Mint a világnak ezen a szegletén, a megismerhető múlt itt is a keltákkal kezdődik és a Római Birodalommal folytatódik. Majd jöttek a népvándorlás kori törzsek és a Frank Birodalom, a kereszténység. A 9. században építették fel az első katedrálist. 842-ben Német Lajos és Kopasz Károly itt írták alá a Frank Birodalom felosztásáról szóló egyezményt. A város korabeli jelentőségét már ez is hangsúlyozza. A vesztfáliai békéig a Német-római Császárság része volt, majd az ezt követő két és fél évszázadban 5 alkalommal cserélt gazdát.

Napjainkban az európai egység egyik szimbóluma. Strasbourgban székel az Európai Parlament, az Európa Tanács és az Emberi Jogok Európai Bírósága.

A város ősi magja a Grand Ile, 1998 óta az UNESCO Világörökség részét képezi. Strasbourg jelképe, amely már messziről látszik, a katedrális tornya. A korábban elpusztult épületek után 1176 után újra nekifogtak az építésnek, mely több száz évig tartott. Goethe csodálatát elsősorban a homlokzat vívta ki, melynek építését 1275 után kezdték el. „A fal a troyes-i St. Urban különleges, rácsos felépítését követi egy szabadon álló, szinte a hárfa ’húrjainak’ sorát felidéző ’kőrácshálóval’, ahol pl. a kapuknál három réteg helyezkedik el egymás mögött: elöl a vimpergák (díszormok), mögötte a függöny-mérmű (mérmű = áttört kőrács), utána pedig maga a fal. A homlokzat közepét elfoglaló hatalmas rózsaablak plasztikusan emelkedik ki a felületből azáltal, hogy minden cikkelye kiválik a tulajdonképpeni rozettából, s szabadon álló mérműkoszorúként helyezkedik el előtte.”(Gótikus stílus, Vince Kiadó, 2000) A székesegyház északi tornyát, mely 1874-ig a világ legmagasabb épülete volt, 1439-ben emelték.

A város híres szülöttei közé tartozik I. Lajos bajor király, Hans Bethe fizikai Nobel-díjas, Gustave Doré festő, Marcel Marceau színész, Jean-Baptiste Kléber tábornok is. Tanult itt Goethe, valamint dolgozott a városban Johannes Gutenberg – emlékét tér őrzi.

A város emberi léptékű, legfontosabb részei, az óváros gyalog is bejárhatók, de az Európai Intézmények negyede sincs messzebb Grand Ile-től egy kellemes sétára. A város új részén épültek fel az Európai Parlament, az Európa Tanács és az Emberi Jogok Európai Bírósága modern, üveg-acél épületei a folyóágak által szabdalt háromszögben. A parlament és a tanács összetartozását a folyó felett átívelő zárt híd jelképezi. A bíróság függetlenségét jelképesen egy folyóág választja el az összekapcsolt épületektől.

Vendéglátogatóként lehetőség nyílt a parlament épületébe betekinteni, ahol az ülésteremben közel 800 képviselő foglal helyet, és munkájuknak több mint ezer iroda ad otthont. A szomszédban terül el Strasbourg egyik legnagyobb parkja, amelynek a közelében lévő épület adott otthont a „Vidéki életképek Székelyföldről” című fotókiállításnak. A megnyitón az alábbi beszédem hangzott el:

„Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Megjelentek!

Köszönjük, hogy megtisztelték a kiállításmegnyitót! Felvetődhet a kérdés, miért egy Magyarországon élő fotográfus nyitja meg Románia egy vidékét bemutató kiállítást. Egyszerű a válasz, mert felkértek rá. Aztán, ha egy kicsit bővíteni akarjuk a válaszadást, sok minden érdekesség és furcsaság, történelmi anakronizmus jelenik meg.

A történelem úgy hozta, hogy 100 évvel ezelőtt a Magyar Királyság, a Nagy Háború, az I. Világháború lezárásaként elvesztette területének kétharmadát. A legnagyobb rész, Erdély jelentős, több milliós magyar lakossággal, ezenkívül szász, zsidó, örmény és román népességgel a Román Királyság részévé vált. Így alakulhatott ki az a furcsa helyzet, hogy a mai Magyarország keleti határától 3-400 kilométerre van egy földrajzi, néprajzi terület, amit Székelyföldnek hívunk, ahol egy tömbben többségében magyar anyanyelvű emberek élnek, úgy egy milliónyian. Ilyen tudomásom szerint Európában sehol máshol nem fordul elő.

Az anyaországtól való elszakadás, majd az eltérő fejlődés azt eredményezte, hogy Erdélyben, Székelyföldön megmaradtak, fennmaradtak olyan magyar népi hagyományok, zenék, szokások, amelyek Magyarországról a XX. század 60-as, 70-es éveire elvesztek, kihaltak. Így nagyon gyorsan felfedezték ezt a területet a néprajztudósok, táncosok, zenészek és nyomukban a fotográfusok. Közülük a legismertebb a Kossuth-díjas és Pulitzer-emlékdíjas, 80 éves Korniss Péter.

Aztán az 1989-es karácsonyi fordulatot követően sok minden megváltozott Romániában. Szabadon érkezhettek a családtagok, vendégek, turisták a magyarlakta vidékekre. Egyre több fotográfus indult el a Romániában élő magyarokhoz, és hozták Magyarországra a még élő hagyományos paraszti kultúra képi lenyomatait.

Közben megteremtődtek, megerősödtek a romániai magyarság kulturális szervezetei. Létrejöttek olyan intézmények, mint a Székelyudvarhelyen működő Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, és megjelent egy fiatal fotográfus generáció, jeles képviselője az itt álló Balázs Ödön, akiknek fontos lett a még létező, de létezésének utolsó pillanatait élő hagyományos paraszti kultúra dokumentálása, megőrzése a fényképek segítségével az utókornak, a jövő generációjának.

Számomra úgy hozta a sors, hogy Magyarország jelen pillanatban egyik legjobban prosperáló régiójában, Győr környékén születhettem, falun az 1960-as évek elején. Én még találkoztam lovas szekérrel, hagyományos kocsmával, a vidékünkre jellemző parasztbarokk homlokzatú házakkal. Ezekből az ezredfordulóra semmi nem maradt. Szüleim utcájának az elején volt a falu utolsó hagyományos parasztháza. Mire megfényképeztem volna, a tulajdonos pillanatok alatt elbontott. Hát így múlt el egy világ emlékezete.

Erre a változásra érzett rá a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és munkatársa, Balázs Ödön fotográfus, és indította el a neves székely tudós és polihisztor Orbán Balázs nevével fémjelzett dokumentációs fotótáborát az új évezred első éveiben. Orbán Balázs az 1860-as években járta végig Székelyföldet, és 1868-1873 között jelent meg hatkötetes munkája jó másfél ezer oldalon.

A Balázs Ödön szervezte dokumentációs fotótáborok feladata egy-egy időszelet megörökítése elsősorban Udvarhelyszék területén lévő falvakban. A munkában a másfél évtized alatt több mint félszáz fotográfus vett részt hosszabb-rövidebb ideig, ezalatt 140 faluban dolgoztak. Nagy részük erdélyi magyar alkotó, de bekapcsolódtak a munkába magyarországi fotográfusok is. A munka különlegessége, hogy ugyanazon területen volt egy tavaszi és egy őszi alkotói periódus, így a paraszti élet legfontosabb mozzanatai kerültek megörökítésre.

Az eltelt idő alatt már végigértek a területen, és elkezdődött az új munka, dokumentálni az indulástól, az ezredfordulótól lezajlott változásokat. Azt gondolom, hogy a mi generációnk nem igazán tudja felfogni ennek a hatalmas munkának a jelentőségét, hiszen benne élünk, ezek a mindennapjaink. Erre majd az unokáink fognak ráérezni, hogy milyen fontos dolgot hagytak rájuk őseik, a képi emlékezetet.

Az 1800-as évek végén született Angliában William Albert Denis Galloway, aki 1926-1950 között Romániában élt, elsősorban Erdélyben. A néprajztudós fotográfus felbecsülhetetlen értéket hagyott hátra a kolozsvári múzeumban. Több száz felvételt a 24 éves erdélyi tartózkodásának képi dokumentumait. Ma csodálattal nézzük. Reméljük, hogy majd egyszer az Orbán Balázs nyomában fotódokumentációs táborok anyaga is ilyen megbecsülésnek fog örvendeni.

És akkor miként is kerültem ide, hogy megnyissam ezt a kiállítást? Először az új évezredben léptem Erdély, és ezen belül Székelyföld területére. Be kell vallanom, hogy elbűvölt, megragadott, foglyul ejtett, és nem enged. Vissza-vissza kell térnem, hiányzik. Az eltelt 18 évben legalább 50 alkalommal voltam e csodálatos vidéken, élvezve az itt élők vendégszeretetét. Legutoljára két hete tértem vissza Magyarországra, most nem néprajzi, hanem medvefotózásból.

Az első utam után létrehoztam „Az eltűnő kultúrák nyomában” projektet, hogy meg tudjam mutatni a magyarországi fotósoknak azt a sok-sok értéket, amelyek Erdélyben és Székelyföldön még fellelhetők, hogy örökítsük meg az utókornak. Sikeres kiállítássorozatot szerveztem belőle.

Ennek a tevékenységnek a kapcsán sok barátot, ismerőst szereztem. Kapcsolatba kerültem az erdélyi magyar fotográfusokkal. Így ismerkedtem meg Balázs Ödönnel és az általa végzett munkával. Megismerve egymás alkotói tevékenységét, meghívott, vegyek részt Orbán Balázs nyomában fotódokumentációs táborok munkájában. Örömmel fogadtam el a meghívást, és lehetőségeimhez képest dolgozok is benne.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves megjelentek! Önök most a még élő múlttal találkozhatnak jelen kiállítás képein. És ehhez nem kell elmenni egy távoli földrészre, elég csak az Európai Unió területén körülnézni. Arra biztatom önöket, induljanak el Erdélybe, Székelyföldre, és ismerjék meg személyesen is a még élő múltat, a hagyományos paraszti kultúrát! A mi generációnknak ez még megadatik.

Zárásként, az Orbán Balázs nyomában fotódokumentációs táborokban részt vevő fotográfusok nevében szeretném köszönetemet kifejezni Sógor Csaba (RMDSZ) EU parlamenti képviselő úrnak, Lőrinc Ildikó asszonynak, a székelyudvarhelyi hagyományőrzési forrásközpont igazgatójának és mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy ezt a hatalmas fotográfiai projektet bemutassuk most önöknek.

Köszönöm megtisztelő figyelmük! Köszönöm, hogy eljöttek!”

Szabó Béla fotóművész

Fotógaléria: Európa főváros Strasbourg

64 kép