Ilyen az a most tanulmányozható, 10,4 centiméter magas marhalábcsontba faragott dombormű is, amelyen a vidámság, a szőlő, a bor és a mámor istenét, Bacchust látjuk, a cím szerint egy nimfával. Bacchus pedig a régi rómaiak vad tivornyái, bacchanáliái révén lehet ismerős, de megint csak egy a görögöktől átvett istenről van szó. Ugyanis Hellászban még Dionüszosznak hívták eme víg kedélyű szarvacskás, jobbára pocakos férfialakot, aki némi kalandok után végül is az Olümposz lakója lett. A történet természetesen megint a csapodár Zeusszal és a féltékenyen a nyomában járó Hérával kezdődik. A villámos főisten most a Hold istennőjét, Szemelét környékezte meg, de az belepusztult Héra ármányába és a saját kíváncsiságába. Így aztán a méhében hordozott gyermeket Zeusz combjába vagy ágyékába helyezték át nagy ravaszul, hogy az megszülethessen.

De Hérán így sem lehetett kifogni, ezért Zeusz Hermészre bízta a gyermek Dionüszoszt. Aki Nüszába, a nimfák csodálatos völgyébe menekítette, ahol is a nimfák egy szőlővel benőtt bejáratú barlangba dugták el nagy sietve. Ahol bort is talált a gyermek, amit aztán meg is kóstolt, és annyira jónak talált, hogy ezután arra tette fel életét, hogy elterjessze ezt az áldást az emberek között. Legelőször egy Ikariosz nevű athéni pásztornak adott szőlővesszőt állítólag, de nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy a bor terjesztése közben a világot járva eljut Naxosz szigetére is, ahol beleszeret a Thészeusz által végül otthagyott fonalas Ariadnéba, akitől öt gyermeke születik. Aztán Dionüszosz a szatírokkal közösen előadott rendkívül sikeres bormarketing után meg is kapja Zeusztól a halhatatlanságot. Felköltözhet hát az Olümposzra, ahol a világ legjobb borait kortyolgathatja a mai napig meglehetősen jó társaságban.

Finta Sándor pedig a jelek szerint Nüszáig követte vissza Dionüszosz történetét, aki a faragványon egy jókora tömlőből vedeli a bort egy unottan szőlőt szemező, teltkarcsú nimfa társaságában.

Címlapkép: Az italozó Bacchus (Finta Múzeum CC BY-NC-ND)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu