452

''Annyit tudok tenni, hogy érzéseket és gondolatokat juttatok el az emberekhez''

Beszélgetés Hoboval, nem csak Bob Dylanről

foldes-laszlo-hobo

Hobo saját lemezei mellett már több mint harminc éve dolgozza fel különböző magyar és külföldi szerzők munkáit, legyenek azok költők, énekesek, vagy utalva legutóbbi színházi estjére, látnokok, csavargók. Ady Endre, József Attila, Faludy György, Jim Morrison, Pilinszky János vagy Vlagyimir Viszockij után idén tavasszal egy Bob Dylan-dalokból álló lemezt jelentetett meg Lassú vonat címmel. A Lángoló Gitárok egy hüvösvölgyi kávézó teraszán ült le vele, hogy beszélgessenek az albumról. Természetesen sok más téma is szóba került, mint például az önazonosság kérdése, vagy egy most készülő dupla album. Az alábbi interjú egy majd’ másfél órás beszélgetés kivonata.

Ahhoz, hogy valaki egy ilyen átfogó feldolgozásalbumot készítsen Bob Dylan dalaiból, tisztában kell lennie a munkásságával. Hogyan került kapcsolatba a zenéjével?

Amikor mi felnőttünk, a Beatles, a Rolling Stones és Bob Dylan volt a szentháromság. Magyarországon nem értették, hogy Bob Dylan miért akkora sztár. Pedig a rockzene meghatározó személyisége volt, ami a szövegírást illeti. Akkoriban a Beatles a She Loves You, yeah, yeah, yeah-t, meg hasonlókat játszott, a Rolling Stones néger bluesokat, a saját számaik, amik voltak, nem szóltak semmiről. Meghallgatták Bob Dylan első-második lemezét, és az ezeken lévő dalai felrobbantották az előbb említettek agyát, akik elkezdtek más típusú szövegeket írni. Dylan megváltoztatta John Lennon, Jim Morrison, Neil Young vagy Jagger szövegírását. Az I Can’t Get No Satisfaction vagy a Sympathy For The Devil nem születhetett volna meg soha nélküle, tehát kinyitott egy ajtót, mint szövegíró.

Milyen ajtót nyitott ki?

Ő magába szívta az egész amerikai hagyományt: a countryzenét és Frank Sinatrát is nagyon szerette, meg persze a néger bluest, költészetet. Sinatránál persze nem számított igazán, ő olyan káprázatosan énekelt, az amerikai country szövegei meg inkább népballada jellegűek, mint a Jesse James, meg hasonlók. Igazi szövegi tartalmat, ami a világra való reakciót jelentett, elsősorban a blues tartalmazott.

A feketéknek a tízes években, száz évvel ezelőtt nem volt irodalmuk, a kultúrájuk a blues, meg a jazz volt. A blues mint elbeszélő műfaj, teljesen olyan, mint például a magyar népballadák. Dylan ezekre is építkezett. Ráadásul nyitott volt a kortárs irodalomra. Allen Ginsberg írta az Üvöltés című kultikus verset az ötvenes évek elején, ő Dylan egyik mentora volt, de említhetjük Jack Kerouacot és az Úton című regényét is. Ezek a művek a maguk idejében Amerikában olyanok voltak, mint korábban a görögöknek az Iliász vagy az Odüsszeia, vagy a XIX. század magyar költészetben a Toldi vagy a János vitéz. Ezeket a dolgokat mind körüljárta.

Nem szimpla gitáros vagy énekes volt, hanem inkább egyfajta bárd vagy igric, olyanféle storyteller, mint Viszockij, vagy itthon Cseh Tamás. Ez azzal járt, hogy ebben a műfajban elsőként elmondta a dolgokat a világról, amit látott. Az akkori beatzenében ez még nem volt szokás. Ha meghallgatom az első lemezeket, amiket az angol zenészek akkoriban írtak, azoknak ahhoz, amit mondjuk ’68 környékén kezdtek el csinálni, szövegileg szinte semmi közük. Dylan óriási váltást hozott, a zenészek is elkezdtek reagálni a világra. A többi művészetekkel, főleg a költészettel való összefüggés kapuját Dylan nyitotta ki. Az amerikai zenei iránti nyitottság és érdeklődés megvolt az utána jövőkben, de a szövegek terén nem volt előttük minta. Egyébként az első történetmesélő dal a Johnny B. Goode volt Chuck Berrytől, ami arról szólt, hogy egy fiatal srác világgá megy, és híres gitáros lesz. Addig csak arról szóltak a dalok, hogy süt a hold, vagy szeretlek, vagy otthagytál, vagy nem hagysz ott.

Tehát egyfajta előfutára volt tartalmilag a későbbi beatzenei mozgalomnak?

Dylannak több óriási dumája volt és van. Egyszer azt mondta Keith Richardsnak: „Én megírhattam volna az I Can’t Get No Satisfactiont, de te nem írhattad volna meg a Mr. Tambourine Mant”. És ebben igaza is volt. Ha valaki meghallgatja a Minden homokszemet (Ev’ry Grain of Sand) vagy a Szabadság harangjait (The Chimes of Freedom), észreveheti, hogy a szöveg mennyivel emelkedettebb, milyen szimbólumokat tartalmaz mondjuk az I Am a Lonesome Hobohoz képest, ami egy korai darab. Ezekre a hobós dalokra – I’m a Lonesome Hobe, Only a Hobo – azt szoktam mondani a koncerteken, hogy ezeket Dylan nekem írta. (Persze ez csak vicc.) Ha ezeket összehasonlítjuk a Pusztítás soránnal (Desolation Row), vagy ezzel a másik kettővel, látni a fejlődést, egyben ezt a tartalmi pluszt. Ilyesmi a Beatlesben meg a Rolling Stonesban nem volt addig. Ezt egy kicsit tovább rajzolom annyiban, hogy irodalmi Nobel-díjat kapott. Nekem is szokták mondani, nem Bob Dylannel való összehasonlításban, hogy baromi jó szövegeim vannak, csak nem elég irodalmiak.

Ezt hogy értik?

Miért kellene egy rock- vagy blues szövegnek irodalminak lennie? Az valami magasabb kategória? Az van, hogy Dylannek nagyon bonyolult szövegei vannak a szimbolikát és a nyelvhasználatot tekintve, és ez a történelem, a mitológia, a világirodalom, a többi művészet és az emberi világ ismeretét illeti. Ám ha valaki egy szál gitárral odaáll hatvanezer ember elé, akkor nem lehet intellektuális. Ez óriási tévedés. Bob Dylan sosem mondta magáról, hogy intellektuális, ez egy sznob megközelítése a dolognak. Az ember hatvanezer ember elé odaáll gitárral, akkor az nem lehet valamilyen magasabb rendű, értelmiségnak szóló dolog, mert meg kell szólítania a tömeget, különben ledobálják a színpadról. Dylan nem költő vagy értelmiségi, hanem rocker. És attól, hogy az ember nem hülye, még nem értelmiségi. (Főleg nálunk.)

Miért van az, hogyha valami sok embert képes megszólítani, azt nem tartják a magas kultúra részének?

Ahogy mondtam, ez egy sznob dolog. Az egész rockzene, amit csinált Dylan, csinált Lennon, arról szól, hogy el tudod-e játszani a Johnny B. Goode-ot vagy nem. Ha nem tudod, akkor az egy másik történet. Ezt nem lehet intellektualizálni. Sosem gondoltam, hogy költő vagyok, életemben összesen öt verset, ha írtam. A dalszövegek mellett színdarabot, vagy novellákat, könyveket is írok, de nem bírom ezt az arisztokratikus dolgot, hogy a költészet magasabbrendű, mint mondjuk a blues. Most megpróbálják rásütni Bob Dylanre, hogy tessék, irodalmi Nobel-díjat kapott, holott a Nobel-díjat a munkásságáért kapta, nem azért, mert valamiféle költő lenne. Ő az embereket szólítja meg. Nem magának írja a verseket, amiket aztán később kiad: közvetlen kapcsolata van a közönséggel, lemezeken vagy előadásokon. Nem lehet, és nem is érdemes elképzelni a kettőt egymás nélkül.

Maga a lemezanyag hogy állt össze? A hetvenes-nyolcvanas években hogyan lehetett hozzájutni Dylan felvételeihez? Hiszen rá is érvényes volt az, amit a könyvében írt a Rolling Stones-ról: „Ők ott játszanak, mi itt élünk.”

Nem nagyon lehetett hozzájutni. A hetvenes évek közepéig a lemezek borítóiban nem voltak benne a szövegek. Aki nem tudott jól angolul, az nem értette, mit hall, Bob Dylan esetében pláne. Jellemző az egész magyarországi rockzenére, hogy őt semmibe vették azért, mert úgy gondolták, nem tud énekelni. Mondták ezt már másra is. Ehhez képest ő 1961 óta, ami nem tegnap volt, le sem jött a színpadról. A hatvanas évek magyar zenéje nagyjából arról szólt, hogy bejutunk-e a Táncdalfesztiválra vagy nem jutunk be. Ezen versenyzett Szörényi, meg az Omega. Ehhez képest amit a Syrius, a Kex csinált, vagy akár később én, az egy másik út. Ezek az emberek soha be nem tették volna a lábukat a Táncdalfesztiválra, miközben az egész magyar könnyűzene akkoriban erről szólt. Hogy milyen más lehetőségek voltak, az most nem érdekes.

De ha valamelyik beategyüttes legyőzte mondjuk Koós Jánost vagy Aradszky Lászlót, és megnyerte a Táncdalfesztivált, azt akkor még valahol mind egy kicsit a saját győzelmünknek éreztük, hiszen ez a két dolog akkoriban egymás ellen ment, holott zenei és szövegi tartalmat illetően az Illés és Aradszky László között nem sok különbség van. Ha az akkori dalaikat nézzük persze, az Ó kisleányt, meg hasonlókat, nem a nyolcvanas évek írtakat.

Mondhatni, ugyannak a botnak a két végét fogták?

A vadabb palik, mint Radics, a Liversing vagy a Kex, nem jutottak ide, a többiek meg nyulacskák voltak. De ezt meg lehet érteni, mert a legtöbb ember nem azért zenél, hogy lázadjon, és nem azért, hogy kifejezze magát, hanem mert szeret zenélni, nőket akar, pénzt meg sikert. Voltak olyanok, akik állandóan azt várták, hogy mindenki valami komoly dolgot fog csinálni, mint a Kex vagy Cseh Tamás, de hát ez hülyeség. Az, hogy mást nem ez érdekel, az még nem baj.

A Bee Gees vagy Elton John világsztárok, k**** jó, amit csinálnak – bár nem az én világom, de elismerem őket –, és végülis nem az a mérce, hogy ki milyen szövegeket ír. Az emberek nyolcvan-kilencven százaléka a zene és nem a szöveg miatt hallgat valamit. Általában a zene dominál, hozzá jön a szöveg, meg az előadó egyénisége, és hogy azon belül a dolog hiteles legyen. Azt a hitelességet, ami Bob Dylanből árad, nem lehet megkérdőjelezni. Ahhoz, hogy egy szál gitárral millióknak tudott játszani a Beatles, a Rolling Stones vagy a Led Zeppelin fénykorának idején, valamit nagyon tudnia kellett. De Magyarországon kiröhögték, hogy orrhangja van, meg hogy fújja a szájharmonikát, nem szívja, miközben azt sem tudták, miről szólnak a dalai.

Nem akarom azt játszani, hogy hatalmas Bob Dylan-szakértő lennék, már csak a koromnál fogva sem lehetek az...

Nem is nagyon vannak Magyarországon, hozzáteszem, én sem vagyok az.

...de azért igazi öntörvényű pasasnak tűnik. Nemrég jelent meg nálunk egy koncertkritika a római koncertjéről, ahol annak ellenére, hogy a gitár és a szájharmonika a két fő hangszere, szinte kizárólag zongorázni volt hajlandó.

Mindig ezt csinálta. Azt csinál, amit akar.

Volt olyan is, hogy kifütyülték, mert zenekarral és nem egy szál gitárral ment fel a színpadra. Ez a hozzáállás hatással volt a Hobo Blues Bandre később?

Nem igazán. Két számot, az It’s All Over Now, Baby Blue-t, és az All Along The Watchtowert játszottuk tőle, magyarul. A dolog onnan ered, hogy volt egy jugoszláviai újság, az Új Symposion, az közölte először ’68-ban vagy ’69-ben a Desolation Row-t, emellett Ginsberg-verseket, vagy a Doors The End számát magyarul, meg a Rolling Stonestól a Paint It Black-et.

Akkor és ezekből tudtam meg, hogy az a zene, ami a véremet felkorbácsolja, milyen szövegeket tartalmaz, és ekkor ismertem meg Dylant is. Ennek hatására kezdtem el szövegeket írni, és csak tíz évvel később alapítottam zenekart. Mindig is ilyen zenéket akartam játszani, néger bluesokat, Stonest, Doorst, csak magyarul. Aztán ebbe beszűrődött ez a két Bob Dylan, főleg az All Along the Watchtower, Jimi Hendrix miatt. Tudja, Dylannek rengeteg olyan dala van, amit mások vittek sikerre.

Általában én is a dalainak különböző feldolgozásait hallottam hamarabb tőle, a Guns N’ Rosestól egészen a Ministry-ig, a saját változatait csak jóval később. Az életmű részletesebb megismerése mikor történt?

Amikor már hozzá lehetett jutni, a nyolcvanas években. Szereztem Bob Dylan-lemezeket, és volt egy-két ismerős, aki jól tudott angolul. De akkorra már tisztában voltam vele, hogy ez az ember kicsoda, csak időközben a Hobo Blues Band is befutott, mi meg sokkal vadabb zenét játszottunk az övénél, és teljesen más volt a stílusunk. Nekem az a zene az életem legfontosabb része ma is. Sokkal erősebb és férfiasabb zenét játszottunk, mint a többi magyar banda. Nem a szónak szexuális értelmében, hanem ha Póka, Tátrai, meg én kiálltunk egy színpadra, annak volt egy ilyen lökete. Hozzánk ez a zene tartozott.

Számomra a Másik Magyarország az egyik olyan dal, amire azt mondom, hogy bármilyen metálzenekarral felveszi a versenyt zeneileg súlyos hangulat, drámaiság terén.

Magától jöttek ezek a dalok, a Rohadt rock and roll, vagy az Oly sokáig voltunk lenn, stb… Korábban a Rolling Stonest, Doorst, Viszockijt vagy épp Bob Dylant szerelemből csináltam. A Lassú vonat is így indult. Eredetileg ilyen tábortűzi dolognak terveztük, két gitáros, meg én. A legjobb barátom beteg lett, négy napig volt kómában, és amikor kijött belőle, a gitártanárával hármasban elkezdtük ezeket játszogatni. Aztán úgy alakult, hogy zenekarrá növekedett a dolog. Már korábban is megengedhettem magamnak azt a luxust, hogy szolgáljam a mestereimet, mert rengeteg saját számom is volt. Így a feketék, vagy a Cream, a Stones, Hendrix, a Doors, Tom Waits vagy Viszockij ma is repertoáron vannak. A közönség elfogadta az ilyen kitekintéseket. Ez nem szólhat a pénzről, hiszen sem a zenét, sem a szöveget nem én írtam. És most, az út vége felé belekeveredtem Bob Dylan zenéjébe is. Volt pár koncert, ami levitte a fejünket, úgy fogadták, pedig a közönség nagy része nem ismerte, hogy szövegileg mit jelent Bob Dylan. Aztán jött két ember, aki hajlandó volt megfinanszírozni a felvételeket, és megcsináltuk a lemezt.

foldes-laszlo-hobo

Nekem elsőre az volt a benyomásom, hogy ez egyfajta szerelemprojekt, hiszen egy tizenöt dalos album összeállítása annyi fáradságba kerül, aminek az értéke eleve nem mérhető pénzben. Csak akkor éri meg, ha az ember tényleg szereti az ezzel járó munkát. Ugyanakkor erre az anyagra egy merőben új felállású zenekar állt össze, akikkel még korábban nem zenélt együtt.

Nem, sőt ők együtt sem játszottak korábban. Ez így adódott. A Brády Márton és Kiss Zoltán fémjelezte alapfelállásba keveredtek be további emberek, Gál István dobos, Igali Csanád billentyűs, és Pengő Csaba basszusgitáros, velük készült el ez a lemez. Szívesen fellépek Póka Egonnal vagy Tátrai Tibusszal, de az a múlt ápolása. Hobo Blues Band már sosem lesz, mert nem csinálok segget a számból, de velük bármikor szívesen színpadra állok. Tibusz ott volt a legutóbb a Müpában is, Egonnal meg sokat játszunk együtt, évek óta folyamatosan. Látható, hogy van igény a Hobo Blues Band hagyományának fenntartására a közönség részéről, amit nagyon nehéz kielégíteni, mert engem nem igazán érdekel az, ami volt, inkább megyek előre. Most is lesz egy nagy Kopaszkutya-koncert Kapolcson, legutóbb négyezer ember volt ott, de bennem, különösen a kétezres években, már annyira kivéreztették a HBB iránti ragaszkodást, hogy úgy gondolom, talán előtte kellett volna abbahagynom a Hobo Blues Bandet, hogy ne érjenek olyan élmények, mint azokban az években, amikor olyan emberek voltak a zenekarban, akik dolgozni jártak oda, nem játszani.

Elküldtem őket, ám ez súlyos csapás volt. 2009-ben mégis azt mondtam, hogy álljunk össze az eredeti felállásban, de ez akkoriban Tibusz miatt nem sikerült, akinek rengeteg más elfoglaltsága volt, ezért úgy döntöttem, inkább abbahagyom. Jó így, mert így egyrészt tudom ápolni a zenekar hagyományait, időnként játszunk ilyet, másrészt tudok menni tovább azon az úton, amit választottam.

Valahol érthető is ez, hiszen senki sem szeret belefásulni abba, amit csinál. A változatos repertoár, a minden évben friss színházi est, vagy az újabb lemezanyagok frissen tartják az embert.

Nem szeretem a lemezeimet.

Na, ilyet sem hallok túl gyakran!

Ugyanis az élő előadást sosem adják vissza. Amilyen például a legutóbbi Müpa-koncert volt, a Látnokok, költők, csavargók, olyat még soha korábban nem csináltam. Ha ezt fölveszik lemezre, DVD-re, akkor sem ugyanaz.

Mitől különleges az élő előadás?

A kommunikációtól. Tegnapelőtt játszottam Miskolcon egy zártkörű József Attila-estet, még világítás sem volt. De nem is kell, délutáni napsütésben is játszom bluest, vagy mondok verseket, akárhol. Nem törődöm a külsőségekkel, ötven éve ugyanolyan 501-es farmerban járok. Úgy gondolom, hogy van egy olyan képességem, hogy kapcsolatot tudok teremteni az emberekkel, ezt pedig nem adja vissza semmilyen lemez, semmilyen DVD. Húszezren voltak a Hobo Blues Band búcsúkoncertjén, ez szédületes, készült róla felvétel, de azzal sem lehet mindent visszaadni.

Van egy ilyen tartomány, hogy visszautaljak kicsit Bob Dylanre, a közönség és az előadó közötti kapcsolatban, amely se nem zenei, se nem verbális. Hogy honnan bocsátod ki az energiát és hol fogadod be. Már nem tudom, mióta nem veszek részt a zenei közéletben, de a legtöbb magyar zenekar a pontos beállítottságra törekszik. Ugyanazok a számok ugyanbban a sorrendben, ugyanolyan szólókkal végig az egész turnén. Most is megyek Rolling Stonesra, és ott is zavar, hogy már annyira ki van találva a kivetítés, hogy még Jaggernek, aki szerintem az egyik legszabadabb ember az előadóművészetben, még neki is alkalmazkodnia kell egy kicsit. Mert ha odarakják a nem tudom, hány millió dolláros cuccokat, akkor minek rakják oda, ha ő ezt leszarja?

Amit én csinálok az másfajta dolog. Ezen az úton Magyarországon előttem, meg utánam sem jön senki. Még akkor is, ha vannak, akikhez közöm volt, vagy van, és akiket ma is szeretek. De nem várom el tőlük azt, hogy ugyanazt csinálják, ugyanarra menjenek, amerre együtt mentünk. Kicsit fájdalmas is, hogy a Hobo Blues Band hagyományait ezek a nagyon komoly tehetségű emberek egyáltalán nem folytatják. Deák Bill Gyulának például már semmi köze nincs ahhoz, amit a Hobo Blues Bandtől kapott. A mostani lemezei sikeresek, de nem arra építkeznek, mint a Rossz vér vagy a Kőbánya blues, teljesen más világ.

Inkább a szórakoztatás az elsődleges célja?

Nem akarom megítélni. Az tesz egy kicsit szomorúvá, hogy egy ilyen káprázatos előadónak, amilyen ő – ma is Magyarország legnagyobb Deák Bill-rajongója vagyok – nem használják ki a tehetségét, hanem egyszerűen írnak neki számokat, mert ő bármit elő tud adni. A Felszarvazottak balladája vagy a Kőbánya Blues például olyan számok, amiket mintha nem is én írtam volna, hanem ő, annyira az övé a dolog. Az újabb dolgaiban meg nem látom, hogy ezt folytatná, vagy egyáltalán valami összefüggés lenne a kettő között. A saját pályáját csinálja, ezt nem kérem számon, de mivel nagyon bírom őt, és tudom, mennyivel jobban álltak neki azok a dolgok, nem örülök neki, hogy nem talált megfelelő szerzőkre, akiknek pedig, mivel ő nem ír szöveget, se zenét, ki van szolgáltatva.

Valamilyen szinten azt az identitást, ami egy előadó sajátja, a szerzőknek is tiszteletben kell tartaniuk, viszont ezzel talán nem mindenki foglalkozik ilyen mélységben.

Elég szigorú vagyok, magammal különösen, de nem szabad olyan elvárásokat támasztani mások felé, amiket az ember magának nem támaszt. Attól, hogy valaki az utolsó hangig kitalál mindent, és minden be van állítva előre, mint mondjuk Kovács Ákosnál, még lehet óriási sikere. Az a baj, hogy mindenki szidja a másikat, ahelyett, hogy megpróbálná megérteni. Elfogadom, ha valakinek ötven év után nem folyik vér a torkából, hanem csak szórakoztat, mert ő azt akarja.

Nagyon jóban vagyok például Balázs Fecóval, aki ahhoz képest, amilyen zenét én játszom, tök mást csinál. Baromi aranyos, magas hangú, fülbemászó slágereket játszik, amiket nem szeretek, őt viszont igen. Nem tudnék olyan zenét játszani, mint ő, de én írtam a Hazafelé szövegét, amit pocsék rossznak tartok. Ennek ellenére bejött, mert ő egy olyan tehetségű ember, aki ezt sikerre tudta vinni. És ez az érdekes. Ő nem azért zenél, hogy a Másik Magyarországot vagy a Viharban születtemet játssza, hanem azért, hogy a Horváth Attila szülte Ó, anyám vígasztalj engem-et, meg a Homok a szélben-t játssza. Ezzel nincs is baj. Az akkor jön, mikor mindenféle s***szülött nyalókák elmennek Erdélybe, és a székely zászlót lengetik, magyarkodnak a kolozsvári közönség előtt, átmennek mélymagyarba bármiféle zenei fedezet nélkül. Itt van a probléma, a szereptévesztésnél.

Vannak, akik elhiszik, hogy a siker automatikusan hitelessé tesz?

Az egyik legnagyobb sikerem a Kopaszkutya volt, mégsem bírom, mert nem volt az enyém. Szerepet kellett játszanom. Sikerre vittük, megírtuk a számokat, és baromi jó film lett, de nem az én világom. Az enyém a Vadászat, a Circus Hungaricus vagy a Másik Magyarország. A siker nem igazol mindent. Fontos, de az érték a fontosabb. Emellett pedig fontos, hogy az ember odafigyeljen arra, mi az, amit létrehoz, és azt hogyan képviseli.

Kanyarodjunk vissza egy kicsit a Lassú vonathoz! Amit észrevettem, hogy a dalszövegek magyar fordításban is majdhogynem szóról szóra egyeznek az eredetivel tartalmat illetően, a zenei alapok viszont jóval szabadabban lettek kezelve az eredeti, általában meglehetősen pőre hangszerelésekhez képest.

Hendrixtől Neil Youngig sokan, sokfelé, sokféleképpen játszották már ezeket, ez adott egy bátorságot ahhoz, hogy belenyúljunk a zenei alapokba. A szövegeket illetően segítséget kértem egy amerikai hölgytől, aki magyart tanít, és volt támogatóm a nyersfordításoknál is. Nagyon fontos, hogy az ember kontroll alatt tartsa magát. Ugyanezt csináltam a Viszockij-lemeznél, ahol szintén segített egy tanárember, akinek az édesanyja orosz, az apja magyar, ő vágta az egészet.

Ami a zenét illeti, van egy-két szám, mint a Csak egy Hobo, ami kicsit önparódiába megy át – remélem, aki hallja, nem érti félre –, de úgy gondolom, hogy abban a stílusban vannak, ami az enyém. Nem kellett más énekesi modort felvennem, a dalok úgy és arra mennek, ahogy én gondolom, és amilyen én is vagyok. Vannak körülöttem szigorú emberek, akik, ha valami szart csinálnék, jóval hamarabb lebarnítanának, mielőtt egyáltalán eljutnék odáig. Ilyen Vidnyánszky Attila vagy Solymosi Zsolt kolozsvári unitárius pap barátom, mindketten azt mondták erre a Bob Dylan-dologra, hogy olyan, mintha az enyém volna. A dologban van valami, amit sikerült megfogni.

Így is van egy szám, aminek sikere van, de nem áll hozzám közel. A This Wheel’s on Fire-t például nem szeretem annyira, mert szerintem nem elég jó a szövege, de másoknak meg az tetszik a legjobban. Nem lehet tudni, hogy ki mit, miért választ, de úgy gondolom, egy sincs, amit nem szívesen énekeltem, vagy amiben olyasmit kellett volna csinálnom, ami nem a sajátom.

Számomra a legnagyobb, egyben legmulatságosabb teljesítmény a Pusztítás során volt. Sokan azt mondják, hogy ez Dylan Hieronymus Bosch képeihez hasonló víziója. Nem értek egyet ezzel, szerintem be volt durrantva, és összevissza irkált mindent. A mi változatunkban a nyolc versszakból mindegyiket a másikhoz viszonyítva másképpen csináltam meg. Mintha külön képek lennének egy kiállításon. Ha az ember Adyt, József Attilát szaval, megtanulhatja onnan, hogy lehet használni ilyen eszközöket, ha a zene és a szöveg alkalmas rá. Szóval nagyon bírom a Desolation Rowt, miközben szerintem egy luftballon, nagyon komoly emberek sem értik, hogy igazából miről szól.

Dylan hatvanas-hetvenes években írt szövegei mit üzenhetnek a mostani korok emberének?

Ha a Lassú vonatra gondolok, akkor az naprakész. A végén van ez a versszak, hogy „az emberek éheznek, szomjaznak, a raktárak lángolnak, drágább tárolni az ételt, mint odaadni”. És a vége úgy van, hogy „jön már, jön már, jön... a lassú vonat”. Én még hozzátettem ezt, hogy aláhúzzam azt, amit kérdezett: „Nem halljátok?”. Ez a mához szól. Jön a lassú vonat. Jön bizony.

És hallják az emberek?

Nem. Nem lehet ezt mondani.

Van olyan cél, hogy hátha meghallják?

Nincsenek ezzel kapcsolatban romantikus elvárásaim. Az a kötelességem, hogy amit kaptam a mestereimtől, azt továbbadjam. Nekem még az is megadatott a sors kegyéből, hogy a magamét hozzátehetem, de ha mást nem csinálnék, csak ezt, azzal sem lenne baj. Annyit tudok tenni, hogy érzéseket és gondolatokat juttatok el az emberekhez, de hogy ők ezt hogyan dolgozzák fel, és élnek-e vele, azt nem tudom. Nekem például József Attila és a '’68-as Rolling Stones nagyon sokat jelentett és jelent ma is, mert az a zene szült meg engem. József Attila költészetétől olyan segítséget kaptam, amelyek abban a világban megtartottak és tartanak mai is. A Nagyon fájban áll: „De énnekem pénzt hoz fájdalmas énekem, és hozzám szegődik a gyalázat”... Ezt hiába írta József Attila, úgy éreztem, hogy ez az enyém, ez én vagyok, 1980-ban, a kommunizmus közepén.

Ezek olyan üzenetek, amelyek segítenek az ember életében. Hogy jó irányba tart-e, vagy hogy változtatnia kell, hogy figyeljen és vigyázzon. Vagy ami különösen fontos, és Magyarországon nem nagyon megy, hogy: veszteni is tudni kell.

Egy-egy ilyen belénk épülő sor átvitt értelemben akár a halhatatlanság egy formájának is felfogható, hiszen ahogy József Attila szellemi iránytűje lehet az erre fogékonyaknak, úgy neki is voltak hasonló elődei, akiket esetleg ma már nem ismerünk, mégis közvetve az ő gondolataik jutnak el hozzánk.

Úgy gondolom, hogy akár Krisztus urunk, József Attila sem tanult soha életében semmit, hanem már születésekor mindent tudott. Vannak emberek, akik így születnek. Olyan verseket, mint József Attila, a világon senki nem ír. Benne vagyok egy kicsit az irodalomban is, de róla azért nem tudják, hogy a világ legnagyobb költője, mert nem lehet lefordítani. Mondok egy példát. Fordítottam Viszockijt, de amúgy Bob Dylannél is ez volt. Az angol nyelv, az orosz nyelv és a magyar közötti különbségre gondolok. A Ballada a két sebzett hattyúról Viszockij dalban ilyenek vannak: „Száll a felhő, száll a madár, száll a nyílvessző, szállnak a falevelek”. Ugyanez magyarul így hangzik: „Száll a madár, repül a felhő, suhan a nyílvessző, lebeg a falevél”. Nekik, nem tehetnek róla, egyetlen szavuk van erre, nekünk meg van egy csomó. Ezért, ha valaki odajut, hogy angolra vagy oroszra fordítsa József Attilát, nehezen jut eredményre. Ha valaki a négyféle magyar változatot idegen nyelvre fordítja, mind a négyszer úgy fogja írni, hogy „száll”, és akkor ez nem ugyanaz.

Mintha valaki gitáron akarna feldolgozni egy szimfonikus darabot: a dallam ugyanaz, de a hangszínek értelemszerűen mások.

Erről van szó. Mit tud lefogni egy hangszerrel? Ez nem azt jelenti, hogy valaki tehetségtelen, hanem hogy az ő nyelvében nincs más. Csodálatos dolog egyébként megismerni, ki hogy fordítja az eredetit. A mostani müpás koncertnek úgy lett vége, hogy Francois Villon Négysoros versét, négy fordításban, négy különböző zenével adtuk elő, szép sorban Faludy György, Mészöly Dezső, József Attila és Illyés Gyula változatait. Előadtuk, megtapsolták, kimentünk, majd visszajöttünk ugyanazzal. Botrány volt, a közönséget hordágyon vitték ki, a harmadiknál már volt, akin láttam, hogy sírt a röhögéstől, és még negyedik is volt. Ez jól megmutatja a magyar nyelv gazdagságát. Azt a négy sort, amit Villon a tizenötödik századi Franciaországban megírt, hányféleképpen lehet lefordítani. Ez egy nagy kulcs.

És visszafelé is működik. Itt van Bob Dylannél ez a „like rolling stone”. Nem fordítottam magyarra, mert szerintem nem kell. Akit érdekel a rock, tudja, mit jelent. Barna Imre „földönfutónak” fordította, de hát szerintem a földönfutó az a szegényember, a templom egere. Először a „csavargóra” gondoltam, de ez kifejezés ugyanolyan, mint a Jumping Jack Flash vagy a Honky Tonk Women, mindenki tudja, mi ez. És maga a kifejezés, a „gördülő kő” már rég átment a köztudatba.

Mik a tervek az év hátralévő részére?

Írtam egy dupla lemezt a Hey Joe-ból. Úgy voltam vele, ha engem Hobónak hívnak és amerikai nevem van, akkor a Joe is lehet magyar. Rám jött a happáré, és megírtam ennek az embernek a történetét. „Hé, magyar Joe!” lesz a címe. A pasit, akiről szól, Magyar Józsefnek hívják. Az ő története ez, gyerekkorától kezdve a felesége megöléséig, az öregségéig, amíg kijön a börtönből, itt találja magát ezen a káprázatos, szabad Magyarországon, most 2018-ban. Ebből lesz egy kétszereplős darab is, a Nemzeti Színházban mutatjuk be novemberben. De csinálunk majd ebből zenekari turnét is. Ha ismeri a Circus Hungaricust, a Vadászatot vagy a Tábortűz mellett lemezt, akkor ez is abba a sorba illeszthető, összefüggő mű, tehát nem különálló dalok gyűjteménye, hanem egy teljes történet. Jelenleg huszonnyolc szöveg van meg, szerintem még szeptemberben megjelenhet.

Kovács Attila
Fotók: Mahboubi Salim / Artlasso.hu
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.05.12