327

Kínos vagy nem kínos?

Guns N’ Roses koncerten járt a Lángoló Gitárok

guns-n-roses-koncert

Rendesen a frász jött rám, amikor a Guns N’ Roses koncertjére várva kaptam egy üzenetet a Download fesztivál hivatalos alkalmazásából, hogy ugye felkészültem a „három és fél órás epikus showra?”. Nem, nagyon nem készültem fel. Azt hittem, hogy a programban csak amolyan elírás vagy sablon, hogy a 7:20-as kezdéshez odaírták a 22:50-es zárást, mivel minden nap ekkor fejezte be a főzenekar a program szerint. Gondoltam beleszámították Axl Rose késését is, de nem.

Rose ma már nem késik, mint 2006-ban, amikor a legenda szerint akkor ült fel Milánóban a gépre, mikor Budapesten kezdeni kellett volna. Sőt, nem hogy nem késik, de a zenekar a kiírt kezdés előtt egy perccel a színpadon volt vele együtt, és kicsit ugyan öregesen, de tekergett is a nyitó It’s So Easy alatt, úgy, vagy legalábbis hasonlóan, ahogy az a kilencvenes évek elejéből beleégett az ember agyába az MTV-s klipeket nézve.

Koromnál fogva nem voltam ott az 1992-es legendás budapesti Guns N’ Roses-koncerten, de ott érezhettem magam. Több ismerősöm is ment a szüleivel a bulira, arról szólt abban a pár napban minden. Akkor már szerettem a You Could Be Mine-t is, nagyrészt a Terminátor második része miatt. Sokáig csak a Use Your Illusion II-t hallgattam, mivel azon volt rajta ez a dal, az I-et pedig csak később fedeztem fel. Irigy is voltam azokra, akik mentek, pláne, hogy volt Soundgarden és Faith No More is, akiket még jobban bírtam a Gunsnál is. Egyébként szerettem a nem túl nagy sikert aratott „The Spaghetti Incident?” lemezüket is egy évvel később, mert tele volt punkfeldolgozással, főleg az Attitude tetszett a Misfitstől. 25 évet kellett várnom arra, hogy élőben is láthassam ezt a dalt.

Már tavaly is elgondolkoztam rajta, hogyha végre tényleg összeáll az a Guns N’ Roses, ami gyakorlatilag felér azzal a csapattal, ami megturnéztatta a Use Your Illusiont, azért csak meg kéne nézni őket, de akkor a durva jegyár elriasztott attól, hogy Bécsig menjek értük. Most viszont úgy jött ki, hogy ha már a Golden Gods díjátadó miatt úgyis Angliában voltam, akkor kár lenne kihagyni a zenekar downloados fellépését, főleg, hogy ezt a Nagy Legendás Angol Metálfesztivált sem láttam még.

guns-n-roses-koncert

Szóval három és fél órára lehetett számítani, ami elég hihetetlennek tűnt továbbra is, pláne, ahogy ment előre a program, végül pedig nem is lett annyi. Percre pontosan három órás volt a show, de még így is sok volt. Na nem azért, mert rossz lett volna, hanem az üresjáratok miatt. Csaknem egy órát le lehetett volna vágni belőle. Értem én, hogy nagyon meg kell hallgatni, ahogy Slash nyenyeregteti a gitárját, de ez a dalok közben is ugyanúgy ott van. Ráadásul még egy adagot kaptunk belőle, amikor a másik gitáros, Richard Fortus társaságában elszólózták a Pink Floyd Wish You Were Here című dalát. Bőven elég lett volna a dalokba beleszőtt kis jammelések alatt ez az egész. Szerencsére dobszóló nem volt, volt viszont helyette annyira elhúzott Knockin’ on Heaven’s Door, hogy egy órának tűnt.

Igen, a 28 dalból tíz feldolgozás volt, egy meg a gitárszóló, így maradt 17 saját Guns N’ Roses-dal. Oké, a feldolgozások közül több is szerepel a zenekar stúdióalbumain, sokan azt sem tudják, hogy ezek nem saját számok, de akkor is lehetett volna Wish You Were Here helyett Don’t Cry, még ha az is ültetett volna a koncert hangulatán. Szóval nyesegethettek volna szépen, vagy berakhattak volna gyorsabb dalokat. Talán az is dobott volna a dolgon, ha a koncert első kétharmada nem tök világosban van, bár ez ugye közép-angliai adottság. Még a buli után is lehetett az alkonyatot látni az east-midlands-i repülőtér felett.

Na de ugye a nagy kérdés: milyenek voltak az eredeti tagok? Duff McKagan basszusgitáros ugyan elég faarccal tolta végig, de legalább pontosan, és a hangja is rendben volt, amit főleg ugye az Attitude alatt lehetett hallani, amit ő énekelt, de sokszor kisegítette Rose-t (ahogy Melissa Reese szintis is). Slash is olyan volt, mint szokott, cilindere a hajára tűzve, Bob Marley-pólóban, tornacipőben és bőrgatyában játszotta végéig az estét.

És Axl Rose? Ő aztán váltogatta a ruhákat a felsőtestén rendesen. Hol új póló, hol új bőrkabát, hol új napszemüveg, hol új kalap, hol baseball sapka került rá. Csak a szakadt farmere és a bohócorrú western csizmája volt állandó, utóbbi mellesleg olyan, mintha kissé gátolná a mozgásban. Igen, tudom, húzom az időt, hogy a hangjáról beszéljek. Nos, a régi Axl Rose már nincs. Sokáig gondolkodtam, hogy kínos volt-e, amit hallottam, de nem tudom eldönteni. Érdekes módon a mélyebb hangon mormogás, a sikolyok vagy a Bon Scott-os rekesztések tökéletesen mennek neki (talán pont emiatt megy az AC/DC annyira jól). Az a hangszíne viszont erősen megkopott, amit a legtöbbet használ a dalokban. A Sweet Child O’ Mine például emiatt elég keserves volt, de később is sokszor terelte el a figyelmem arról, hogy igazából egy jó koncertet nézek.

Mert jó volt ez még így, az elég béna látványvilággal együtt is. Az első tűzijáték pukkantásánál konkrétan felröhögtem, mintha besült volna az ágyú. A másik színpadon a miattuk már 19:10-kor végző Parkway Drive ilyenkor már felgyújtotta a színpadot. Aztán persze végül lett rendes tűzijáték, amikor már lement nagyjából a nap, volt görögtűz is, de a nagy emelvény például csak dísznek volt ott, mert nem töltöttek 10 percet sem rajta összesen a zenészek, és akkor már túloztam is picit. A vetítésről meg annyit, hogy már 15 éve is ciki lett volna, ha valaki ilyen animációkkal áll a színpadra. Mintha valami dél-amerikai szappanopera főcímét néztem volna.

guns-n-roses-koncert

Dehát minden bénaság ellenére azért ez mégis csak a Guns N’ Roses volt, akik állítólag 5 millió fontot, azaz több mint 1 milliárd 800 millió forintot kértek ezért a fellépésért (plusz porcelánbudit), ennyit pedig még soha nem kaptak egy koncertért. Viszont be is ment rájuk annyi ember, amennyit én még soha nem láttam egy helyen. A Download nagyszínpada egy enyhe lejtő alján van, és döbbenetes volt látni azt a tömeget, akik nézték a koncertet. El nem tudom képzelni, milyen lehet ez a színpadról. Annyi ember volt, hogy a tömeg vége konkrétan nem hallotta, hogy az eleje kiabál. A kiabálásról jut eszembe: lehet, csak ott gyűlt össze pont egy rakás Velvet Revolver-rajongó, ahol én álltam, de a zenekar Slither című dalára ordibáltak a legjobban, ami engem meglepett. Jó, a Sweet Child O’ Mine kezdésének is mindenki örült, a Soundgarden Black Hole Sunjára is meghatódtak, de közel sem annyira, mint McKagan és Slash egykori zenekarára. A záró Paradise Citynél meg alig ismerték fel a dal nyitóriffjét, igaz, mintha Slash el is rontotta volna, de akkor is nagy volt az első hangok és a tantusz leesése közötti szünet.

Végül háromórás lett életem első Guns N’ Roses-koncertje. Az egész napos mászkálás után már a kezdés előtt fájt a lábam, de Axl Rose és zenekara minden hibája ellenére képes volt azt elérni, hogy ne azon gondolkozzak, hová kéne leülni. Ez pedig nagy szó.

Dankó Gábor
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.06.27