315

3 film, amely tanított valamit az életről


mr-nobody-500-nap-nyar-a-tinilany-naploja

Nekem mint 16 éves fiatalnak egy új darab az életből, az idősebbeknek pedig remek visszaemlékezés. Íme 3 film, amely az igazi emberi viszontagságokra, érzésekre, személyiségfejlődésre helyezi a hangsúlyt: Mr. Nobody, 500 nap nyár, A tinilány naplója.


Mr. Nobody (2009)

Zugzwang – A sakkban ezt úgy hívják, lépéskényszer, amikor akármit is lépsz, mindenképpen veszítesz.” Az örök „Mi lett volna, ha ezt és ezt inkább így…? Ha akkor nemet vagy igent mondok…? Ha inkább a fehér pólót veszem meg a boltban, vagy a pirosabb paradicsomot…” Filmünk két évszázadban zajlik, egy személy életében.

Nemo Nobody az átlagos emberek életét éli feleségével és három gyermekével, egészen addig, amíg a valóságra nem ébred 2092-ben. A maga 120 évével ő a legidősebb a bolygón, egy új, halhatatlan emberi faj képviselői között, akik igazi szenzációként kezelik a létezését. De úgy tűnik, ez érdekli a legkevésbé. Azt szeretné igazán tudni, vajon az újraélt zavaros emlékei közül melyik igazi, melyik a valóság. Megkérdőjelezve saját és mások létezését, csak ezek a kérdések foglalkoztatják. Élt-e eleget abban az életben, ami neki a legjobb volt; azt a nőt szerette-e, akit neki teremtettek; és azokat a gyermekeket nevelte-e, akiket kellett?

A tudományos alapokon mozgó, Senki úr életei magyar címen futó mozi kötelezően többször nézős. Nemcsak zsenialitása, hanem érthetetlensége miatt is. Az idősíkokon és alternatív döntések életeiben való ugrálást sokszor szinte lehetetlen követni, viszont ennek ellenére pont ez a zavarosság adja az igazi báját a filmnek. A problémakör, amellyel szembesülünk, pusztán arra akar rávilágítani, hogy az ember még akkor is döntésképtelen, ha megvizsgálhat minden válaszából és tettéből adódó lehetséges jövőt; élnénk kicsit itt és ott is, lehetetlen két „jó” között választani, és végül bármilyen döntés mellett kötünk ki, valamit mindig elveszítünk.

Jared Leto zseniális alakítása akkor is elvinné a hátán a filmet, ha Jaco Van Dormael rendező ötlete kevésbé lett volna kiválóan kivitelezve.


500 nap nyár (2009)

Igenis, mondja ki mindenki, mit érez, de őszintén! Ne hülye szólamokkal, amiket mások adnak a szájukba. Például, hogy szeretlek… ami semmit sem jelent.” Az 500 nap nyár nem éppen egy szerelmes film, és erre már az első pillanatokban rájöhetünk, kapásból egy szakítás közepén találva magunkat.

Tom hisz az igaz szerelemben, a nyálas popszámokban, munkáját üdvözlőlapszöveg-íróként szereti, de élete kiteljesedését egy partnerben látja. Summer – főnökének új titkárnője – nem. Summer a 21. század szabadság nélkül nem létező, rohanó világunk által megalkotott személyiségét testesíti meg. Nem akar semmi komolyat, átlépni egy határt, más ember fogkeféjét a fürdőjében, és ezt közli is Tommal, aki nem nagyon ért a szóból.

A fénymásoló szobában való összemelegedés, heteken át tartó randizás, csókolózás és őrjítő együttlétek után a már elsőre fülig szerelmes srác többet akar a lányból, ami – a nyitójelenetre visszatekintve – értelemszerűen nem úgy sült el, ahogy azt egy romantikus filmben elképzelnénk. Elválásuk után Tom magába zuhanva próbálja barátainak elmesélni – a film legnagyobb különlegességét adva ezzel –, előre-hátra ugrálva az időben, se veled, se nélküled kapcsolatuk minden oldalát.

Hogy mit is akar mondani ez a sztori erről a reménytelenül romantikus srácról, aki belebukik a függetlenség-függő lányba? A film azt a típusú személyiségfejlődést kívánja prezentálni, amit együtt él meg két karakter, de különböző irányokba továbbfordulva. Szemlélteti, hogy az egész életünk egy saját kárunkon való okulási folyamat, így minden embertől, akivel összehoz a sors – még ha nem is végződik viszonyunk cukormázzal – tanulunk valamit az emberi kapcsolatokról és magunkról is. Továbbá meg kell tanulnunk továbblépni, elfogadni, hogy akiről azt képzeljük, nekünk teremtette a sors, általában nem érzi ugyanezt.


A tinilány naplója (2015)

Igazi coming of age a hippikorszakból éppen kilábaló hetvenes évek közepén, San Fransisco-ban. Minnie 15 éves, magányos művészlélek, képregényrajzolók iránt rajong, bizarr alkotásai személyiségét tükrözik. Tipikus tinédzser, vágyai semmiben sem különböznek kortársaiétól, Minnie mégis más.

Hogy miért is? Egy „véletlen” során viszonyt kezd problémás édesanyjának újdonsült, kanapén terpeszkedő pasijával, Monroe-val. Innentől a lány számára kinyílik egy másik világ. Bármit megtesz, ami eszébe jut, nyers és kendőzetlenül őszinte gondolatait naplóként magnóra rögzíti, mindent kimond, ami a fejében forog, és tettei egyre-másra vonzzák a fura helyzeteket.

Jó ideig fel sem fogja igazán, helyes vagy rossz-e, amit anyja háta mögött művel. Eldönteni sem tudja, szerelmes-e abba a férfiba, aki nővé tette, vagy csak kialakult egy kötödés iránta. Ítélkezni vele szemben nem nagyon lehet, hiszen amellett, hogy semmirevaló szüleitől jó példa nem származhat, ő csupán próbál élni, és gátlástalanul kapaszkodni mindabba, ami után egy tinilány sóvároghat. Így az érintésre, mások elismerésére és elfogadására való vágyával harcolva próbálja önmagát elfogadni, felnőni, főképpen mikor rájön, hogy nem függhet, és nem is akar függeni – édesanyjával ellentétben – másoktól.

A film maga is olyan, mint főhősnője. Nyílt és néhol túlságosan is fesztelenül ábrázol, pont annyira, hogy aki prűd, az átpörgetni is eltakart szemmel fogja a sikamlósabb jeleneteket. Néhol nehéz, és ha még nem lenne elég, szélsőséges a történet, egy ponton – a rendszeres szerfogyasztó édesanya mellett – a lány maga is belekerül a drogokkal tarkított éjszakai életbe.

A babaarcú Bel Powley Alexander Skarsgårddal karöltve akkorát alakít, hogy az állunk is leeshet. Persze, a látvány sem utolsó; Minnie rajzai képkockáról képkockára elevenednek meg, sétálnak mellette az utcán, vagy épp őserdőt formáznak fürdőkádja mellett. Akár a jelenünkben is játszódhatna ez a történet, de én mindenesetre örültem, hogy több évtizedet mentünk hátra az időben, még ha maga a korrajz kevésbé vált hangsúlyossá.

N.B.

2018.07.22