardok, pápák, Cesare Borgia, s csak a XIX. század közepén lett ténylegesen független állam - már amennyiben annak tekinthető... -, miután a Pápák világi uralma összeomlott Romagnában.

A társaságunkban levő hölgyek óhaja tengerpart volt a hosszú utazás után, így sok időnk nem volt. Mindenesetre San Marino olyan hely, amit nem érdemes kihagyni, ha valaki erre jár, igazi Disney-féle tündérvilág. Riminibe autóztunk (pontosabban Bellaria nevű részébe), ahol egy apró szállodába vackoltuk be magunkat, hogy onnan még naplemente előtt a tengerpartra fussunk ki. Szép-szép, de azért nem a mészköves Gargano.

Strand Bellariában

A strandot kőgátak védik a nyílt tenger felől, ezért nagyon meleg volt a víz, s így estefelé nem is bántuk.

 Itt ilyenek a napágyak

Utoljára még lubickolhattunk egyet a tengerben, mielőtt végleg megváltunk Itáliától.

Strandszakasz Riminitől északra

Bellaria tengerparti üzlet- és szállodasora

Másnap reggel ismét kocsiba ültünk, aznapi elérendő célunk már Ausztriában, a Presseger See volt, s amely már nem tárgya az olasz út leírásának. Alig indultunk el, a nálam lévő térkép alapján azonnal megállásra kényszerítettem a járművet. Bellariától északra ömlik ugyanis a tengerbe a történelem egyik legismertebb, ám ismertségéhez képest legjelentéktelenebb folyója, a Rubicon.

Így nézik a Rubicon, Caesar meg sehol...

Az olaszok által ma Rubicone névvel illetett aprócska patak volt az ókorban Itália és Gallia Cisalpina provincia határa (A Kr.e. IV. században a Pó folyó völgyét gallok, azaz kelták hódították meg), s ezért volt akkora jelentősége, mikor Julius Caesar hadsereggel átlépte azt. Ezzel ugyanis törvénysértést követett el, mert római hadvezér legióival nem léphetett be Itáliába. Erről az eseményről egyszer már írtam a gyoriszalon.hu-ra, így nem ismétlem el. Nem tudtam ellenállni, hogy megálljunk. A folyó maga egészen a Pisciatello patakkal való egybefolyásáig igencsak vékonyka, 6-7 s, onnan a tengerig úgy 20 méter széles. Jelentősége tehát történelméből fakad.

 Mi is átléptük (másodszor, az elsőnél sötét volt még), csak a másik irányba most

Ravenna volt az utolsó olaszországi megállónk. Az óváros nagyon szép volt, de akadtak csalódások. Jól tudjuk, hogy ókorra visszanyúlóan fontos város, s Passuth óta azt is, hogy Ravennában temették Rómát. Ma már a tenger feltöltődése miatt távolabb fekszik az Adriától, mint akkoriban, s a belvárost a kikötőjének számító Porto Corsinivel hosszú és keskeny csatorna köti össze. Ez volt az, melybe 1915. május 24-én hajnalban Horthy Miklós parancsára az S.M.S. Scharfschütz romboló befarolt, s tolatva felhajózott. A Bogumil Nowotny vezette hajó a keskeny csatornában nem lett volt képes megfordulni, azért kellett háttal előre beúszni. A romboló megjelenése teljesen meglepte az olaszokat, s több üteget, valamint jelzőállomást szétlőtt, igaz tengeralattjárókat, melyek felkutatására indult, nem talált. A magas partfal miatt szerencsére az osztrák-magyar hajót nem tudták belőni a védők, s sikeresen ki is jutott az egérfogóból. Ravennában e csatorna éppen Theodorik híres mauzóleuma mellett ér véget, így oda tartva meg is nézhettem.

Csak ilyen távolságra sikerült megközelíteni Theodorik király mauzóleumát

A végénél ma is katonai terület van. Sajnos a mauzóleummal nem volt szerencsénk. A jelzett nyitva tartási idő szerint ugyan jókor mentünk, de határozottan nem lehetett bejutni, úgy látszik előrehozták a sziesztát a taljánok... Ha ezt tudom, másra fordítottam volna a rendelkezésünkre álló másfél órát, így viszont csak egy belvárosi sétára futotta emellett.  

 A Szent Ágota bazilika (Basilica de Sant'Agata Maggiore), amelynek története az V. századig megy vissza

A Piazza del Popolo, Ravenna

A Merlato-palotaa Piazza del Popolo-n

A Piazza del Popoló másik oldala

Sosem találnák ki az épület nevét...

Szűkös utca az óvárosban (talán a Via Giuseppe Mazzini)

A Via Corrado Ricciről betekintés a Szent Ferenc bazilika felé, amitől balra található Dante síremléke a Garibaldi téren

olaszorszag-toris-szemmel-2-58A Porta Nuova, Ravenna XVI. század végén emelt kapuja

Mint a képekből is látszik a jelentős ókori/kora-középkori emlékművek zöme kimaradt, de Ravennához minimum egy-két nap kellett volna, nem pedig egy-két óra. Talán majd máskor! Ravennának azért láttuk árnyoldalát, a környék, ahol sikerült leparkolni, nem volt túl biztató, s egyes turisztikai helyeket kifejezetten megszálltak fekete-afrikai bandák. Ez egyébként nem volt túl jellemző nyaralásunk folyamán, inkább bevásárlócsarnokoknál koldultak egyes délről jött fiatalok, vagy állandó vigyorral árultak valamit a strandokon. Még tíz euróért Sottomarinán vettem egy szalmakalapot az egyiktől. Teljesen korrekt ár volt a San Marinoihoz képest. 

A Pó folyó

Indulásunk után Velence felé ismét átléptük a Pó folyót, s lassan elhagytuk ezt a gyönyörű országot, amelyre nagy szeretettel gondolok vissza a mai napig, s vágyakozva, pláne munkaidőben. :D

Horváth Gábor

Előző rész: Olaszország, töris szemmel - 1. rész

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2018.08.07