909

SZÍN – JÁTÉK

Duncsák Attila kiállítása a Vigadó Galériában

duncsak-attila-kiallitas

Május 16-án nyílt meg a Budapesti Vigadó V. emeleti galériájában Duncsák Attila Kassán élő festőművész SZÍN – JÁTÉK című kiállítása népes közönség, művészetbarátok, a művész családja, ismerősei, egykori tanítványai  és tisztelői jelenlétében.

Hogy ez a kiállítás itt és most létrejöhessen, abban nagy szerepe volt az MMA két tagjának, Kő Pál szobrásznak és Csáji Attila festőművésznek. Ők tettek ajánlatot erre Fekete Györgynek, az Akadémia tiszteletbeli elnökének, aki szintén nagyra értékelte Duncsák Attila alkotásait.

Az ünnepséget a Kassáról jött Kováts Marcell népzenész tárogatózenéje nyitotta meg. Mendelényi Tünde, a galéria vezető kurátora a továbbiakban sorra konferálta be a fellépő kiválóságokat. Fekete György prof emeritus, az MMA tiszteletbeli elnöke köszöntője után Szakolczay Lajos Széchenyi-díjas irodalomtörténész nyitotta meg a tárlatot Duncsák Attila munkásságának átfogó, alapos ismertetésével az alábbiak szerint:

„Hogyan vezeti be Duncsák Attila kassai festőművész a kiállítását? ’Tárlatom címe festményeim tartalmi és színvilágára utal: játék a színekkel, színjátszás, de átvitt értelemben az emberi élet – benne az én sorsom – metaforája is.’ Majd ugyanitt: ’ha fejembe nyomom a csörgősipkát és komédiázok – nos, akkor igazat mondhatok’.

Mindezek alapján azt gondolhatnánk, hogy egy kacifántos, az emberi élet küzdelmeit nagyon is ismerő bohóccal, bocsánat, harlekinnel van dolgunk. Aki csak nevetés és sírás között tudja megfogalmazni a világról való véleményét. Hát persze, de ez a bohóc – az ecset fölkentje, a színek, formák íz-világában álmodó – nem más, mint egy közép-európai ember. Annak összes örömével, mert a reneszánsz fénye Szentpéterváron (az akkori Leningrádon) keresztül, ahol a Képzőművészeti Főiskolát végezte, rá is sugárzott a történelem minden – kisebb és nagyobb gulágokat magában foglaló – tragédiájával.

Ez a közép-európai ember, magyarságát erősítendő, az ungvári lakozását fölcserélendő – ahol volt elég baja, művészetfölfogása nem illett az ukrán kazamatákból még a levegőt is elszívó kommunista elvárásokhoz –, a múlt század nyolcvanas éveinek az elején Magyarországra szeretett volna települni. Az akkori hivatalosság – gyalázat! – visszautasította a kérelmét. Csehszlovákia befogadta, az egyik kisebbségből a másik kisebbségbe kerülve (nem nagy haladás) így vált kassai alkotóvá. A korábbi üveg- és kerámia-műfajt odahagyván kassai festőművésszé.

Ha végigtekintünk a kiállítás korai festményein, azonnal látni, hogy a művésznek Kárpátaljáról (a hajdani Kárpát-Ukrajnából) miért kellett menekülnie. Az expresszionista Káosz (1981) absztraktja nem a szokványos formákhoz, a különben szép táj dicséretében ringatódzó „dzsanovista” igényekhez igazodott, hanem a piktor bensőben megfogalmazódó saját erkölcsi igényéhez. És az ugyanebben az évben készült, csaknem nonfiguratív kép, a Pieta, valamint a modern ecsetkezelésével és formavilágával megkapó XX. századi Madonna (1970) is – biblikus felhanggal – a véghetlen szenvedés és küzdelem apoteózisáról regél.

Duncsák Attila akkor ébredt magára, mikor jelképrendszere – alkati sajátságok is közrejátszottak ebben? ¬– kezdett földúsulni. Hogy Szentpétervár művelődéstörténeti, művészeti levegője (Ermitázs, Marinovszkij Színház, stb.) mennyit segített az új karakter megformálásában (nyilván segített), nem tudhatni. De azt igen, hogy az ott töltött főiskolai időszak – megannyi klasszikusra, kifejezésmódra ráirányítva a figyelmet – nagy hatással volt rá.

Még Kassán is érezte az ifjító szellő hatását. Amely Jakoby Gyula posztimpresszionista, a cirkusznak és a bohócvilágnak nagy teret szentelő festészetével csak dúsult. A maszkos örömtáncban nem csupán a történelem nagyjait figurázza ki, lásd Az én színházam (2000) megannyi férfi- és nőalakja közt fókuszba került VIII. Henriket, hanem a sors megannyi megpróbáltatása mellett is derűvel (igaz, kesernyés derűvel) tükörbe néző sajátmagát (Portré palettával – 1999; Maskarák – 1998; Bolondok hajója – 1991).

A commedia dell’arte talán Kassára költözött, hogy a középkori bolondok hajóját éppúgy ringatva, mint a velencei karneválok jelmezes forgatagában föl-föltűnő Casanovát, pódiumot ácsoljon (vagy cirkuszi manézst teremtsen) egy végképp nyugtalan, mert önkifejezés-lázában maga is bohócnak álló festőművésznek? Aki a Kirakatbábukban (1986) korunk lenyomatát látja, és új akril-képében (Tanács – 2017) pedig a pénzemberek mesterkedései által vesztébe rohanó világ – ő az a figura, aki botjára támaszkodva figyelmeztet – drámai kimúlását?

Korábbi tanulmányomban már említettem, hadd ismételjem meg, a kitűnő francia művészettörténész, André Chastel, a reneszánsz megszállott kutatója jellegzetes mondatát. A Fabulák, formák, figurák című könyvében írja a tudós a maszkokról: feltámadásuk egy olyan tevékenység keretében történik, „mely félúton van élet és művészet között: a színjátszásban”.

Alighanem érthető már, hogy Duncsák Attila, a közép-európai vándor miért nyomott a kobakjára csörgősipkát. Hogy megszabaduljon élete terheitől (a legnagyobb drámája a magyarságból való kiközösítése), s nem kevésbé azért, hogy villódzó ecsetjével kacajjá – hol derűs, hol kesernyés kacajjá – formálja a lét (a nemegyszer a súlyos tonnákkal nehezített lét, gondoljunk csak a kárpátaljai magyarság újabb megvesszőzésére, a nyelvtörvényre) ügyes-bajos, ám nemegyszer húsba vágó gondjait. Azzal, hogy mítoszi körültekintéssel a bábuk csalfa pillantását, a lagúnákban tükröződő maszkokat, a lüktető embertömeg életörömét s kéjes – a végtelentől a végtelenig tartó – utazását, történelmi bűnünket, a felejtést színkáprázattá avatta – bár Trianon tragédiája gondolatilag akarva-akaratlan ott van szinte mindenik kompozícióban –, a legnagyobbat tette: paradox, valóság közelivé, égető valósággá emelte a látomást.

Természetesen, hogy eljusson a magyar emlékeket arckép (II. Rákóczi Ferenc, Szent László, Szent Erzsébet) és városszöglet, utcarészlet és a neves székesegyház rajzolatában megjelenítő, illúziós „léttérképéig” – Az én Kassám (2018) –, kellett a több irányból, több szerkezeti bontással és nem kevés technikai tudással megjelenített élménytömbök java, a kockajáték mint az egész világra kiható Döntés (1999), a Fellinit idéző széttört kéj megannyi mozzanata (Édes élet – 2003), a szépséges emlékmorzsák ellenére is belénk sulykolódó reszketés (Félelem – 2016), a szociális nyomorúság (Kéregetők – 1992) és a Nő mint boldogságörömünk, boldogságterhünk (Örök Éva – 2007) ábrázolása is.

A valódi, kisméretű – itt címnélküli – montázsokon látni, hogy Duncsák Attila a képszerkesztés, a szerkezeti feszültséget jelentő elemek kohéziós erejével mily magaslatokon jár. Ugyanezt a festményeken akrillal, kedvenc festékével végigvinni nem kis invencióra vall. S oly elemi erejű a montázs-festmények (van ilyen kategória?) elemeinek az illeszkedése, hogy a kontúrok láttán egymásra vont felületekre (részegységekre) gyanakszunk, holott csak festészetileg van megoldva az egymással érintkező sík felületek plasztikája (Törött tükör – 2006; Séta – 2004; Örök Éva; Kollázs-triptichon – 2017; Eklektikus kép – 2015; Félelem).

Ha elfelejtjük a korai, realista időszak sötét színeit (fekete-szürkéit, mély-barnáit), akkor a gesztusecset megrendszabályozott lázában születő pazar színpompa, a kékek, zöldek, sárgák, vörösek, violák, stb. eldorádója jellemzi az utóbbi évtizedek alkotásait. A tárlat címe arra utal, hogy ez az önkifejezői bátorság egyszerre szín is, játék is, sőt (a két szó egybevonásával) színjáték is. Máris a harlekini lét, a maszkos – öntörvényű – igazságszolgáltatás lényegénél vagyunk. Ezért van szükség sok egyéb – tehetség, kitartás, meg nem hunyászkodás, technikai virtuozitás – mellett a csörgősipkára.”

A továbbiakban Maczkó Mária Magyar Örökség-díjas népdalénekes műsorát élvezhette a közönség, s végül ismét Kováts Marcell klarinétjátéka következett.

Az ünnepelt Duncsák Attila meghatottan állt a mikrofonhoz, megköszönve a lehetőséget e kivételes kiállítás létrehozásában nyújtott segítségéért az akadémiának, a galériának, fiának, a kiváló reklámgrafikus Duncsák Oszkárnak a kiállítás előkészítésében vállalt óriási munkáért és mindazoknak, akik megtisztelték jelenlétükkel a számára felejthetetlen ünnepet.

A megnyitó további kavalkádjában igyekeztem megörökíteni azokat a találkozásokat, melyek Duncsák Attila számára örömöt jelentettek.

Az általam is ismert jelenlévő művészek közül meg kell említenem Kopócs Tibor Rév-komáromi festő-grafikus-zománcművészt, az Atelier c. művészeti folyóirat létrehozóját, 20 éven át főszerkesztőjét (69, 71, 87-90. fotók), Földessy Péter munkácsi festőművészt, az akvarell nagymesterét (26, 77, 78, 79, 83, 84, 91. fotók), valamint Matl Péter kárpátaljai szobrászművészt, a honfoglalási emlékmű alkotóját és oltárköveinek készítőjét (26. fotó).

Azokat a fotókat, melyeken én is látható vagyok, kiváló gépészmérnök barátom, Balázs László (76. fotó) készítette.

Molnár György
a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja

2018.05.23