A Queens of the Stone Age ugyanis minden tekintetben a jelenkor egyik legerősebb rockzenei produkciója, nincs mese. Josh Homme és barátai úgy tudnak lezavarni két órát egy nyári estén párezres közönség előtt, hogy az ember szó szerint egy percig sem unatkozik, mert mindig van hallgatni- és néznivaló. Eleve a főhős olyan kaliberű társakkal osztozik a zenekar jelenlegi felállásán, akikre külön-külön teljes műsort lehetne építeni. Nem fogom személyenként végigsorolni, mit tesz hozzá az egészhez Troy Van Leeuwen, Dean Fertita, Michael Shuman vagy a The Mars Voltát is megjárt dobos, Jon Theodore, maradjunk annyiban, hogy mindenki külön szám a maga nemében, zenei és fazonális szinten egyaránt, legyen szó széteffektezett, valószerűtlen gitárszólamokról, billentyűs és gitáros kettős szerepkörről, vagy megcsapkodott ökörként húzó ritmusszekcióról.

A koncert meg ugye pont olyan, amilyenre az előzőkből következtetni lehet. Ahogy vizuálisan gond nélkül megfér a színpadképben a fekete öltöny és nyakkendő a favágó inggel, ugyanúgy képesek arra, hogy közös nevezőre hozzák a stoner rockot az ötvenes-hatvanas évek rockabilly hangulatával, a hetvenes évek végének diszkózenéivel, meg úgy nagyjából bármivel, ami épp eszükbe jut. Mindezt úgy, hogy még véletlenül sem merül fel a hallgatóban, hogy itt valami koncepciótlan zenei csalamádézás folyik, de ezt már megírtam a legutóbbi lemez kritikájában, nem akarom magam ismételni. Mindehhez vegyük még hozzá a kiváló, szinte lemezminőségű hangzást – jól hangszerelt dalokkal, halálpontos, profi zenészekkel az sem olyan nehéz –, meg az élő előadás plusz energiáit, és ott tartunk, hogy valószínűleg az év egyik legjobb koncertjét láthattuk.

Érthető módon nagy hangsúlyt helyeztek a legutóbbi albumra, ezzel együtt a műsor összeállítására sem lehetett panasz. Hogy pontosan mit fogunk hallani, nem lehetett előre tudni, ugyanis a zenekar számomra rettentő szimpatikus módon ezen a turnén folyamatosan variálja a programot, de olyan szinten, hogy még a setlist gerincét képező kötelezők helye is változik estéről estére. Nem tudom, hogy a helyszín okozta-e, vagy csak épp belazultabb hangulatban voltak, de ezúttal kifejezetten rajongóbarát kedvükben voltak a fiúk, egy kis közjátékot leszámítva.

A negyedikként érkező You Can’t Quit Me Baby előtt ugyanis a küzdőtér első felében valaki volt olyan hülye, hogy felmutasson egy „Kick me in the face” feliratú transzparenst, ami Josh Homme legutóbbi rugdosós balhéjára utalt. Ezen a frontember érthető módon eléggé felrántotta magát – ki szereti, ha szembesítik egy olyan ballépésével, amiért azóta több fórumon bocsánatot kért? –, és amíg a zenekar minden fennakadás nélkül játszotta körbe-körbe a dal elejét, dühből dohányozva szépen elküldte a francba az illetőt, akit aztán pár perc múlva a rendezők ki is vezettek a nézőtérről. Ez a momentum kicsit megakasztotta a lendületet, kifejezetten komor arccal játszották le ezt a dalt, de a zenekar profizmusára jellemző, hogy pár perc után már senki nem emlékezett a történtekre, pláne, hogy a legutolsó album The Way You Used to Do-ja az addigi legnagyobb üdvrivalgást váltotta ki. Ez a hangulat állandósult is egészen a koncert végéig, a zenekar és közönség pedig egyaránt megtett mindent az ügy érdekében. Homme lelkendezett is egy sort az egyik konferálásban a maga módján, mondván, Nyugat-Európa elmehet a fenébe hozzánk képest. Láthatóan élvezték a lelkes fogadtatást, de rajtuk is múlott, hiszen olyan dalokkal lehetetlen tévedni, mint a Monster in the Parasol vagy a Domesticated Animals, nem beszélve az olyan közmegegyezéses slágerekről, mint a No One Knows vagy a Go With the Flow.

A buli kétharmadánál jutott eszembe, hogy itt és most valójában a világ legjobb, élőzenés rockdiszkójában vagyok, hiszen a Queens of the Stone Age azonnal ható, a szó legpozitívabb értelmében akár táncolhatónak is nevezhető dalai tökéletesek erre a célra is. Azon ritka kivételek közé tartoznak, akik úgy tudnak szórakoztatóak lenni, hogy mindeközben zenei tartalom és mondanivaló terén sem kötnek kompromisszumokat, az ilyesmi pedig tényleg a legjobbak sajátja. Minden elismerésem. A címben olvasható „félkemény háztartási tánczene” stílusmeghatározás pedig eredetileg Nagy Feró szövege, csak hogy ne ékeskedjek idegen tollakkal.

Kovács Attila
Fotók: Mahboubi Salim (Artlasso.hu)
Forrás: langologitarok.blog.hu