Zuhanórepülésről viszont mégsem lehet szólni, jelenségről annál inkább. Napjainkban – utalva a film érthetetlen díszletelemeire – műanyagkanalak vászonnak hajításával fejezik ki hódolatukat az ultrarajongók egy-egy mémmé lett sor („You’re tearing me apart, Lisa!”; „I did not hit her, it’s not true, it’s bullshit, I did not hit her, I did naht!”) hallatán, a celebek közül Lizzy Caplantől Kevin Smith-en át J.J. Abramsig és Edgar Wrightig rengetegen ismerik el, Wiseau bakot lőtt ugyan, tévedése azonban sztratoszférába repítette.

A Greg Sestero és Tom Bissell 2013-as, azonos című non-fiction könyve nyomán született A katasztrófaművész úgy tágabb filmszakmai, showbusinessen élcelődő (például az arrogáns producert életre keltő Judd Apatow-val) dramedy-ként, mint személyes-intim perspektívájú bromance-ként igyekszik átadni a direktort övező kultuszt. Visszás hatalomról, rosszul értelmezett adottságokról szóló darabként ugyanolyan erőteljes, mint két útkereső, a maguk módján introspektív, ám gyakorlatilag lebőgő, tengődő átlagember portréjaként. Helyesebben Franco árnyalja ez utóbbit, lévén rendezése Wiseau örök cimborája, a színész Greg látószögébe helyezkedik, így a mozi rajta keresztül próbál választ lelni hosszú fekete loboncos, foglalkozásáról, anyagi helyzetéről, születési idejéről nem nyilatkozó excentrikus haverjának viselkedési okaira, melyek a születendő The Room minőségét is kockára teszik.

Metsző kritikával illeti az Amerikai Álmot A katasztrófaművész: a „you can do it” hazájában, a kapitalista ideológia melegágyában Don Quijote-ként és Sancho Panzaként ugrik neki a reménybeli sikernek a Wiseau-Sestero-páros, felgyűrt ingujjas szélmalomharcuk azonban nem reprezentatív aranypélda, inkább a perifériára szorulást sajátosan értelmező, szerencsétlenségből fakadó mennybemenetel görbe tükre. Karakterdrámába oltott, patikamérlegen adagolt gúnnyal játszó szatírában gondolkodik Franco – a Portyán kivágott szado-mazo jeleneteit feltáró Interior. Leather Bar, Steinbeck (Késik a szüret) és Faulkner (Míg fekszem kiterítve)-adaptációk után a Legjobb színész Golden Globe-jával jutalmazott (és az Oscaron a nemi erőszakvádak miatt ignorált) sztár úgy arat mainstream sikert, hogy egyszerre nevet a duó bénázásán, ugyanakkor észre is veszi bennük a naiv, bármiféle rossz szándéktól mentes, de zátonyra futó lelkesedésüket, vagyis őszintén szánja biopic-karaktereit. Ujjal mutogathatunk Tommy-ékra, köphetünk rájuk égbekiáltó tehetségtelenségük ítéleteként, ám A katasztrófaművész úgy érvel, akkor csupán dimenziók nélküli, szűklátókörű intoleráns bárdolatlanok lennénk, akik habzó szájjal gyilkolják le a másságot, kirekesztik a tőlük eltérőt, és képtelenek humanistán, gyengéd odafordulással, türelemmel reagálni.

Mítoszt teremt a film, rögvest híres emberek beszélő fejével nyit a mű, így Franco rendezése rajongói moziként is érvényesül, óriási szív lüktet benne – senkit nem akar bántani, keblére ölelni annál inkább. Persze ez nem jelenti, hogy A katasztrófaművész vak lenne a Wiseau-láz árnyoldala iránt: Tommy eleve azért hazudja magát 19-20 évesnek, így barátja, Greg korabelinek, mert iszonyatos kisebbségi komplexus gyötri, ám nem ismerjük az okát, tehát még bezárkózóbb figura, aki túlzásba vitt Stella-performanszával, földön rángatózásával, mászkálásával, nagyzoló táncával, rombolásával önmaga problémáit orvosolná. (A színésziskolai nyitány egyenesen fel sem készít erre, azonnal belezuhanunk Tommy Wiseau viselkedés-csodaországába.) Sestero (akit a színész-rendező öccse, Dave Franco alakít meggyőzően) kezdetben ráismer pajtása gyengeségére, ezért támogatja, ám a film végül se veled, se nélküled kapcsolattá alakítja dinamizmusukat. A színésznek nem fűlik a foga rendezőhaverja diktatórikus, színészeket verbálisan alázó módszereihez, így elfordul tőle, később pedig visszatér hozzá, ahogy A katasztrófaművész rávilágít arra is, Tommy féltékeny Greg nála picit jobb színészi előremenetelére, barátnőjére, és ezzel Franco újfent egy görcsös, apró termetű, kancsal wannabe-színész frusztrációját helyezi kontextusba. Wiseau látnokként tekint önmagára, Tennessee Williams, Alfred Hitchcock, Marlon Brando, Clint Eastwood örököseként űzi vágyait, James Dean bőrébe bújva gyalázza meg a Haragban a világgal-t, és csak részben válik belőle Werner Herzog antihőseit idéző Aguirre vagy Fitzcarraldo. Szerethető marad, de közben őrült is, egy önmagából totálisan kifordult, való életbeli Klaus Kinski, nem egy határozott vízióval bíró szerző.

Barátságról, a vele járó hajcihőről, sőt, ha tetszik, magáról az élet útvesztőiről szól A katasztrófaművész. Ha Tommy The Room-alteregója, Johnny azt üvölti, „Elárultatok!”, valójában Wiseau ordít fájdalommal, nehezen viselve furcsán közölt jó szándékának elutasítását. Amikor a figura rossz instrukciókat ad a forgatáson, és készíti ki az összes munkatársát a rutinos szkriptestől az operatőrön át a ruháslányig, meztelen hátsó fertályával kardoskodik mozija eladhatóságáért, 30 percbe 3 szexjelenetet sűrít, vagy tragikus sztorit nevet ki, tényleg meggyőződésből beszél az emberi viselkedésről, csak épp annak összetett mozgatórugóival nincs tisztában. Pusztán szövegel, mélyebb összefüggéseket azonban nem lát át – ezzel a tulajdonsággal legfeljebb Greg rendelkezik valamennyire, így A katasztrófaművészben gyakran ő rántja vissza Tommy-t a holtpontról, olyannyira, hogy a fináléban miatta hiszi el Wiseau, a közönség lesajnáló nevetése igazából a felhőtlen szórakozás indexe. És pontosan ezt a fordulópontot ragadja meg Franco rendezése: keskeny határsávot, amelybe beszüremlik az őszinte empátia, a lenézést szeretetre cserélő bajtársiasság, felemelő művészi teljesítményt varázsolva a kudarcból. Semmi nem fekete vagy fehér, egyedül jó szögből kell nézni az óriási bukásra, és onnantól a negatív teljesítmény is kifizetődő lehet – a film jószívűsége, ürülékből aranyat formáló mentalitása ilyenkor üzemel egy komplex jellemekkel zsonglőrködő tragikomédia eszközeként.

„Egy forgatás legrosszabb napja is jobb, mint bármelyik munkahely legjobb pillanata” – szólal meg a film egyik szereplője, és azon túl, hogy A katasztrófaművész Tim Burton Ed Woodjához hasonlóan egy meg nem értett elmét fényez, legalább annyira vonzóvá is teszi a produkció nyűgjeit, ünnepként realizálja azokat a Truffaut-féle Amerikai éjszaka modorában. Noha Tommy Wiseaunak halvány gőze sincs arról, miképp öntse szavakba rendezői elképzeléseit, így a mozi olyan dokumentumfilmek párja is, mint Chris Smith American Movie-ja vagy a Cannon Filmsen egyszerre szörnyülködő és hahotázó Electric Boogaloo Mark Hartley-tól, összességében mégis ceremónia, hatalmas tanúságtétel a Nagy Mű létrejötte mellett. Innen veszíteni is szép: James Franco nem hiába dobja be a Rhythm of the Night-ot a Coronától, netán Rick Astley Never Gonna Give You Up-ját. Karneválba tévedünk, jól érezzük magunkat a vígjátékhoz képest elegáns karakterrajzoktól, az igazi Tommy Wiseau végefőcím utáni cameójától. Jóllehet, a The Room feltétlen híveivé nem válunk, készítésének levegőjét gyorsan beszippanthatjuk Franco remek munkája után.

A katasztrófaművész (The Disaster Artist)
amerikai, életrajzi, 99 perc, 2018
rendezte: James Franco
forgatókönyv: Scott Neustadter, Michael H. Weber
operatőr: Brandon Trost
vágó: Stacey Schroeder
zene: Dave Porter
producer :James Franco, Evan Goldberg, Vince Jolivette, Seth Rogen, James Weaver
szereplők: James Franco, Dave Franco, Seth Rogen, Alison Brie, Zac Efron, Zoey Deutch, Lizzy Caplan, Tommy Wiseau
DVD kiadója: Pro Video Film & Distribution Kft.
DVD megjelenése: 2018. május 23.

Szabó Ádám
Forrás: filmkultura.hu