117

Krakkó jó hely, Ozzyval pláne


ozzy-osbourne-krakko

Hoppá, figyeld csak, nyuszikám, lesz Ozzy Krakkóban! Menjünk már el! Lengyelország eleve jó hely, Krakkó meg különösen, de hát ezt nem is kell magyarázni. Odaérünk egy nappal előbb, eszünk valahol egy żureket, tudod, azt a rozskovászos, fehérkolbászos, savanyú krumplis levest, illetve nem egyet, hanem minden nap kettőt, amíg ott vagyunk, mert annyira elképesztően finom, és aztán kikeressük a neten a helyi rockkocsmát, a Cemetery Pubot a Grodzka utca 42-ben, az még hétfőn is nyitva van hajnalig, pince, persze, hát mi lenne más, már a lépcső tetejéről érezni a rockviasz szagát, kifolyt sör, kosz és a falakba ivódott dohányfüst keveréke, amitől azonnal megdobban a szív, és le kell menni meginni valamit, sőt, elszívni egy cigit is bent, mert ott az egyik teremben még mindig szabad, és igaz, hogy tíz percnél tovább abban a teremben már nem fogjuk bírni, de addig igen, nosztalgiából legalább.

És akkor másnap egy kis turistáskodás után szépen elgurulunk a Tauron Arénába, parkolunk a mélygarázsban kétezerért, és felliftezünk a bejárathoz. Impact fesztivál, az a rendezvény neve, lesz még két zenekar Ozzy előtt, az első valami Galactic Empire, azt lekéssük, de mindegy, mert úgyse tudunk sajtós belépőt szerezni, pénzért vesszük a jegyet, és a pénzünkért azt késünk le, akit akarunk. Érted, én már kilencvenkettőben is lekéstem a Soundgardent meg a Faith No More-t a Guns előtt, kilencvennyolcban a System Of A Downt a Slayer előtt, kilencvenkilencben meg a Monster Magnetet a Metallica előtt, aztán vertem mindegyik miatt a fejem a falba pár évvel később, de kit érdekel, legfeljebb majd most is verem. Szóval, mire beérünk, már éppen kezdeni fog a Bullet For My Valentine, na, azt se ismerem, de azért végignézzük, és simán elhiszem, ha valakinek úgy alakult az élete, hogy lemezen többször is meghallgatta őket, akkor lehetnek akár a kedvencei is, mert vannak kerek, szépen megcsinált számaik, és jól is játszanak, de így, első hallásra pont annyira sablonos az egész, hogy ne fogjon meg különösebben egyikünket se. De nem számít, nem is ezért megyünk.

Hanem Ozzyért, aki a kiírásnak megfelelően másodpercre pontosan kilenc-nulla-nullakor fogja a színfalak mögött belekiabálni a mikrofonba, hogy „I can’t hear you”, amire persze mindenki üvölteni kezd majd, ő meg kitipeg a színpad közepére fekete nadrágban és egy flitteres denevéres hosszú ujjú pólóban, ugyanolyanban, mint amit tavaly vettél a gyerekeknek a H&M-ben, emlékszel? És akkor elkezdik a Bark At The Moont, és Ozzy topog, aprókat ugrál a mikrofonállványnál, és kicsit még vicsorog is, de nem dühből, hanem ahogy Pisti nagypapa szokott, amikor az unokákkal játszik fogócskát, aztán jön majd a Mr. Crowley meg az I Don’t Know, és addigra már végképp az lesz az érzése az embernek, hogy itt semmiféle sátán földi helytartójáról nincs szó, mert az a bácsi ott, a reflektorfényben, egyszerűen nincs jobb szó rá, annyira kedvesen aranyos, hogy mindjárt felmegyek és megölelgetem. Tényleg, mintha leszállnának az angyalok, ahogy indul a Fairies Wear Boots, az egyik kötelező a Sabbath-tól, és a Suicide SolutionNo More Tears-kettősre már téged is teljesen magával ragad majd a dolog, pedig te nem hallgattad rongyosra tizenkét éves korodban, és akár még gondolkodhatnál is rajta, hogy ez az operettrock egyébként hordoz-e bármilyen értéket, meg ilyenek. De nem fogsz. Pláne, hogy neked meg ott van Zakk Wylde, az aranyszívű macsó, aki nyilván elképesztően gitározik majd most is, lesz tízperces saját blokkja, amiből ötöt váll fölött meg nyak mögött játszik, és úgy szólózza szét a dalokat, hogy egy pillanatra se megy át ízléstelenbe vagy magamutogatóba, és különben persze az egész zenekar k*rva jó, Tommy Clufetosnak is lesz dobszólója, Adam Wakeman és Mr. Blasko meg csak teszi a dolgát, és az külön vicces lesz, hogy amikor később majd rákeresek a neten, a Google elsőre Lugosi Béla drakulás képeit dobja ki a harmincas évekből, mert ő meg Blaskó Béla Ferenc Dezső néven született 1882-ben, és ezek szerint még mindig híresebb, mint Ozzy basszusgitárosa.

Ja igen, az ének gyakorlatilag végig playbackről megy majd, amiben semmi meglepő nem lesz, mert nála már tíz évvel ezelőtt is úgy ment, hogy egymás mellé keverték az élőt és a gépről jövőt, de mostanra fejlődött annyit a technika ezen a szinten, hogy nem is kell ilyenekkel szórakozni, mindegy, mi megy be a mikrofonba, ki nem az fog jönni. Mert persze vannak olyan énekesek ebben a műfajban is, akik minden gond nélkül lehoznak bármit hibátlanul, de őket inkább Bruce Dickinsonnak, Mike Pattonnak vagy Eddie Veddernek hívják. Olyat viszont még ők se tudnak, hogy nem hogy minden hang, de minden egyes levegővétel és apró frazír, hajlítás, csuklás is ugyanott legyen, ahol a lemezen. Ráadásul Ozzyt hallottuk azért már élő(b)ben is énekelni, és az nem ilyen volt. De hát, kit érdekel? Nem ezért fizetünk. Most komolyan, el akarjuk képzelni Ozzy Osbourne-t, aki minden áldott nap másfél-két órát skálázik szorgalmasan, és nyeli a mézzel kevert tojássárgáját, hogy szép, bársonyos legyen a hangja? Ugyan már. Mi a legendáért megyünk, aki természetesen most is a Paranoiddal fejezi majd be, és ezt tudni fogjuk annak ellenére, hogy igazi punkok leszünk, és nem nézzük meg előre a műsort a setlist.fm-en, mert valószínűleg 1980 szeptembere óta minden egyes alkalommal ezzel fejezte be, és most már minek variálni, arra a kis időre? Mert mi van, ha tényleg komolyan gondolja, hogy No More Tours, és tényleg most láthatjuk utoljára?

Szóval, érted, csak ott kellene lenni. A végére pont kellemesen sajog majd a vádlink, és a kijáratnál egy igazi denevér is ott repked majd körben az egyik lámpa alatt, mintha csak Ozzyt várná, a régi barátot, hogy rákacsinthasson, hogy tudom ám, hogy igazából nem is fogod leharapni a fejem. És akkor kicsit elérzékenyülünk, és ennek örömére átmegyünk még a Nowy Placra, az egykori zsidónegyedbe, ami most a mulatós rész, hogy az egyik sarki, koszosra stilizált kocsmában, amit nem is hívhatnak másképp, mint hogy „Pijalnia”, megigyál még két vodkát pácolt heringgel és kovászos uborkával, aztán visszaülünk a középkategóriás céges autóba, hogy visszavezessünk a középkorú középosztálybelieknek ideális szállásunkra, hogy ott a franciaágyon kinyújtózva elmondhassuk: igen, most mi is majdnem olyat kalandoztunk, mint a szüleink, amikor 1967-ben egy szál szimatszatyorral, alföldi papucsban és virággal a hajukban kistoppoltak ugyanide Rolling Stonesra.

Tényleg tök jó lesz, hidd el! Anyukáddal már meg is beszéltem, vigyáz a gyerekekre három napig simán, nem lesz semmi gond. Na, mit szólsz, nyuszikám? Menjünk?

Vörös András
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.07.06