115

Jannah Loontjens: Talán bizony mégsem

Könyvkritika

jannah-loontjens-talan-bizony-megsem

A Talán bizony mégsem sava-borsát az adja, hogy Jannah Loontjens rávilágít arra, milyen mértékben alakítja manapság a mindennapi életünket a közösségi média. Az internet hatása nagy témája a kortárs szerzőknek, a chat pedig, mint olyan, szinte beláthatatlan rengeteg, amelynek mélyén számtalan regénybe kívánkozó kedves vagy ironikus, tanulságos vagy rémes történet lapul.

Egy ilyen történetet hoz elénk a holland szerzőnő, Jannah Loontjens, aki regényében egy női, tulajdonképpen még mindig tabunak számító témát boncolgat. Nevezetesen azt, hogyan éli egy mai nagyvárosi (amszterdami) nő a felség, az anya és a dolgozó nő szerepét akkor, ha életében helyet kap(hat) a chat nyújtotta ismerkedési és kommunikációs lehetőség, a személytelen szabadság, a látszólag következmények nélküli „ártatlan” flört.

A regény ugyanakkor ennél többet is kínál. Kicsit olyan, mint valami gyermekjáték: játsszuk azt, hogy… És ezek a játékok halálosan komolyak, a játékszabályokat senki nem szegi meg, és minden játéknak pontos célja, hogy a rögtön mögötte leselkedő valóságot leképezze, arra felkészítsen. Rögtön az elején halált játszanak a szereplők, hogy a regény végén a főszereplő valóban elveszítse a nagymamáját. Aztán összekeverednek kicsit a dolgok, és egy ideig nem tudjuk eldönteni, mennyire játék, mennyire valóság az élet. Amíg iskolába biciklizünk a gyermekkel, és közben balesetet szenvedünk, mert túlságosan a fejünk felett úszó zeppelinre koncentrálunk. Amíg rajtakapjuk a férjünket összeölelkezve a szomszédban lakó barátnőnkkel egy partin. Amíg törölközőt tekerünk az elromlott csapra, hogy a szanaszét folyó víz el ne áztassa a szomszédokat. Amíg baktériumokat vizsgálunk a laboratóriumban. Amíg hűtlen anyánkra gondolunk, tízmilliomodszor. Amíg az apánknak ajtót nyitunk, és beengedjük, hogy itt kereshessen menedéket magánéleti válsága elől. Amíg furcsa hangzású, idegen férfinévre gondolunk magunkban, amit sosem hallottunk mások által kiejtve, de ami mégis sejtelmes érzés-szálakat csavar össze legbelül, amik izgatottá, kíváncsivá… élővé tesznek.

Aztán újra játék és valóság, és a kettő összeszervezése. Gyermektalálkozók ott alvással, munkahelyi ügyek, odaadó, szerelmes összebújások azzal, akit örökre választottál, laza, már-már szétcsúszó partik azokkal, akiket a barátaidnak tudsz. És a partok elmosódása, a kísérletek és az eredmények. Ahogy bent, a laboratóriumban is. Ismerős, hát aligha lehet belőle baj. Hiszen csak szavak. Eljátsszuk, hogy meghaltunk. Eljátsszuk, hogy nem vagyunk felelősségteljes felnőttek, hanem alkoholtól, partidrogtól szétcsúszott játszó gyermekek, kamaszok, akik még dönthetnek, még választhatnak, akiknek még semmi nem végleges (tehát nem nyomasztó és nem súlyos) az életükben.

Vajon mások hogyan élik meg az életközepi válságot? Vajon milyen őrültségeket csinálnak, s milyen őrültségektől lépnek vissza? Vajon mi az, amit az utolsó dobás jogán meg kell tenni, és mi az, amit nem szabad veszélyeztetni? Egyáltalán: hogyan tudja az ember felmérni objektíven a saját helyzetét? Van valaki, aki ehhez elég okos? Hiszen nyilván mindenkiben feszül egy csomó elégedetlenség, mindenki hordoz magában egy csomó hiányérzetet és feleslegesen cipelendő ballasztot. Mindenkinek van egy álom-receptje arról, hogyan javítana meg mindent, ha tehetné…

Mascha számára egy pillanatra minden lehetségessé válik. Egy véletlen balesetben eltöri a kezét, és ez biztosít neki pár szabadnapot, amikor önmagára gondolhat. A Rafiq-kal folytatott chat-beszélgetések által ugyanakkor a világnak egy olyan szelete leng be az életébe, amiről korábban úgy tűnt, le kell mondania: az izgalom, a szabadság, a szexualitás, a felfedezés illata, éppen az, ami olyan vonzó az ifjúkorban, és amit gyakran annyira hiányolunk később. A „lehet, hogy” időszakába csöppen, amikor elgondolkodhat mindenről, amiből összetevődik az élete: anyaságáról, házasságáról, bakteriológusi munkájáról, időtöltéseiről. A címből kiderül, hogy Mascha végül elutasítja azt, amit ebben a tapogatózó keresgélésben találhatna, és amivel feldobhatná kicsit kifakult mindennapjait. Két felnőtt ember kapcsolatának bonyolultságát nehezen lehetne ennél jobban beletömöríteni három szóba. Talán szerelmes vagyok Rafiq-ba. Talán Tom megcsal. Bizony kellemesebb, izgalmasabb az idegen, ismeretlen ember. Mégsem teszem kockára azt, amim van.

Az érzések, érzelmek és gondolatok kavalkádja teszi ezt a könyvet igazán érdekessé. A főszereplő Mascha sokoldalú megjelenítése: ahogy anyaként, feleségként, barátként, lányként, unokaként, szakemberként vagy éppen virtuális szeretőként feltérképezi a lehetőségeit, belakja az életét, letapogatja a környezetét, és reagál mindenre, nem veszítve szem elől igazi értékeit és érdekeit. Számomra érdekesnek tűnt, ahogy az anyaságról beszél, hiszen ez nagyon behatárolt terület, az erről való diskurzus mindig unalmas kicsit. Az anyák vagy édesen áradoznak a gyerekeikről, vagy éppen (mások számára egyáltalán nem vonzó módon) arról beszélnek, milyen egyhangúak és unalmasak tudnak lenni a mindennapok. Mascha sem kivétel, ő is a két érzés között őrlődik, ahogy nem kivétel abban sem, ahogy a házasságát megéli, vagy ahogy a baráti kapcsolatait alakítja. A komoly Tom szerelmét, akit valamikor őrülten szeretett, de akiről most már mindent tud, olyan dolgokról is ismeri a véleményét, amikről sosem beszélgettek. Vagy a tüneményes Susannal való barátságát, akivel akkor is megbeszéli a közös gyerekprogramokat, amikor éppen féltékeny rá. Ezekről a dolgokról nehéz manapság eredeti, izgalmas módon értekezni, hiszen az emberi kultúra elmúlt évezredei nagyjából éppen arról szóltak, hogy behatároltuk magunkat ezeregy hasonló élethelyzetben, és meghatároztuk, hogyan illik, kell, méltó viselkedni, vagy éppen ellenkezőleg: mikor és hogyan veszítjük el a fejünket.

A könyv ereje talán éppen ennek a mindennapiságnak, ennek az egyszerűségnek a felvállalásában van. A regény sava-borsát viszont mindezeken felül az adja, hogy a szerző rávilágít arra, milyen mértékben alakítja manapság a mindennapi életünket a közösségi média. A facebook, a skype mint kommunikációs felület közel hoz korábban elérhetetlen helyzeteket, személyeket, tartalmakat, amik úgy csepegtetik életünkbe a kísértést, hogy jóformán nem is érezzük annak. Tom előadása éppen erről szóló tartalmas eszmefuttatás. Információ-áradatba fulladt korunk más problémáit is érinti, és ettől valahogy az egész regény más súlyt kap. Az az érzésem támadt, hogy éppen attól lett jobb, hogy ennyire mindenkihez szól, ennyire banálisnak ható problémákat boncolgat és ennyire egyértelmű igazságokat mond ki. Hiszen nem titkolt célja éppen az, hogy igent mondjon a mindennapok egyszerű, néha kissé unalmas örömeire, és rámutasson arra, hogy a besűrűsödő problémák ellen talán bizony mégsem az a megoldás, hogy új izgalmakat keresünk. Hogy figyelmeztessen arra, milyen veszély rejlik abban, hogy bármikor bármilyen információt megkaphatunk, így semmi nem érdekel igazán. Ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a közösségi oldalak a kapcsolatokban a „harmadik” szerepét tölthetik be akkor is, ha ez egyik félnek sem szándéka, csupán az által, hogy időt, figyelmet követelnek, amit bizony egymástól rabolunk el. A felismerésekhez (vagy inkább kimondott bizonyosságokhoz) viszont nem társul a regényben semmiféle moralizáló szándék, így véleményem szerint tartalmas olvasmány lehet különösen a bohó ifjúság korából éppen kifele tartó, egyre több felelősséggel küzdő hölgyek számára.

Zsidó Piroska
Forrás: olvasoterem.com

2018.06.28