155

Lőj a vadászokra!

Coralie Fargeat: A bosszú – filmkritika

a-bosszu

Rape and revenge-kelléktárból csaknem magasművészetet farag a rövidfilmekből érkező francia direktornő, munkája a #MeToo-hullám zsáner-emblémadarabjaként követeli a trónt. Audiovizuális orgiával nyűgöz le Coralie Fargeat több mint 100 percen át. Színpompás, kopárságában is gyönyörű, vadregényes sivatagi táj képe tükröződik vissza egy napszemüvegben, a tájat az okuláré lencséi festik át, majd lassú hatásossággal zoomol ki a szemüvegből felvevőgép, felfedve egy modellkülsejű srác arcát és a mellette trófeaként álló, passzív barátnőt.

Rögtön a nyitány megadja az alaphangot, A bosszú letaglózó snittekkel, illetve bőr alá kúszó hangkulisszával dolgozó, vagyis mozis eszközöket latba vető műfajfilm. Videoklipekre, reklámokra hajaz az atmoszférateremtés, érzékszerveket stimulál a látvány. Kékben pezsgő medence, a szeretkezést kísérő telihold fehérjének áttűnése, élénken ragyogó totálképek: eleinte a habzsolás-dőzsölés indexei a jelenetek fájdalommentesítő droggal, a hősnő bikinis riszálásával, hátulról fényképezett meztelenkedésével, barátja izmos felsőtestével. Fargeat-nál rögtön szembeötlő a nemi dinamika vizuális kifejezése: az alfahímek távcsővel vonnák kontroll alá Jent, a trófeaként melléjük vetődött cicababát, a vezéralak olajozott testén napfény csillog, partnerei bárdolatlanságát szőrös-ápolatlan, tokás pofa jelzik. A bosszú nyilvánvalóvá teszi: az ember állati oldalába kíván betekintést nyújtani. Csokizabálást ragadozók lecsapásával nyomatékosító intellektuális montázs, rothadó zöldalmán mászkáló rovar közelije, mind az ösztönlény-természet leképződései. Ilyenkor még a férfiszemszög dominál, a hímek talmi partizásba, státuszszimbólumuk fenntartását segítő tárgykultuszba fulladnak plazmatévével, villával, vadászfegyverekkel. Jen is kabalaként vonaglik a férfiak előtt, később azonban fény derül a hímtrió galádságaira. Onnantól, hogy visszaélnének a helyzettel, és a lány a Szalmakutyák Amy Sumnerjét idézve nem kívánja az erőszakot, Fargeat gyors ítéletet mond a pózolásba feledkezett alfahímek felett.

a-bosszu

A legszebb Luc Besson-hagyományok köszönnek vissza, cinéma du look-esztétikával regélnek a képek a Metró, A nagy kékség, legfőképpen pedig a Nikita modorában, a nemi erőszak-dramaturgia a Gaspar Noé-féle Visszafordíthatatlan előtt emel kalapot, helyesebben fordítja ki azt – itt ugyanis a nő cseppet sem áldozat, sosem tehetetlenül, véresre rugdalva fekvő gyámoltalan, akiért a férfi egyfajta rosszul értelmezett, további problémákat szülő dicsőség jegyében bosszút vesz. Fargeat nőkaraktere a sarkára áll, önnön gyalázottságára mond nemet: azzal, hogy A bosszút ráadásul egy nő rendezte, új fénytörésbe kerül a rape and revenge-narratíva, az Abel Ferrara jegyezte Ms. 45, netán a Köpök a sírodra után hiteles perspektívának tetszik a feminista látószög beemelése annak összes passiójával, majd erővé formálódásával. Jen bosszúálló angyallá növekszik: miután a kamera formás idomain pihent, hirtelen durva homokszemcsékre robbanásszerűen ömlő vér, a testét átdöfő, majd leégetett gally villanásai utalnak a férfitekintet kisajátító természetére, illetve Jen pálfordulására. Gyenge manökenből rátermett femme powerré nő a lány, naturalisztikus részletességgel, újfent intellektuális vágóképekkel szimbolizált teste először az undor bőrfelülete, majd a tettrekészség húsból, csontból álló gyűjtőhelye – a nőt körbeforgó hősi beállítás már egyértelműen egy új, férfihátsókat szétrúgó ikon születését, várható diadalát ünnepli. Jen nem magától értetődően válik példaképpé. Poklot jár meg, az üresfejűnek bélyegzett szexistennő valójában nagyon is okos, a természet legpőrébb adottságaiból előnyt kovácsoló talpraesett. Vonaglás, bicegés, kínzó rémálmok (a puffadt fejjel, artikulálatlan nógatással, hörgéssel, üvöltéssel dúsított delírium szinte a Tobe Hooper dirigálta A texasi láncfűrészes mészárlás nagyvacsoráját juttatja az eszünkbe) sodrásában alakul az őt kihasználó férfiak ellen lázadó Wonder Womanné.

Fargeat zsenijét dicséri a pompás felszín oszlása mögötti karakterek exploitationben, dühben, pánikban, hatalmaskodásban feltáruló jellemrajza. Richard, a muszkuláris felépítésű vezér, nem mellesleg Jen szeretője csalja a nejét, először haverjai hű támogatójának hisszük, majd őket is elnyomó, arrogáns, lekezelő tételmondatokat köpködő barbárként magasodik. Stan, aki először, mintegy főgonoszként nyomja üvegablakhoz, kizsákmányolja Jent és beléhatol, rettegő, racionalitásra aztán hiába törekvő didergő áldozat-nyárfalevélként szerepel le, míg Dimitrit, az orosz-francia vadászfigurát ellepi a kivagyiság, a prosztó viselkedés hájtömege. A bosszú vérben, izzadságban, ondóban, porban hempergeti züllő, netán épp a mocsokból felálló ember-állat alakjait. Mintha a Gyilkos túra lebőgő, egyenesen a természet rendje ellen vétő, majd annak kiszolgáltatott férfifalkáinak modern átiratai volnának. Puskásokként vigyorognak, ám belőlük lesz préda – A bosszúban Jen szegez fegyvert a vadászokra, később ő is les messzelátóval a korábban őt szemmel tartó zsarnokokra.

a-bosszu

Fargeat a hajszathrillerek megoldásaira támaszkodva beszél a nő és a férfiak elmérgesedő viszonyáról. Feszültséggel teli jelenetekben hol a potens nőfigurát, hol a kínosan nyögdécselő áldozatjelölteket nézzük, ez idő alatt egyszer a vadásszal, később a vaddal azonosulunk, a direktornő szubjektivitásra, érzésekre, nyirokra, izmokra, vérre fókuszáló expresszionista technikája beránt a karakterek világába. Ugyanez igaz a sebek, sérülések pásztázására: míg Jennél a hústömeg felszakadása sajnálatot vált ki, empátiára ösztönöz és egyfajta Rambo-típusú túlélőthrillert szimbolizál a kínhalmozás, addig a férfiaknál mindez az áldozatpozíció jelölője, a talpukat vágó üvegszilánk, a beléjük fúródó golyó, a szétkaszabolódó, egyre több hemoglobint falra, talajra spriccelő testük a megérdemelt bűnhődés végletes formanyelvi húzásai. Olykor párhuzamos montázsok érkeznek – Jen és Stan kergetőzése nemcsak thriller-lelemény, a vágástechnika a karakterek nyugtalanságáról ad hírt, a vadász-préda kapcsolat nyer újabb síkokat. Mindketten vánszorogva, gyötörten törnek a saját céljuk felé: Jen revansot teljesítene be, Stan mellet döngetve kéri ki magának a lány aktivizálódását. A Francia Újbrutalitás – olyan kultművek tengerében, mint A betolakodó, a Kínzó mindennapok vagy a Mártírok – stilisztikájában tobzódó A bosszú fináléja betetőzi az ál-színpompát undorral nyakon öntő, ekképpen a fals férfitekintetet a női tekintet javára kicselező motivikát: a végső összecsapás újfent a villában játszódik Jen és a pucér, saját beleit felfogni próbáló Richard között, háttérben az üvöltő, tökéletességet hirdető reklámmal. Vágóhíddá fokozódik le a fényűző ingatlan, véren csúszkáló lenge ruhás vagy meztelen ellenfelek gyepálják, lövik egymást – végképp elszabadultak az indulatok, az ember immár a legrosszabb arcát mutatja a pőre fennmaradás érdekében.

Öncélúnak tűnő, ám valójában nagyon is konceptuális, parányi gesztusokból, képi szimbólumból nagybetűs Karakterológiát alkotó film A bosszú: négyszereplős, kevés helyszínen bonyolódó, horror-hatáselemekkel élő mű, amely ugyan sajátos módon, de igenis foglalkozik szereplőivel, centrumában a hősnővel, aki Sheenaként, a sivatag királynőjeként egy személyben tör lándzsát a helyzetükkel visszaélő rosszarcúak jogos leamortizálása mellett.

a-bosszu

A bosszú (Revenge)
francia akcióthriller, 108 perc, 2017
rendezte: Coralie Fargeat
forgatókönyv: Coralie Fargeat
operatőr: Robrecht Heyvaert
vágó: Coralie Fargeat, Bruno Safar
szereplők: Matilda Anna Ingrid Lutz, Kevin Janssens, Vincent Colombe
forgalmazó: ADS Service Kft.
Bemutató dátuma: 2018. május 10.

Szabó Ádám
Forrás: filmkultura.hu

2018.05.22
50