Az egykor volt USA nyugati partja a Sziklás-hegységig immár kínai, egyes államai mexikói védnökség alatt próbálják összeszedni magukat, míg a magát törvényesnek kinyilvánító Bluemontban székelő „amerikai” kormány a megmaradt anarchiába merülő területek felett igyekszik stabilizálni befolyását. Az előző részben kiderült, hogy ez a kormány nem feltétlenül ideális, hiszen akár erőszakkal is maga alá gyűrné az olyan önfenntartásra képes területeket, mint amilyen a John Matherson ezredes vezetésével kialakuló közösség Karolinában. Matherson visszaverte a kormány első támadását, ám számolnia kell a retorzióval.

Akik láttak már amerikai filmeket, azok számára a történet kibontakozása és végkimenetele attól a pillanattól kezdve, hogy a 150. oldal táján felbukkan John Matherson egykori mentora az ellenséges bluemonti kormány szolgálatában, nem lehet kétséges. Meglepetésként is maximum az hathat, hogy egyetlen túszul ejtés sincs a könyvben. A regény szereplői továbbra is racionálisan gondolkodnak, John nem vállal megnyerhetetlen harcot, s igyekszik logikus döntéseket hozni, hogy a közösség a lehető legjobban jöjjön ki a vészhelyzetekből. Ezt értékelem, nincs semmi heroikus blődség, ami a valóságban tragédiába torkollna, és csak Hollywood álomvilágában történhetne meg.

A regény szövegileg rendkívül sok ismétléssel terhes, amely irritáló azok számára, akik olvasták az előző két részt, márpedig mostanra aligha remélhette a szerző, hogy újoncok hosszú sora áll majd a harmadik kötet előtt a könyvesboltokban. Ez már a trilógia második kötetében is zavart, s úgy látszik, Forstchen nem tudott szabadulni a folytonos visszautalási mániájától. A másik, hétköznapi normális olvasó számára visszatetsző dolog az a didaktikus tanóra, amely a regény betűinek 70%-át minimum megeszi. Felütöm a könyvet pár helyen és citálok:

45. oldal: „…Galilei szelleme most rajtatok keresztül üzent Black Mountain városának.”
141. oldal: „A Moore-törvényt az Intel egyik alapítójáról nevezték el még a hatvanas években. Lényege és alapvető jóslata nagyjából az, hogy…”
175. oldal: „Pár éve jártam ott egy konferencián – folytatta Bob. – Remek emberek, gyönyörű ország…”
273. oldal: „A Bletchley Parkban viszont több százan dolgoztak az Enigma dekódolásán, arról nem is beszélve, hogy az angolok már a háború elején…”
339. oldal: „Amikor a hidegháború vége felé valamelyest csitulni látszottak a kedélyek, részt vettem egy evakuálási gyakorlatban…”

A történelemhez engem lényegesen tartalmasabb kapcsolat fűz az átlagnál, de másoknak ez nem feltétlenül lesz a szórakoztatás csimborasszója, ha végig kell rágnia magát pár tucat világháborús tanmesén és polgárháborús utaláson, s az információk, amiket kapunk, sokszor semmivel nem járulnak hozzá a történethez, cserébe viszont rendkívül vontatottá teszik a cselekményt. Értékelem, hogy tudást próbál gyömöszölni az olvasó fejébe, de túlzásokba esik. Ezt a bibit szintén éreztem már a második résznél is, de itt már nehezen viseltem, s csak a könyvtárosi dac akadályozta, hogy ne ugorjam át az ilyen töltelékszöveget itt-ott.

A történet alapvetően egy reális és elfogadható befejezéssel zárul, Johnból nem lesz a megújuló USA első elnöke. Ez a realitás tette olyan kiválóvá az Egy másodperccel később-et, semmi álhumanitás, negédes szirup vagy divatos értékrendiség. Ez egy alapjaiban konzervatív világnézetet valló könyv, amelyre nagyon szükség van, pláne miután az utóbbi hónapokban olvasmányaim túltengtek a „trendiségtől”. Nincs egy darab transzvesztita terhes elnyomott fekete sem a regényben, de még nekik készült külön WC sem. Nonszensz… Ma már elvégre az is baj, ha egy alapvetően fehér európaiak által megvívott csatát egy filmben fehér európaiak által megvívott csataként ábrázolnak. Szerencsére Forstchen ebben fikarcnyit sem engedett, a hagyományos Amerikát képviseli, amelyet egykor lehetett szeretni, s ahol még háboríthatatlanul állhattak a legyőzött szakadár, ám hazafi katonák tiszteletére emelt szobrok is. Ettől persze még maga a könyv nem igazán jó, de zárásnak elmegy.

Mind a cím, mind a borító nagyon megtévesztő. Elvégre azt várná az ember első rátekintés után, hogy ez lesz a legsötétebb rész, pedig nem (messze az első a legsanyarúbb). A borítókép ugyanúgy, mint a másodiknál, teljesen értelmezhetetlen a történet kontextusában, mert a képen inkább egy épp divatos fiúzenekar frontembere ácsorog, nem egy viharvert John Matherson ezredes… Bár, ha ez mondjuk valamelyik alternatív rockbanda énekese, érthető a lerombolt belvárosi háttér. A fűzés itt is meglehetősen strapabírónak ígérkezik.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.