164

Szimpla ügy

Noah Hawley: Fargo – sorozatkritika

fargo

Az FX és Noah Hawley fogták a Coen testvérek jéghidegen tálalt klasszikusát, és megmutatták, hogyan érdemes nagyjátékfilmből tévésorozatot készíteni. Az elmúlt évek elképesztő tévés dömpingjében egyre-másra tűntek fel a sikeres mozifilmek alapján készült sorozatok. A koncepció ugyanaz, mint a filmes franchise-ok esetén: egy már jól bevált és bejáratott márkával egyfajta újrahasznosítás révén minél több nézőt és rajongót gyűjteni.

Csakhogy míg például az Alkonyattól pirkadatig, a Blöff, az Elrabolva, a Csúcshatás és a Különvélemény kisképernyős változatai csupán (ki)használták a szélesvásznon futott nagytestvéreiket, addig a Fargo sorozat alkotói értőn és ügyes kézzel tágították az eredeti univerzumot. Pedig a Coen testvérek 1996-os instant klasszikusánál nehezebb alapanyagot erre keresve sem lehetne találni. A Fargo a kilencvenes évek egyik legjobb és legemlékezetesebb filmje, ami úgy volt egyszerre iszonyúan vicces és véresen morbid, hogy látszólag egyik sem akart lenni igazán. Lehet, hogy több mint húsz év távlatából már nincs meg minden apró részlet, de aki látta, azt a bizonyos hangulatot biztosan nem feledi. A különböző műfajokkal való játék mellett épp ez a különleges atmoszféra az, amire a sorozat alkotója, a kreátorként korábban nem kifejezetten sikeres (mind a Zűrös zsaruk, mind a My Generation egy évadot futott csupán) Noah Hawley már-már tökéletesen ráérzett. A regényíróként (el)ismertté vált Hawley az eredeti alkotók érdemi szerepvállalása nélkül – Coenék csupán a címet és a nevüket adták a szériához – teremtett a Fargo köré egy komplett, évtizedeket és generációkat átölelő mozgóképes univerzumot. A 2015 januárjában az FX csatornán debütált antológia-sorozatból (amely itthon az AMC csatornán volt látható) eddig három évad ment le, s bár mind megáll a lábán önállóan is, együtt, s különösen a filmmel közösen nézve a vállalás még inkább nagyszerű.

fargo

A helyszín, a hangulat, a képi világ, a parádés dialógusok, az ironikus felütés („Ez egy igaz történet…”) és az alapmotívumok – az abszurd véletlenek, a véres gyilkosságok, a gonoszság, a többre vágyó kisember, az éles eszű, becsületes rendőr és az erős női karakterek – mit sem változtak a filmhez képest, mégis minden évad más és más. Az első persze még óhatatlanul hasonlít Coenék eredetijére nem csak a történet, de a konkrét karakterek tekintetében is. Másképp talán nem is tudta volna kivívni az eredeti rajongóinak tiszteletét. Érdemes figyelni a neveket, beszédesek, de ettől függetlenül is, az itteni rendőrnő, Molly Solverson (Allison Tolman) a Frances McDormand által bravúrosan megformált Marge Gunderson tükörképe, és a Martin Freeman alakította Lester Nygaard figurájában sem nehéz felfedezni Jerry Lundegaard (William H. Macy) karakterét. Csakhogy a motiváció – ott a pénz, itt a kisebbségi komplexus – és a gonosz karaktere – ott ostoba és piti bűnözők, itt profi bérgyilkos – egészen más.

Hawley az évadok során folyamatosan játszik ezekkel az aprónak tűnő, de lényeges részletekkel, s ezáltal úgy szövi tovább a láthatóan mélyen tisztelt klasszikust, hogy közben a saját hangját is hallatja. Nagyon jól felismerte ugyanis, hogy itt csak akkor nyerhet, ha az összes erényei megtartása mellett bővíti és „folytatja” az eredetit. Nem szó szerint (a történet vagy a karakterek), hanem az idő tekintetében. A Fargo sorozatként ugyanis elsősorban annyival tud több lenni a filmnél, hogy nem ér véget akkor, amikor néznénk még. Hawley-nak évadonként 10 epizód és epizódonként átlagosan közel egyórányi játékidő jut arra, hogy a filmbéli néhánnyal szemben seregnyi sebészi precizitással megalkotott karaktert mutasson be és mozgasson – és ugyanez az arány érvényesül az egészen a végletekig kidolgozott részletek, az emlékezetesnél emlékezetesebb párbeszédek és a mesterien összetett cselekményszövés terén. Hawley ugyanabban a csendes-bús kisvárosi hangulatban, ugyanúgy a családokról, az erkölcsökről, széthullásról, esendőségekről, az emberi hülyeségről, erőszakról és megváltozott női szerepekről mesél, mint Coenék, csakhogy mindezt sokkal ráérősebben, sokkal több finom utalással és nagyobb alkotói szabadsággal teszi. Míg a filmbe csupán néhány látszólag a semmibe sem vezető, de a kontextus és a puzzle szempontjából igenis fontos jelenet fért (és kellett), addig a sorozat kifejezetten építhet is a hasonló mellékszálakra. Sőt, ezek mellett itt ugyanúgy beleférnek az elsőre érthetetlen cold open-ek, mint a történelmi háttér kidomborítása, egy későbbi amerikai elnök feltűnése, az évadokon átívelő utalásrendszerek, egy animációs betét vagy épp egy csipetnyi természetfeletti íz (ufók Minnesotában…?!).

fargo

Az ilyen típusú, karakterközpontú történetmesélés csakis akkor működhet, ha minden színész és figura a helyén van, de Hawley-ék ezt sem bízták a véletlenre. Teljesség és kronológia nélkül: feltűnnek itt olyan, a minőségi tévézésben már bizonyított színészek, mint Colin Hanks (Dexter), Jesse Plemons (Breaking Bad), Keith Carradine (Deadwood), Ted Danson (Cheers), Bokeem Woodbine (Maffiózók), Bob Odenkirk (Better Call Saul) és Michael Stuhlbarg (Boardwalk Empire). Olyan mozifilmes nagyágyúk társaságában, mint az Oscar-díjas Billy Bob Thornton (Pengeélen), Kirsten Dunst (Melancholia), Patrick Wilson (Watchmen), Mary Elizabeth Winstead (Scott Pilgrim a világ ellen), Martin Freeman (Hobbit), David Thewlis (Harry Potter-sorozat) és Ewan McGregor (Trainspotting). Utóbbi a harmadik szezonban egyből két főszerepet is visz, és történetesen épp ez az az évad, ahol Hawley némiképp irányt változtatott. Részben épp a szokásosnál is komolyabb színészi felhozatal miatt. Az addig erős (kivitelében teljesen mozifilmes) vizualitással bíró széria itt ebben visszavesz, és még nagyobb teret enged a színészeknek. Míg McGregor két szélsőség között brillírozik ügyesen, addig a David Thewlis játszotta antagonista itt már-már földöntúli, legyőzhetetlen, de nem csak ezen a téren van változás. A rothadó fogú, bulimiás szuperbűnöző nagyságrendekkel visszataszítóbb, mint elődei, és úgy tűnik, Hawley eddigre túlságosan megszerette gonosz karakterei sokszor feleslegesen hosszú és értelmetlen kinyilatkoztatásait, és a helyenként a kelleténél is ráérősebb beállításait, ráadásul a mozis folytatások mintájára valahogy itt is minden nagyobb, több, véresebb és erőszakosabb. Ettől persze a harmadik évad még mindig kiemelkedik a mostani tévés mezőnyből, csak épp nem éri el az első két évad már-már tökéletes szintjét.

De az már biztos, hogy 2019-ben érkezik a negyedik évad, és ha a kreátor mozifilmes tervei engedik, az antológia-jellegből fakadóan lehet még bőven kraft ebben a szériában. Mert vannak jó spin-offok (elég csak a Breaking Bad / Better Call Saul vagy épp A férjem védelmében / Diane védelmében kettőseire gondolni), vannak jó, filmekből készített sorozatok (Westworld, Hannibal, Ash vs Evil Dead a példa kedvéért), amelyek ügyesen játszanak az eredetükkel. És van néhány olyan mestermunka, amely mozifilmes alapokra épült, de önállóan is megállja a helyét, és miközben tiszteli a filmes eredetit, mind a forma, mind pedig a tartalom tekintetében érvényes és bizonyos szempontból „több” is tud lenni. Ilyen a Gomorra és ilyen a Fargo sorozatverziója is.

fargo

Fargo
amerikai krimisorozat, 53 perc, 2014
rendezte: Adam Bernstein, Randall Einhorn, Colin Bucksey, Matt Shakman, Scott Winant, Michael Uppendahl
forgatókönyv: Noah Hawley
operatőr: Matthew J. Lloyd, Dana Gonzales
vágó: Skip MacDonald, Bridget Durnford, Regis Kimble
zene: Jeff Russo
szereplők: Billy Bob Thornton, Martin Freeman, Allison Tolman, Colin Hanks, Kate Walsh, Kirsten Dunst, Ted Danson, Ewan McGregor

Forrás: filmkultura.hu

2018.05.18
59