Maga korszak három alkorszakra osztható: az ötvenhat utáni megtorlásra, a konszolidációra és az "arany jóléti évekre", majd a válságra, s annak elmélyülésére. Kádár János személyiségének megítélése aszerint változott, hogy melyik periódust tekintjük. Ötvenhatban a muszkák szálláscsinálójaként, nemzetárulóként minősítették, uralma  heves ellenállásba ütközött. Ez a negatív kép fokozatosan szelidült, amikor Faludy Györgyöt idézve "naftalinba tette a kötelet" (Egy helytartóhoz 25 év után). A társadalom - politikai változás esélyének hiányában - beletörődött a helyzetbe, s privát életében igyekezett úgy alkalmazkodni, hogy egyénileg a legjobban jöjjön ki belőle. A rendszer nem tűrte az autonóm közösségeket, egy atomjaira hullott társadalmat talált a kortárs: az úgy nevezett reziliencia állapot állt fenn a kollektíva és az individuum között, de az autonómia reflexei nem hunytak ki véglegesen, hanem a társdalom mélyebb tudatalattijába süllyedtek, hogy adott feltételek esetén aktivizálódjanak.

A szerző párhuzamot von Bethlen Gábor és Kádár János tevékenysége között, utalva Hankiss Ágnes Bethlen-tanulmányára. Amennyiben uralmuk kezdetén meghalnak, mindkettőjüket a magyarok nemzetárulójaként tartjuk számon (törökkel illetve orosszal való lepaktálás), később azonban a török félhold árnyékában teremtette meg Bethlen a virágzó "Tündérországot", Kádár pedig a Kremllel okosan taktikázva relatív mozgásszabadságra tett szert, és növelte a lakosság életszínvonalát. (Fedőt kell a fortyogó fazékra tenni, tartotta - ez vezette társadalom-és gazdaságpolitikáját; az életnívó fokozatos emelése politikai crédójának kulcseleme lett.)

A negyvenöt utáni időszak a magyar társadalom szerkezetének mélyreható átalakulását hozta, az ipar részaránya számottevően nőtt, nagyobb lett a társadalmi mobilitás, de ez nem a szocializmus "ajándéka" volt, hanem az ipari társadalmak sajátossága. A hagyományos paraszti társadalom felbomlása, a tészesítés átformálta a földműves társadalom arculatát.  A "paraszt" hagyományos értelemben nemcsak földművelő életmódot jelenti, hanem mentalitást, az államtól való  függetlenséget és önálló gazdálkodást. A mezőgazdaság átszervezésével mindez a múlté lett, sokan örökre hátat fordítottak a falunak, s az ipari centrumokba költöztek mint a "Fényes szellők nemzedéke", akik holnapra kifordítják sarkaiból az egész világot.

Mit jelentett a korban az egyes nemzedékek láncolatának a rendszer? Az első és talán második generáció hitt a holnapban, míg a következő nemzedékek erősen apolitikusak lettek. Mély szakadék tátongott a hivatalos álláspont és a magánlakások mélyén elhangzott vélemény között. A hatvanas hetvenes évek első fele a fokozatos anyagi gyarapodás jegyében telt, a politikai és sajtókörökben az eszmék halála felett kongatták meg a vészharangot: mi lesz a szocialista erkölccsel? A magánéleti boldogulás létjogosultsága még a legfelsőbb köri állásfoglalást is kikényszerítette: a hűtőszekrénytől, kesudiótól és társaitól nem kell a szocializmust félteni.

Az új gazdasági mechanizmus magával hozta a jövedelmezőség előtérbe kerülését, elkerülhetetlené vált volna bizonyos mérvű munkanélküliség megjelenése, de a ez nem fért össze a szocialistának mondott társdalommal, főleg úgy, hogy a hazai és kelet-európai médiumok szakadatlanul a nyugati állástalanságot ecsetelték. Az ország demográfiai apályba került, s a születések támogatása társadalompolitikai kérdés lett. Az író részletesen vázolja a szociálpolitikát, melynek védőhálója lyukas volt: ki is pottyant belőle számos ember - a hatóságokkal történő levelezésekből kaphatunk erről képet.

A kor neuralgikus potja a lakáskérdés volt. Az első házgyárat még Nyikita Szergejevics Hruscsov hozta, s ez a szisztéma gyökeresedett meg, mintegy ötszáztízezer otthonnal gyarapít va hazánkat. Később a minőség romlott, ekkor előtérbe került a magánerős építkezés. A káderek a gyengébb minőségű lakótelepi dobozházakból magasabb színvonalú lakásokba költöztek. A lakásigénylés még a nómenklatúra tagjainak is okozott nehézséget. Megismerkedhetünk a rendszer településpolitikájával, annak hullámzásával, nyomon követhetünk káder és nem káder életutakat, a felemelkedés esélyét is láthatjuk. Akadt olyan káder, aki szembesülve a hirdetett elvek és a gyakorlat kiáltó ellentmondásaival, kilépett a karrierrel kecsegtető politika közegéből. Találkozhatunk olyan vezetővel, aki kibújt a kor típusbürokratájának szürke köpenyéből, tekintélyt vívott ki magának mint felelős vezető, településének javán munkálkodó koncepciózus személyiség. Voltak települések is, melyek a rendszer áldozatai lettek, például Gyűrűfű.

A Kádár-rendszer sem számolta fel a szegénységet, sajnos ezen a téren negatív kontinuitás figyelhető meg a Horthy-rendszeren, a Kádár-korszakon átívelve, hogy a rendszerváltás idején "visszaköszönjön". A kor szociológusai bírálták a társadalmi visszásságokat, de a  szegény szó használata tabu volt, a többszörösen hátrányos helyzetű kifejezés mint eufemizmus szerepelt helyette. A nyomorral kapcsolatos dokumentumfilmek is csak megvágva kerülhettek adásba.

A magyar lakosság nem vette át a kor hivatalos frazeológiáját, az legfeljebb hivatalos levelekbe érvényesült. "Százötven év alatt sem váltunk törökké". Ez is azt bizonyítja, hogy az autonómia reflexei nem hunytak ki véglegesen, hanem a társdalom mélyebb tudatalattijába süllyedtek, hogy adott feltételek esetén aktivizálódjanak. Ahogy a rendszerváltás idején meg is történt: a szocialista rendszer hihetetlen gyorsasággal olvadt szét, és Nem fegyveres felkelés, hanem jogi forradalom (Tőkés Rudolf szerit a kialkudott forradalom) vetett véget neki.

Csiszár Antal