73

''...nem vagyunk rászorulva arra, hogy a Karthago megélhetési zenekar legyen.''

Interjú Szigeti Ferenccel

szigeti-ferenc-interju

Szinte hihetetlen belegondolni, hogy jövőre már negyvenedik születésnapját ünnepli a Karthago. A zenekar természetesen nagy erőkkel készül a jubileumi évre, melynek megkoronázásaként egy új album is megjelenik majd, amelynek felvételei jelenleg is zajlanak. Emellett a nyár egyik kiemelt eseménye volt az idei egyetlen budapesti koncert, mely június 30-án volt a Barba Negra Trackben. Ebből az alkalomból Szigeti Ferenccel, a zenekar alapító gitárosával beszélgettünk. Az aktualitások mellett olyan témák is szóba kerültek, mint a Karthago majd’ négy évtizede stabil felállásának titka, a tudatos zenekarvezetés fontossága, és persze néhány klasszikus zenekari történetet is felidéztünk.

Legutóbbi albumotok, az Időtörés 2009-ben jelent meg. A naptárra nézve költői a kérdés, de miért épp most jött el az idő arra, hogy új anyagot vegyetek fel?

Nem vagyunk az a típusú zenekar, akik minden évben kihoznak egy új albumot. Akkor szoktunk lemezt csinálni, ha összejön annyi mondanivaló zeneileg és szövegileg, amiből már összeállhat egy komplett album. Nem azért, mert lusták vagyunk, esetleg nem szeretünk zenélni, mert imádjuk egymást, meg a zenét is. Most összejött egy olyan mennyiség, amiből már lehet válogatni. A Karthagonál mindig is az volt a munkamenet, hogy összegyűjtöttünk húsz-huszonöt dalt, és amikor ez megvolt, leültünk, és azokból kiválogattuk azt a tizenhármat, tizennégyet, amit érdemesnek tartottunk arra, hogy meghangszereljük, kidolgozzuk őket, a többi meg ment a kukába. Aki figyeli a Karthago munkásságát, az tudhatja, hogy igyekeztünk mindig is sok munkával, aprólékosan, igényesen megcsinálni a lemezeinket. Most is hónapok óta próbálunk már. A másik oka annak, hogy most készül a lemez, nyilván az, hogy jövőre leszünk negyven évesek. És a Karthago nem úgy negyven éves, mint mások, akiknél ott van ez a koncertplakáton, miközben az eredeti zenekarból már senki nem játszik ott, és mondjuk csak a név maradt meg. Nálunk az alapítástól, harminckilenc éve nem volt tagcsere.

A jövő évi jubileum alkalmából készülünk egy nagyszabású koncerttel az Arénában, ami 2019. április 13-án lesz. Ennek kapcsán úgy gondoltam, illik készítenünk egy új albumot is, mondhatni, ez is a projekt része. Egyébként talonban van még egy akusztikus lemezünk is, késő ősszel, amit már két éve felvettünk, csak eddig tartogattunk, hogy legyen valami apropója. Most, a negyven éves jubileumra fel fogunk építeni sok mindent. Ezért is vállaltunk idén csak egy koncertet Budapesten.

Láthatóan törekedtek arra, hogy a zenekar megmozdulásai eseményszámba menjenek. Mennyire tudatos ez?

Természetesen az. Ez egy bevált szakmai gyakorlat, és ha túl sokat játszunk Budapesten - pláne adott esetben ingyenes koncerteken, és nyilván itt nem a pénz a lényeg - akkor az emberek joggal mondhatnák, hogy nemrég láttuk a Karthagot, akkor épp most minek menjünk? Olyan helyre még vidéken, vagy külföldön sem megyünk, ahol előző évben voltunk, erre gondosan ügyelünk. Ha a Karthago megjelenik valahol, az legyen esemény. Nagyon figyelek arra, hol játszunk, milyen színpadon, milyen technikai körülmények között, milyen közönség előtt. Így tudjuk fenntartani a minőséget, és a Karthago iránti érdeklődést is.

Ilyen mennyiségű zenekari háttérmunka elvégzéséhez kell egy bizonyos szervezői attitűd. Hogy ragadt ez rád?

Nem is tudom. Én ezt csinálom már, ha nem is száz, de harminckilenc éve. Mindenképpen agilitást, áttekintő- és szervezőképességet igényel a feladat. Valószínűleg bennem a csírája régen is megvolt ennek, aztán szépen lassan kifejlődött a dolog. A többiek pedig rám bízzák ezeket a feladatokat, mert tudják, hogy kézben tartom a dolgokat. Egyébként abszolút demokratikusan vezetem a zenekart, úgy gondolom, hogy ez a hosszú távú együttműködés egyik záloga. Mindig minden fontosabb dolgot megbeszélek velük, mindent elmondok nekik. Hogy mit tervezek, hogy hogyan gondoljuk a jövőt, stúdiózást, koncerteket, bármit, ami zenekart érinti. Ezeket megbeszéljük, és általában az esetek kilencen százalékában azt mondják, hogy jól van Feri, csináld, ahogy jónak látod. Mindig a zenekar érdekeit nézem, és emiatt számtalanszor össze is vesztem már szervezőkkel, helyszínekkel. Ehhez persze kell az a tudat is, hogy mögöttem egy olyan zenekar áll, akik bármikor kiállnak a döntéseim mellett.

Zenekari tagként menedzsernek lenni kicsit olyan, mint amikor valaki játékosedző egy focicsapatban, néha nem könnyű a háttérmunkát összeegyeztetni a színpadi léttel. Te hogy éled meg ezt?

Egy ilyen nyári turné összerakása, az hat hónap munkája. Az idei évet én már tavaly szeptember végén, legkésőbb októberben elkezdtem szervezni, és ez a korábbi hat hónap munka most hat hónap turnéban testesül meg. Nagyon sok munkát igényel, manapság még sokkal többet, mint korábban. A nyolcvanas években elmentünk valahová koncertezni, odaadták a pénzt, aztán szevasz tavasz. Most már mindent papírozni kell, számlák, bekérők, utalások, elszámolások, bankszámlák, sokkal több adminisztráció keletkezik, mint korábban. Ráadásul mivel huszonhat évig voltam hanglemezkiadó igazgatója a Polygramnál meg a Universalnál, megszoktam, hogy van mellettem titkárnő, meg gazdasági, pénzügyi szakemberek. Most meg én viszem egyedül az egész háttérmunkát. De ezt nem panaszképpen mondom, mert nem ijedek meg a munkától, és szeretem is ezt csinálni. A srácok pedig látják ezt, és tisztelettel hálálják meg, hogy ilyen jól tud működni a zenekar. Tavaly 44-45 nagykoncertünk volt nyáron, most is lesz körülbelül negyven.

Szóba került, hogy a Karthagoban még sosem volt tagcsere. Világviszonylatban hirtelen nem is jut eszembe olyan ismert zenekar, akik ennyi ideje játszanak együtt változatlan felállásban.

Van egy netes rockműsorom minden vasárnap, a Rocksziget, így viszonylag nagy rálátásom van a külföldi előadókra, utána szoktam nézni sok mindennek lexikonokban, vagy akár a wikipedián, és Európában én sem találtam olyan zenekart, ahol 39 éve nem volt tagcsere. Sőt, nem egy olyan van, ahol akár tizennégy-tizenöt zenész is megfordult az évek során. Egyetlen zenekart tudok Amerikából, akik az alapítás óta ugyanazok a tagok már a hatvanas évek óta, ez a ZZ Top, de ők csak hárman vannak, és hozzá kell tennem, nekem ők is gyanúsak, mert a franc tudja, kik vannak a szakáll meg a bajusz mögött, akárki játszhat helyettük! (nevet)

Viccet félretéve, hogy ennek mi a titka... Sokszor kérdezték már, de én mindig csak ugyanazt tudom válaszolni: olyan a társaság, és olyan a zenekar. Szeretünk együtt lenni, barátok vagyunk már száz éve, együtt jártunk és járunk nyaralni, idén is tervezzük, hogy megyünk együtt valahová. Nekünk ez élvezet. Ha beülünk a turnébuszba, már dumálunk, röhögünk. Holott a zenekar öt teljesen különböző habitusú emberből áll: különböző politikai nézetű, különböző vallású, különböző világnézetű emberek kerültek itt össze. Mégis, miután senki nem akarja a másikat megtéríteni, rengeteget vitázunk, de sosem veszekszünk. Nekem pedig zenekarvezetőként rengeteg toleranciával és empátiával kell kezelnem a dolgokat, hiszen mindenhol vannak viták.

Az új lemez készítése közben is számtalanszor vagyunk más véleményen. Jelenleg épp a keverésnél tartunk, és hát ahány ember, annyiféleképpen képzeli el a megszólaltatást. Ez persze azt jelenti, hogy így elméletben sosem lehet vége a lemezkészítésnek, mert kinek a dob hangos, kinek a gitár, kinek az ének. Ezt húzd le, arra adj egy kicsit… Ilyenkor kell finoman az asztalra csapni, hogy gyerekek, itt a vége, a hangmérnök összerakja, utána minimális korrekciók egy óra alatt, és a dal be van fejezve, és, ahogy meg szoktam fogalmazni, így fogja megszeretni a kedves lemezvásárló közönség.

szigeti-ferenc-interju-2

Ez nyilván még nehezebb, ha tagonként is erős egyéniségekből áll egy zenekar, és hát a Karthagoban azért külön-külön is olyan fazonok vannak, akik akár egymagukban elvinnének egy produkciót.

Hihetetlen figurák vannak nálunk. Akár Gidóról, akár Takáts Tomiról beszélek, vagy Kocsándi Mikiről, aki dobos létére úgy énekel, mint egy pacsirta, vagy Kiss Zoliról, aki elismert numerológus. Mindenki individuum, éppen ezért nagyon nagy tisztelettel és szeretettel kell kezelni az embereket, én pedig mindig próbálom megtalálni azt, hogy ha éppen vita van, akkor azt hogy lehet megoldani, és nem tovább fokozni.

Ez lassan már egy külön tudományág, de láthatóan működik, mert együtt maradtunk, és szeretjük egymást. Segítünk egymásnak, dumálunk, tudjuk, mi van a másikkal. Szokták persze mondani, hogy volt egy pár éves szünetünk a nyolcvanas évek végén, de valójában akkor is együtt voltunk, barátok maradtunk. Én adtam ki Takáts Tamás lemezét, Gidóéknak a Fáraó, vagy a KGB anyagait, Kocsándi Mikinek csináltam egy szólólemezt. Akkor azt mondtam, hogy gyerekek, egy darabig mindenki menjen nyugodtan, amerre lát. Biztos el fogsz csodálkozni, de az a zenekarvezető vagyok, aki támogatja, ha valaki máshol is játszik.

Jót tesz a zenekarnak, ha a tagok máshol is le tudják vezetni a kreatív energiáikat?

Ez az egyik gondolat, hiszen mindenkit frissül attól, ha máshol, más emberekkel, akár más stílusokban is mozog. És egy másik szándékom is volt ezzel. Amikor elkezdtünk újra együtt játszani, megállapodtunk, hogy a Karthago prioritást élvez mindenkinél, de nagyon fontos, és ebben mindenki egyetértett, hogy ne ebből kelljen megélnünk. Ez egy döntő mondat volt. Úgy gondoltam, ezzel tudjuk kivédeni azt, hogy el kelljen vállalnunk mindent, csak azért, hogy egy kis pénzt keressünk, és emiatt esetleg méltatlan helyeken, vagy körülmények között kelljen játszanunk. Azt kértem, hogy mindenkinek legyen egy másodállása, így aztán nem vagyunk rászorulva arra, hogy a Karthago megélhetési zenekar legyen. Szerencsére ezt eddig mindig el tudtuk kerülni.

Vannak nálunk sokkal többet játszó zenekarok itthon, de azt gondolom, hogy nekünk nem a mennyiség a fontos, hanem a minőség. A nyolcvanas években persze volt olyan, amikor egy év alatt 320 koncertet adtunk, ültünk együtt egy Volkswagen buszban, együtt a mindenféle Selmer erősítőkkel, saját hangrendszerrel, éjjel-nappal mentünk, és kicsit ki is kiégett a banda.

Az ilyesmi ma már szinte elképzelhetetlen, hiszen teljesen megváltoztak a koncertezés körülményei.  Hogy zajlott ez a gyakorlatban?

Elmentünk például Szabolcs-Szatmár megyébe, letáboroztunk Nyíregyháza-Sóstón, ott laktunk egy szállodában hetekig, és minden nap onnan mentünk ki a környék kisebb, 4-500 fős kultúrházaiba, szinte minden nap volt buli. Ezeket én intéztem akkoriban, előtte pár napos szervezőkörutakra mentem kocsival. Végigjártam a környéket, bekopogtattam a kultúrházba, találkoztam az igazgatóval, mondtam, hogy jönnénk koncertezni. Volt olyan, hogy megkérdezték: „Karthago...melyik is az?” Mondtam, hogy tudja, a Requiem. „Igen, igen. Melyik is az?” Elkezdtem dúdolni, "volt egy fiú, és volt egy lány..." Ja igen, akkor jöhetnek. Az ilyenekből aztán mindig jött két hónapnyi munka.

Most már inkább nyáron, hétvégéken játszunk két-három koncertet. Szeretjük, egész héten erre készülünk, és sosem szoktunk összeveszni. Nemrég Hajdúszoboszlón jártunk egy nagyobb rendezvényen, és mikor vége volt a koncertünknek, hátramentem az öltözőbe, hogy köszönjek egy másik zenekarnak. Benyitottam, és valami iszonyatos ordibálás volt, csak álltam ott rémülten, aztán szép csendesen ki is jöttem. Nálunk ez elképzelhetetlen. Van persze olyan, hogy valaki hibázik, de olyankor egymásra nézünk, és inkább nagyot röhögünk, hogy „te melyik számot játszottad az Áruló alatt?”

szigeti-ferenc-interju

Hogyan jött össze ez az öt ember annak idején?

Sima, mezei keresés alapján. Engem a Corvinából lehett ismerni akkoriban, de előtte rockot játszottam mindenféle zenekarokban, Uriah Heep-et, Led Zeppelint, Deep Purple-t, ezeket szerettem. A Corvinába 1970. január 1-jén kerültem be, rengeteget tanultam ott, egyrészt Soltész Rezsőtől is, aki a szervezés terén már akkor profi volt, én meg még fiatal amatőr. Ott is volt háromszáz koncert egy évben, egy része saját, de különböző énekeseket is kísértünk. Aki ma meghallgatja a Corvina lemezeit, a B-oldalakon garantáltan talál majd rockos, vagy akár egész avantgard dolgokat, de minket akkoriban beskatulyáztak slágerzenekarnak, és az ilyen típusú dalaink lettek a legismertebbek.

Amikor a Corvinának vége lett, elhatároztam, hogy csinálok egy rockbandát, és elkezdtem járni a klubokat, meg sokszor kimentem az Ifjúsági Parkba. Először a Gidót találtam meg a Közgázon, ahol a Beatricével játszottak, és hát már akkor zseniális volt. Éppen a Hammond alatt feküdt, egy harisnya volt a fején, azon meg egy síszemüveg, ezek a dilijei azóta sem változtak, és közben fekve, felnyúlva valami elképesztő szólófutamot játszott a Hammondon, amit meg lökdösött ide-oda. A szünetben megkerestem, és legnagyobb meglepetésemre azonnal igent mondott. Aztán később kiderült, hogy miért. Imádta a Beatricét, csak emellett egy szenzációsan képzett zenész, konzervatóriumot végzett, és tulajdonképpen nincs olyan hangszer, amin ne tudna játszani, Feró viszont nagyon következetesen ragaszkodott ehhez a száraz, AC/DC ihlette Beatrice-stílushoz. Gidó meg ennél több kihívásra vágyott, és úgy gondolta, hogy a Karthagoban ez sikerülhet is.

Onnantól kezdve már ketten jártuk a helyeket, így találtuk meg az Ifjúsági Parkban Kocsándi Mikit, aki épp az S.O.S-ben dobolt, akik a Krokus előtt is felléptek, mondhatni épp befutás előtt álltak. Kiss Zoli meg, akit előtte nem ismertem, egyszer szintén az Ifiparkban odalépett hozzám, és azt mondta: "Szia Feri, hallom basszusgitárost keresel." Mondtam igen. Erre mondta, hogy "Hát én vagyok az." Aztán lejött a próbára, vágott egy nagyterpeszt, marha jól játszott, be is vettük. Tamás került utoljára a képbe, őt egy másik basszusgitáros kolléga hozta. Helyes fazon volt, magas, jóképű, gondoltam, csak jól énekeljen. Ő a Creedence Clearwater Revival Proud Mary-jével felvételizett. A Karthagonak amúgy volt egy elődzenekara is rövid ideig, Fehér Lajossal és Losó Lacival, de az csak egy-két hónapig élt, azután álltunk össze a mai felállásban, '79 nyarán. 

A vízió viszont a tiéd volt, mondhatjuk?

Fontos, hogy legyen egy vezérkoncepció, mert kell lennie, ez nyilvánvaló. Ahogy például a P. Mobilban Schuster Lóri is viszi a sajátját a mai napig. Én nagyjából tudtam, hogy miről szeretne szólni a zenekar, megírtam sok zenét, szöveget, és abban is biztos voltam, hogy nem az addig itthon megszokott őszinte, kőkemény rock, vagy heavy metal stílust fogjuk követni, hanem kicsit másképp, dallamosabban szeretném megközelíteni a rockzenét. Amikor nem sokkal később leültünk először próbálni a Bláthy Ottó utcai próbateremben, ahol aztán évekig dolgoztunk, kiderült, hogy a zenekar minden tagja marha jól énekel, így aztán olyan vokálokat tudtunk tenni a zenébe, amit más zenekarok nem. A rock alapjai meg mindenkinek a kisujjában voltak, holott mindenki máshonnan jött, és ebből lett az eredője annak, hogy hamar rájöttünk, mit tudunk, mit szeretünk, és mindenki egy irányba húzott. Aztán az újságírók azt mondták, hogy ez west coast, a Metro klubos sorozatunk után ezt húzták ránk egy újságcikkben, mi meg nem is tudtuk, hogy mi az, úgy néztem utána. Mi nem is szerettük ezt a meghatározást, általában azt mondtuk, hogy tuniszi típusú zöldbozót rockot játszunk. Persze ez egy fricska volt.

Ki felé?

Volt egy Mola György nevű újságíró annak idején, akinek a stílusát nem nagyon szerettem, mert mindig olyan kritikákat írt, nem csak rólunk, mindenkitől, amik általában nem a zenéről szóltak, hanem a külsőségekről. Egyszer például azért kritizált meg minket, mert az egyik nagyobb budapesti koncertünkre a Körcsarnokba csináltunk mindenféle díszleteket, korinthoszi oszlopokat, a tetején timpanonnal, szerintem marha jól néztek ki. És utána megjelent a cikk a Magyar Ifjúságban, hogy a Karthago gagyi, papundekli díszletek között próbál rockzenét játszani. Akkor még lehetett ezekre válaszolni, az újságok hátsó oldalain volt ilyen olvasói levelek rovat, én meg mindig válaszolgatós voltam, és visszaírtam neki, hogy mégis mit képzelt, hogy majd márványból felépítjük? Ez egy színházi díszlet, a Vígszínház profi díszletesei csinálták, és hát ott sem építik fel a falakat téglából, azért hívják díszletnek, nem pedig márványoszlopoknak. Akkoriban találtuk ki ezt a stílusmeghatározást is, kifejezetten neki címezve.

Visszatérve az zenéhez, elkezdtünk játszani, és adta magát, hogy mindenki énekel, mindenkinek van egy-egy szólószáma, a rock meg mindenkinek a vérében volt: Gidó hozta az AC/DC imádatát, Kocsándi Miki a Queent szerette, én meg Deep Purple-mániás voltam, és maradtam is egész életemben. Szerintem ők alapozták meg azt a hard rock stílust, ami aztán később minden heavy metal alapját is jelentette, a klasszikus dalaik meg a műfaj csúcsai a mai napig. Ha meghallgatod tőlük a Burn című számot, abban minden benne van, amiről a rockzene szól. Szóval gyorsan kialakult a saját stílusunk, és aztán ezeket a későbbi lemezeken is továbbvittük. Most, az új lemez készítése közben is figyelünk arra, hogy ezek a Karthagos stílusjegyek ott legyenek.

Megelőztél, mert pont arról akartalak kérdezni, hogy mit lehet tudni az új anyagról elöljáróban?

Körülbelül 11-12 dal lesz, most vettünk fel hatot, és szeptemberben jön a többi, mivel most elindult a nyári turné. Tavaly november óta próbálunk, a bázis itt van nálam, és lassan második hónapja járunk be a stúdióba.

Közösen írtok, vagy mindenki hozza a saját ötleteit?

A zene és a szöveg nagy része tőlem jön, de Tamás is ír szövegeket, a minap volt is egy vitánk az egyik kapcsán, mert ő hajlamos ilyen "kék az ég, zöld a fű" témákat elővenni, ezeket általában meg is vétózzuk azonnal. Ilyenkor morog egy kicsit, aztán átírja. Erről azt gondolom, hogy ha ott állunk a színpadon, és dörög a zenekar, akkor fajsúlyos témákról kell énekelni. Egyszer számon is kérte rajtunk egy lány, hogy miért van ilyen kevés szerelmes dalunk, és valóban nincs túl sok. Mi mindig valahogy ilyen dalokat írtunk, mint az Áruló, a Lépd át a múltat, a Pénz, vagy az Apáink útján, amelyek egy kicsit, én legalábbis úgy gondoltam, jobban illenek a rockzenéhez.

Amikor a Lépd át a múltat készült, '81-ben, még működött a Sanzonbizottság, engedélyeztetni kellett a dalokat, és nagyon sok szövegbe, sorba belekötöttek. A Lépd át a múltat akár egy protest songnak is nevezhető, hiszen azok a sorok sokféle környezetbe behelyettesíthetők, akár politikába is. Érdekes módon csont nélkül átment, szóval vagy nem vették ezt észre, vagy nem figyeltek. Ellenben a Requiem miatt, aminek a történetét már jó párszor elmeséltem, behívtak elbeszélgetésre.

szigeti-ferenc-interju

Ennek mi volt a sztorija?

Miután az a fiú meghalt, én pedig másnap írtam ezt a dalt, behívtak az ötödik kerületi pártbizottsághoz. Ott elkezdte mondani két elvtárs, 

hogy ők nem szeretnének ennek az esetnek reklámot csinálni, mert a szocialista kultúrpolitikába, a fiatalság szocialista nevelésébe nem fér bele, hogy itthon kábítószerekbe belehalnak emberek. Mondták, hogy jó lenne, ha ezt tudomásul vennénk. Mondtam, hogy jó-jó, ezt értem, de én írtam erről egy dalt a fiú emlékére Requiem címmel. Aha, és hol ez a dal? Hát otthon. Erre beültettek egy nagy fekete autóba, elvittek a lakásomra, nem jöttek be, csak az ajtóban megálltak, ki kellett hoznom a szöveget. Mondták, hogy elviszik, átnézik, és majd pár nap után jelentkeznek. A dal meg már kész volt, meg volt hangszerelve, ezért kicsit be is voltam tojva, hogy mi lesz, ha letiltják. Pár nap múlva felhívtak, hogy átbeszélték, a dal mehet, játszhatjuk, fel is vehetjük, de utasították a hanglemezgyártó vállalatot, hogy ha kiadásra kerül, semmiféle reklámot nem kaphat, erre figyeljenek oda. Úgy terveztük, hogy egyszer adjuk csak elő, május elsején az Ifjúsági Parkban, amit mi nyitottunk 12 ezer ember előtt, és aztán többet soha. Mint ez később kiderült, bizonyos okokból minden koncert fel lett véve ott.

Aztán egy héttel később lejátszotta a Szabad Európa Rádió a számot, két héttel később előkerült a felvétel Komjáthy György műsorában is, embertelen levéláradat indult meg felénk, és végül annyit játszották a rádiók a dalt, hogy a lemezgyártól behívott Wilpert Imre, az akkori szerkesztő. Kérdezte, hogy mi ez a halotti toros dal, amiről mindenki beszél? Megmutattam neki, ő meg mondta, hogy jó, akkor ezt felvesszük. Elmentünk a Rottenbiller utcai stúdióba, és a felvétel nemsokára eljutott Erdős Péterhez, aki szintén behívatott, és mondta, hogy „Figyeljen, Szigeti, ez egy kábítószeres dal.” Kérdeztem, már hogy lenne? „Hát, elindult a fiú a fények útján, én sem vagyok hülye, olvastam a sorok között.” Mondtam, hogy épp az ellenkezőjéről szól a dal, erre mondta, hogy ne vitatkozzunk, hagyjuk ezt, viszont kiadjuk a dalt, mert sikerszaga van, mutatott az orrára, de semmilyen reklámot nem kaphat, egyenfehér borítóban fog megjelenni, ha megy, megy, ha nem megy, nem megy. Aztán megjelent, aranylemez lett, Ausztriában megnyertünk vele egy fesztivált, kiadtunk ott is két albumot angol nyelven, az egyik aranylemez is lett ott.

Ez manapság talán már nem forog annyira közszájon.  

Az Opussal volt közös turnénk Németországban. '83-ban volt rendezték meg villachi fesztivált, ami azóta is létezik, és abban az évben megnyertük a Requiemmel, egyedüli zenekarként Kelet-Európából. Le voltunk döbbenve, aztán kaptunk szerződést, megjelentek ott lemezeink, és baromi nagy sikert arattak, rendszeresen játszottak is minket a helyi rádiók.

Miért nem lett folytatása?

Az akkori politikai helyzet miatt. Egy Teldec nevű kiadóval voltunk szerződésben, náluk volt az Opus is, a közös turné is így jött össze. Akkor még nem jött ki a Life is Life, utána futottak be azzal a dallal. Kijött a magyar tévé Pulzus című műsora is forgatni, a kiadó vezetője, Warner úr ott állt a bécsi irodában a plakátunk előtt, és arról beszélt, hogy nagyon nagy reményeket fűz a lemezhez, ami most jelent meg Németországban, Svájcban, a Benelux-államokban, és Ausztriában, ebben a hónapban kerül ki Angliába is, és úgy vélik, hogy ez a zenekar világhírű lesz. Meg is csinálták a második lemezünket is Oriental Dream címen, a Keleti éj angol fordításából. Csak nekünk komplikált volt az ottani jelenlét.

Mikor megnyertük a fesztivált, mondták, hogy fiúk, most itt kellene maradnotok fél évig, annyi minden van, dedikálások, megjelenések, tévészereplések, riportok, satöbbi. Én meg hazatelefonáltam az Interkoncert akkori illetékesének, hogy itt óriási siker van, megnyertük a fesztivált, ő meg azt válaszolta, hogy gratulál, nagyon klassz, de egy óra múlva visszahív. Ott ültem a telefon mellett egy órán keresztül, akkoriban ugye nem volt mobil. Visszahívott, és mondta, hogy megbeszélte az igazgatóval, és most nem fog menni, hogy kint maradjunk, mert nincs tartózkodási engedélyünk, menjünk szépen haza, mert hétvégén úgyis Makón, vagy hol kell fellépnünk - valami lekötött ORI-műsorról volt szó – ők majd szépen elintézik nekünk, hogy alkalmanként ki tudjunk menni. Nagyjából tudtam, hogy ez mit jelent, így aztán leültünk a szállodai szobában szavazni a zenekarral, hogy maradunk, vagy hazamegyünk? Ha maradunk, az akkori törvények értelmében disszidensnek tekintenek minket, aminek rettenetes hátrányai lehettek itthon akár a családunkra nézve is. Nagyon nehéz dilemma volt. Így aztán titkosan szavaztunk, mindenki bedobta a véleményét egy kalapba, és végül 4:1 arányban hazajöttünk. Utólag visszanézve nagy karrier lehetett volna, hiszen a később világhíressé vált Opus akkoriban nekünk volt az előzenekarunk.

Hozzá kell tenni, hogy amikor hazajöttünk, az ígéretüknek megfelelően tényleg sokat segítettek nekünk az Interkoncertesek, az akkori lehetőségekhez képest voltunk is kint sokat, de nem eleget. Volt ilyen, hogy felhívott a kinti turnémenedzserünk azzal, hogy Feri, holnap este a bécsi Stadthalléban játszotok Kim Wilde előtt.

Az igen. Csak így beesett egy ilyen lehetőség?

Közben ők is dolgoztak, csinálták nekünk a promóciót. Kiesett az előzenekar, beszerveztek a helyükre minket, és nem tudtunk elmenni, mert egy nap alatt itthon nem tudták elintézni a vízumot. Aztán volt, hogy a bécsi kiadónk benevezett minket a Midemre, az akkori idők legnagyobb zenei vására volt, ugyanott, ahol a filmfesztivál is van minden évben. Óriási esemény, a világ összes lemezkiadója, producere megjelent, később én is sokat jártam ki. Beneveztek minket magyar zenekarként, felkérték az Interkoncertet, hogy adják be a nevezésünket, ők pedig négy nappal a határidő lejárta után küldték el a jelentkezést. Ráadásul, mint ezt később megtudtam, úgy, hogy rajtunk kívül még tizennégy személyt jelöltek meg, akik eljönnének velünk.

Ez azért elég szép illusztráció arról, hogyan működhettek akkoriban a dolgok itthon.

Ahogy elmesélem ezt, máig legszívesebben felrúgnám az íróasztalomat. Nyilván mindenki ki akart jutni Bécsbe, vagy úgy általában külföldre, mindenki ki akart jönni, mindenki felírta magát, hogy lehessen kicsit lébecolni, ingyen kajálni, fesztivált nézegetni. Amikor a Warner úr megmutatta nekem ezt a nevezést, azt hittem, gutaütést kapok. Azt mondta, hogy ezt még csak-csak meg tudták volna oldani, de azon ők sem tudtak segíteni, hogy késve küldték el. Lemaradtunk. Ha akkor be tudunk mutatkozni ott, talán teljesen másképp alakulnak a dolgok.

Azt mondják, az idő az ilyen sebeket begyógyítja. Bánod ezeket utólag?

Nagyon. Mai napig hiszek ebben a zenekarban, és ugyanezt látom a többiekben is, pedig már mindenki hatvan felett van. Máig mindenki olyan elánnal játszik a koncerteken, mintha éppen azon a koncerten kellene befutnunk. Ez a tudat mindig bennünk van, soha nem látok unott arcokat a színpadon. A legkisebb helyeken sem. Egyszer volt olyan, ez egy klasszikus sztori, hogy a mohácsi Farostlemezgyár KISZ-bizottsága hívta meg a zenekart, aláírtuk a szerződést, elmentünk. Megérkeztünk Mohácsra, a gyár elé, és eleve gyanús volt, hogy nem látunk senkit. Máskor már órákkal a koncert megkezdése előtt özönlött a tömeg mindenhonnan, itt meg üresek voltak az utcák.

Két srác fogadott minket, mondták, hogy üljünk le, itt van egy kis kaja, pia, kávé, mi meg kérdeztük, hogy de hát egy óra múlva kezdünk, a közönség nem jön. Mondták, hogy itt nem lesz közönség, ez a KISZ-bizottság rendezvénye. És ki lesz itt? Azt mondja, hát mi. Ki az a mi? Hát mi, a bizottság, néhány munkatárs, meg a családtagok. Az hány személy? Mondja, olyan tizenhárman-tizennégyen leszünk. És nektek fogunk játszani? Mondja, hogy igen. Hát ez kurva jó, mondom. Koncert tizennégy embernek? Persze, hát kifizettük. És lejátszottuk hiba nélkül, nagy derültséggel, tapsikoltak, aranyosak voltak, ott is ugyanezzel a hozzáállással.

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.07.12