Mi az apropója a mostani ráadáskoncertnek?

Március 21-án volt az Other Than Unusual lemezbemutatója a Müpában. A Fesztiválszínházban játszottunk, volt egy japán trombitás vendégművészünk, Takuya Kuroda, és ez a koncert telt házas lett nagyon hamar, januárban már nem lehetett rá jegyet kapni. Ennek egyrészt nagyon örültünk, meg is lepődtünk, másrészt viszont még ki sem raktuk az eseményt az oldalunkra, amikor már nem lehetett rá jegyet kapni. Egy csomó kommentet és kérést kaptunk emiatt, szóval igazából ennyire egyszerű és praktikus oka van ennek a ráadásnak.

Ezt a nagy érdeklődést minek tulajdonítod?

A Müpa közönsége szerintem nincs annyira egyben a város koncertre járó közönségének vérkeringésével, valahol egy külön világot képvisel. Ez a törzsközönség állandó hírlevelekben értesül a programokról, olvassák, hallják, hogy mi van, mi lesz, tehát a közönség nagy része onnan jött. Biztos, hogy Takuya Kuroda vendégszereplése is elég sok embert vonzott, és valószínűleg azért sokan jöttek amiatt, hogy csináltunk egy új lemezt, és azt most bemutatjuk. A Barabás Lőrinc Eklektrickel 2010-ben játszottam legutóbb ugyanezen a helyen, azóta nem is léptem fel ott. Eltelt nyolc év, és nekünk is nagy mérföldkő volt, hogy ezzel a formációval most először mehettünk oda játszani.

Mi indokolta annak idején a váltást? Az Eklektric és a Barabás Lőrinc Quartet megalakulása között végül is eltelt nagyjából öt év.

Valóban sok idő eltelt a kettő között. 2013-ban és 2015-ben kiadtam két szólólemezt, azokat tejesen egyedül csináltam. Az első, a Sastra loop-alapúbb volt, effektezett trombitákkal, a 2015-ös kicsit elektronikusabb, house-osabb. Elkezdtem azzal kísérletezni, hogy egymagam játszom, egyedül állok színpadra, és úgy rakok össze teljesen felépített zenéket. De ezzel párhuzamosan voltak Random Szerdák, meg már akkoriban is volt olyan, hogy Barabás Lőrinc Quartet, csak legtöbbször változó felállással.
Igazából ez egy ilyen kereső időszak volt, hogy kitaláljam, merre tovább, mi az, amit pontosan szeretnék: milyen zene, milyen felállással, hogy mi az, amiben hosszabb ívben tudok gondolkodni a jövőt illetően. Erre adtam egy kis időt magamnak. Utazgattam, próbáltam inspirálódni, körbejárni a világot, nézelődni, hallgatni sok zenét, meg egyáltalán, megismerkedni emberekkel.

Milyen tapasztalat volt egyedül zenélni?

Teljesen másfajta színpadi jelenlétet igényel. Nincs kire támaszkodni, nincs az az együttzenélés élmény, hogy felmegyünk, és csinálunk valamit, de egy nagyon érdekes valami. Pont a Müpa nagytermében volt egy-másfél éve Keith Jarrett szólóban, egy zongorakoncerttel, elképesztően szép volt, nagyon szeretem az ilyen lemezeit. Az például hasonló: ott van egy ember egy hangszerrel, és ő közvetíti a zenét. Trombitásoknál azért ez ritkább.

Én nem is nagyon hallottam másról, aki trombitásként egyedül lép fel.

Leginkább looperrel dolgozó zenészek csinálják. Itt ez a sok technikai vívmány, ami körbeveszi az életünket, én is kísérletezgettem rengeteget az évek során, melyik pedál mit nyomjon be, az milyen effektet adjon hozzá. Így össze lehet rakni egy hangszerparkot, amivel egyedül lehetsz a színpadon, és felépíthetsz dolgokat. Nagyon érdekes élmény volt, és nagyon tetszett, és továbbra is űzöm ezt. Zenészként egyébként sem árt több lábon állni, így a mai napig aktívan működnek ezek a szólókoncertek, rendszeresen fellépek, szoktam videókat is csinálni. De amikor nagyon ebben, vagy csak ebben voltam, elkezdett hiányozni az az interakció, ami a színpadon kialakul a zenészek között. Hosszas keresgélés után 2015 vége felé nyerte el a végleges formáját a Barabás Lőrinc Quartet, azóta fix felállásban játszunk.

Mennyiben szivárognak át a szólópályafutásod tapasztalatai a zenekarba? El tudod különíteni a két dolgot?

Teljesen nyilván nem tudom, hiszen benne vagyok mind a kettőben, biztos, hogy van egymásra hatásuk. Folyamatosan írok zenéket, de hogy különválasztani azt, hogy ezek pontosan milyen formában lesznek megszólaltatva, az egy külön munkafázis.

Mi alapján érzed azt, hogy melyik dalnak hol a helye?

Ez az alkotói szabadság a szépsége. Eldöntöm. Nem is feltétlenül tudom, hogy miért, csak egyik ez, a másik az, és kész.

Van átfedés a Quartet és a szólószettek dalai között?

Nincs igazából. Megvan mindkettőnek a maga műsora, de megfordult már a fejemben. A Quartet előző lemezén volt egy szám, amiben használom a szólóprojekt technikai apparátusát, egymásra építem a dalban a trombitaszólamokat, miközben a zenekar is játszik, ugyanakkor az új lemezen ilyen nincs. Most jólesett kicsit különválasztani, hogy akkor ezeken a koncerteken nekem erre nem kell figyelnem, nincs ott a laptop, a billentyűk, hanem egyszerűen ott a trombita, meg ott a zenekar.

Az új album dalaira jellemző egyfajta letisztultság, meditatív jelleg. Te hogy látod ezt?

Szerintem majdnem mindenben, amit csinálok, van valamiféle meditatív megközelítés, már csak a monoton, repetitív hangzásokat nézve is. Szerintem ezek olyan részei a zenének, amelyek könnyebben el tudják vinni a hallgatót egy ilyen állapotba. Úgy gondolom, az új lemezen is bőven vannak ilyenek.

Valahol azt olvastam, hogy monoton transzjazzként definiáltad ezt az albumot. Mire utalsz ezzel a kifejezéssel?

Mindenképp a repetícióra. Ugye a jazzben változatosabbak a dallamok, a harmóniák, ehhez képest a mi zenénk sokkal inkább közelít a popzenében megszokott, relatív egyszerűbb harmóniamenetekhez, és talán kevesebb dolog történik ilyen értelemben. A transzjazz erre utal, hogy van ebben valami minimál, meditatív dolog, ami neked is megfordult a fejedben.

Nem könnyű ezt behatárolni. A jazz végül is valahol egy jolly joker a zenei stílusok között.

Nekem egész korán megtetszett a jazzben, hogy nem is lehet megfogni, mettől meddig tart, annyira széles a horizont. Az összes stílust belevéve a jazzt lehet rámondani a legtöbb dologra smooth jazztől a jazz rockon keresztül a free jazzig a bossanován át… Annyira sokféle zenei stílus van jelen a jazzen belül, és vice versa, annyira sokféle zenei stílusra hat, ami miatt nagyon tág fogalom, ez mindig nagyon tetszett. Soha nem szerettem stílusokban definiálni akár a saját zenémet, akár másokét. Visszatérve az alapkérdésre, nem tudom, hogy ez jazz lemez-e, vagy hogy jazz zenét játszunk-e. Talán inkább azt mondanám, hogy instrumentális popzene, de ez sem teljesen igaz.

Az általános vélekedés az, hogy az instrumentális zenével nehéz érvényesülni. Ehhez képest ti a telt házas Müpa után most ráadáskoncertre készültök. Hogy látod ezt a dolgot?

Mióta az Eklektricnek vége lett, azóta nem nagyon csináltam semmilyen vokális zenét. A Random Szerdákban sem szoktam énekesekkel, rapperekkel dolgozni.

Ennek mi az oka?

Azt hiszem, hogy ez egy döntés volt. Nézzük meg, milyen ének nélkül zenét csinálni. Az mindenképpen benne van, hogy szélesebb közönségréteget szólít meg egy olyan zene, amiben van ének. Én is megtapasztaltam ezt, amikor az Eklektric után kijött az első szólólemezem, ami eleve egy elvontabb hangzású valami volt, és lényegesen kevesebb embert érdekelt, mint az Eklektric előtte. De valahogy ez így van rendjén. Nem mindig az a mérce, ami megmutatja az embernek, hogy jó-e amit csinál, vagy nem jó, hogy mennyi a Youtube-nézettség, vagy hány rádió játssza a dalokat, vagy hogy milyen sokan ismerik. Másrészt tök hálás vagyok azért, ami van, hiszen instrumentális vagy hangszeres zenészként az ország egyik legfoglalkoztatottabb zenekarában vagyok, és olyan zenét csinálunk, amit szeretünk, nem kell kompromisszumot kötnünk senkivel. Nagyon megható érzés volt, hogy ilyen hamar elfogytak a Müpára a jegyek, meg általában, hogyha játszunk valahol, akkor van érdeklődés.

Mi a jó oldala annak, ha az ember instrumentális zenét játszik?

Ez egy művészi kérdés, vagy alkotói folyamat kérdése. Én szeretem azt, amikor a zenében nincsenek konkrét dolgok, vagy én döntöm el, a számcímekkel utalok-e valamire vagy nem. Az ember rábízhatja a hallgatóra azt, milyen érzések lepik el, amikor hallgatja a zenét. Az instrumentális zenéhez már csak a szavak hiánya miatt is nagyobb fokú absztrakció igényeltetik a hallgató részéről. Sok olyan zene van, ahol a zene szolgálja ki a szöveget, és ez teljesen rendben van, de teljesen más az, amikor a zene a zene, ahol minden azt szolgálja ki. Ettől persze még lehet, hogy majd valamikor megint másként lesz.

Az, hogy a családodban több képzőművész is van, hozzájárult ehhez a szemlélethez?

Mindenképpen. Édesapám, Barabás Márton Munkácsy-díjas festőművész, nővérem is festőművész, öcsém szobrásznak tanult, az egész családnál meghatározó a vizualitás, a képzőművészet. Mindig is voltak analógiák a fejemben, amiket egy-egy zene megírásakor szerettem volna megszólaltatni. Mint amikor az ember elmegy, és megnéz egy XX. századi képzőművészeti kiállítást. Ha valaki látta a Beardance lemezünk borítóját, azon is felfedezheti Piet Mondrian hatását. Az Eklektric borítóit nővérem készítette. Én ebben nőttem fel, kiskoromtól fogva olyan képek voltak előttem, amelyek nem voltak túl konkrétak, és ezt megszoktam, megtetszett, az egész „elvontsági játékba” ez vitt bele.

Kik a kedvenc képzőművészeid?

Rothko, Piet Mondrian vagy akár Lucio Fontana. Ő arról volt híres, hogy üres vásznakat állított ki, amelyekbe belevágott késsel. Gyakorlatilag bármi, amit láthatsz egy kiállításon, mondjuk a londoni Tate múzeumban vagy a Pompidou központban Párizsban. Jean-Michel Basquiat, Matisse vagy akár a Jackson Pollock-féle expresszionizmus, meg akár az olyan sztárfestők, mint Dalí.

Ebből a képzőművészeti környezetből hogy jött a zenei érdeklődés?

Tizenkét éves koromban én kértem apámat, hogy vigyen el a kerületi zeneiskolába. Akkor kerültem új középiskolába, egy nyolcosztályos gimnáziumba, a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumba, az osztálytársaim közül sokan játszottak hangszeren, és én is kedvet kaptam. A trombitán van három billentyű, azon egy kézzel is teljes értékűen lehet játszani, és valahogy rátaláltam, hogy legyen akkor ez. Elkezdtem azt a procedúrát, amit mindenki végigél, aki hangszeren tanul. Érdeklődési körök persze jöttek-mentek, előtte és utána is sok minden más foglalkoztatott, de a trombita az mindig megmaradt, és később már az iskolákat is ehhez igazítottuk.

Az inspirációid hogy változtak az idők folyamán? Végül is nem túl gyakori, hogy valaki gyerekként jazztrombitás akar lenni.

Amikor nagyon kicsi voltam, én sem kifejezetten jazztrombitás szerettem volna lenni, egyszerűen elkezdtem, mint egy plusz különórát, vagy valamit, ami érdekes, és aztán ez szépen kinőtte magát. Vannak ilyen helyzetek, amikor az ember hall valami újat, vagy megismerkedik valakivel, és a többi. A goa trance például nem olyan régen talált rám, élmény felfedezni, hogy az mi fán terem. Mindig próbálok új dolgokat keresni. Itt van az internet, könnyen lehet vadászni olyan dolgokat, amiket az ember még nem hallott. Próbálok időt szánni arra, hogy olyan dolgokat is hallgassak, amiket még nem hallottam. Olyan is van, hogy valaki átküld egy linket, hogy ezt hallgassam meg. Ugyanakkor meg a sok újdonság mellett folyamatosan ott vannak azok a nagy nevek, akik meg nem tudnak elkopni, és több évtized után is érdekesek. Sokat szoktam hallgatni John Coltrane-t, Miles Davist, Bill Evanst, vagy akár Bartókot, Sosztakovicsot.

A dalaitok hogy készülnek?

Legtöbbször konkrét szerkezeti vázlatokat szoktam küldeni, mielőtt összepróbálunk valamit: basszusfutam, harmóniák, dallamok, groove, bizonyos szinten előre megírva. Aztán ezeket összeeresztjük. Viszonylag konkrét képem van arról, mit szeretnék hallani, amiben van tere a zenészeknek is. Hol díszítésekkel, hol pedig konkrét, hosszabban felépített, vagy akár kollektív szólóval, tervezett improvizációval megyünk együtt, és szépen felöltöztetjük ezt a vázlatot. Legtöbbször számítógépen írok, nem szoktam kottázni, hanem hanganyagként küldöm át a többieknek a dalokat.

Az Other Than Unusual lemezcím mire utal?

Van egy ilyen angol kifejezés, hogy „other than usual”, mint szokatlan, vagy megszokottól eltérő, és ebből jött az, hogy miért ne lehetne valami a szokatlantól eltérő. Tehát valójában egy szóvicc.

Olyasmit is olvastam, hogy most kevesebb a világzenei behatás. Ez miben nyilvánul meg?

Az első lemez címadó dala, a Beardance egy észak-amerikai indián éneket imitáló szerzemény, ilyesmi most nincs. Az új lemezen a kakukktojás a Macskakő, ami egy klasszikus zenei hangzás igazából. Abban például hangszerelést tekintve üstdob van, vibrafon, és maga az egész, akárcsak a lemez egésze valahol, kicsit filmzenés. Ez persze valahol jellemző volt majdnem az összes dologra, amit eddig csináltam, sokszor megkaptam ezt kritikaként, és ennek örülök, mert bennem is elég sok a képi analógia. Másrészt van pár dal, amelyek keményebbek, rockosabbak, hangszíneket meg magukat a témákat nézve is, szóval egy érdekes egyveleg igazából, nagyon megszerettem ezt a lemezt, mikor készítettük. Szerintem nagyon érdekes világokat, hangulatokat idéz fel.

A Pannónia Stúdióban rögzítettétek a lemezt. Hogy zajlottak a felvételek? Bevonultatok, és egy füst alatt feljátszottatok mindent, vagy részletekben dolgoztatok az anyagon?

A felvételek három napig tartottak. Volt egy-két olyan dolog, amit utólag tettünk hozzá, főleg a kiegészítő hangszereket, de alapvetően azt akartam, hogy az egésznek legyen egy élő húzása, hiszen magának a zenekarnak is az élő koncert az igazi terepe. Van néhány koncertfelvételünk, amelyeket remélhetőleg a közeljövőben meg tudunk osztani a közönséggel, azokon is hallható, hogy ez valójában élő zene, amit el kell jönni meghallgatni. A lemez is átadja ezeket a hangulatokat és érzéseket, de egy koncert teljesen más élmény.

Sokat improvizáltok élőben?

Szerkezetileg egy pár apró dolog változhat, de mivel maga a zene olyan, hogy sok benne a szóló, az improvizáció vagy a pillanatnyi történésekre adott reakció, így minden koncerten minden dal más. Ez mondjuk nekünk is jó, nem válik unalmassá a dolog.

A pénteki koncerten mire számíthat a közönség?

Most lényegében azt csináljuk, hogy lejátsszuk a teljes lemezt, és megmutatjuk ismét ezt a tizenkét dalt. Lesznek persze dalok az előzőről is, illetve minden koncerten csinálunk valami „majd meglátjuk, mi lesz” típusú improvizációs dolgot, ebben már nagy gyakorlatunk van. Lesz egy előzenekarunk is, a Várallyay Petra Trió, már nagyon várom, hogy halljam őket.

A többi zenei tevékenységedet illetően milyen újdonságok várhatók a közeljövőben?

A Random Szerda most nyáron a Kobuci Kertben és az EllátóHázban lesz havonta. Elég sok koncertet felvettünk már, abból szeretnénk valamit összerakni, a tervek szerint még idén. A szólószettemmel is folyamatosan zajlik az alkotás és a fellépések, nemrég csináltam egy fekete-fehér videót, a Mistakent. Szóló felállásban jövő tavasszal várható a következő album.

Kovács Attila
Fotók: Galgóczi Németh Kristóf
Forrás: langologitarok.blog.hu