Jean-Henry Dunant Genfben született. Apja sikeres üzletember és köztiszteletben álló, jómódú polgár volt. Fiatal korát egyrészt családja társadalmi és vagyoni helyzete, másrészt a kálvinista környezet határozta meg. Már korán kialakult mély vallásossága és szigorú erkölcsi felfogása. Különböző jótékonysági mozgalmakban vett részt. Rendszeresen látogatta a városi börtönöket is, ahol a törvény megszegőinek átnevelésén munkálkodott. A legtöbbet a „Fiatalemberek Keresztény Uniója” címen működő egyesületben tevékenykedett. Mivel fontosnak tartotta üzleti pályafutását is, ezért 1849-ben beállt gyakornoknak egy genfi bankba. 1853-ban cége algériai fiókjának igazgatója lett. Később önállósította magát, és sikeres üzleti karriert futott be. Egy itáliai üzleti útján véletlenül éppen azon a napon érkezett Castiglione della Peivébe, amikor a közelben vívták a solferinoi csatát. A város hamarosan megtelt sebesültekkel, és kiderült, hogy az orvosi ellátás nem kielégítő. Mi sem volt természetesebb Dunant számára, mint hogy segélycsapatok szervezésével igyekezett enyhíteni a szenvedést.

A tapasztaltak alapján Genfbe visszatérve megírta a Solferinói emlék (Un Souvenir de Solferino) című könyvet: „Az egész város egyetlen kórház volt, franciák és osztrákok számára. Már pénteken itt rendezték be a nagy főhadiszállás kötözőhelyét, kicsomagolták a ládákból a tépéseket, az orvosi felszerelést és a gyógyszereket. A lakosság odahordta minden nélkülözhető takaróját, ágyneműjét, szalmazsákját és matracát. A castiglionei kórház, a templom, a kolostor és a San Luigi kaszárnya, a Kapucinusok temploma, a csendőr kaszárnya, a Maggiore, San Giuseppe és Santa Rosalia templomok mind megteltek sebesültekkel. Szorosan összezsúfolva feküdtek a szalmán, de szalmával borították az ottlakók az utcákat, udvarokat, tereket is, hogy elhelyezhessék a mindenfelől özönlő sebesülteket. Deszkából, vászonból hevenyészett tetőkkel védték őket a naptól.”

Ez az élmény tökéletesen megváltoztatta az életét. Egy új, fényes szakasz kezdődött, melyben lelkes támogatókra talált. Több országban gyakorlott önkéntesekből egyesületek születtek a sebesültek ápolására. 1863-ban megalakította az Ötök Bizottságát, 1864. augusztus 22-én, a második genfi tanácskozáson megalapították a Vöröskeresztet, és elfogadták az első genfi konvenciót, amelyet Dunant fogalmazott meg. Még abban az évben létrejöttek az első nemzeti vöröskeresztes társaságok, a Vöröskereszt első főtitkára Dunant lett, a tisztségről 1867-ben mondott le.

A solferinoi csatában látott kamilliánus szerzetesek vörös színű kereszt jelképét vette át, ezért nevezte el intézményét Vöröskeresztnek, bár a jelkép választásánál szerepet játszhatott nemzetisége, a svájci zászlón szereplő kereszt is.

Nagy érdeklődést keltett az a javaslata, hogy nemzetközi egyezményekkel szabályozzák a sebesültek jobb, emberibb ellátását. Dunant sok európai fővárosba elutazott. Minden ajtó megnyílt előtte, sok befolyásos személlyel tárgyalt. Közismert emberré vált. 1864-ben neki is köszönhetően megszületett az első nemzetközi egyezmény a háborús sebesültek megkülönböztetés nélküli védelméről.

Azonban, miközben kezdtek valóra válni a kezdeményezései, fokozatosan háttérbe szorult a mozgalomban, amelyet ő maga keltett életre. Szerénysége, félénksége is közrejátszott ebben: hisz amilyen ékesszóló és meggyőző volt tollal a kezében, annyira nehezére esett, ha sok ember előtt kellett beszélnie.

Azután jött az üzleti csőd. Elhanyagolt vállalkozásait fel kellett adnia. Hitelezői követeléseit teljesítve minden vagyonát feláldozta. Nem sokkal ezután elhagyta Genfet, és soha többé nem tért vissza. Ekkor még csak 39 éves volt. Húsz nehéz, szegénységben eltöltött év következett.

Ő mégis tovább küzdött a hadifoglyok érdekeiért és a rabszolgaság eltörléséért. 1870-ben a francia-porosz háború során látogatta és segítette a Párizsba szállított sebesülteket. Utána Londonba utazott, és konferenciát szervezett a hadifoglyok problémáiról. 1875. február 1-én Dunant kezdeményezésére kongresszus kezdődött a négerekkel és a rabszolgákkal való kereskedelem megszüntetésére.

1887 júliusában egy öregember jelent meg Heidenben, a svájci kisvárosban. A lakosság hamarosan értesült róla, hogy ő Dunant. Még csak 59 éves volt, de a két évtizednyi csalódottság és szegénység idő előtt megvénítette. Új otthonában újra barátokra tett szert, és megkapta a neki járó tiszteletet.

Magához térve ismét elkezdte figyelni az általa teremtett szervezet munkáját. 1889-ben megírta az önéletrajzát. Ugyanebben az évben megalapította a Népszövetség elődjének tekinthető Interparlamentáris Uniót.

1892-ben már annyira megromlott az egészségi állapota, hogy beköltözött a helyi kórházba, ahol még 18 évig élt. Itt fedezte fel újra egy újságíró, s ennek köszönhetően 1897-ben számos kitüntetésben részesült, az orosz cár özvegye pedig rendszeres anyagi támogatást nyújtott neki. A vöröskeresztes mozgalom a századfordulóra világszerte elterjedt (Magyarország 1881-ben csatlakozott), s később Vöröskereszt és Vörös Félhold szervezetekre vált szét.

Dunant 1901-ben elsőként kapta meg – a francia Frédéric Passyval, az Interparlamentáris Konferencia első elnökével megosztva – a Nobel-békedíjat.

1910. október 30-án, 82 éves korában hunyt el a heideni hegyek között, ahol újra békére talált. Születésnapja, május 8., a Nemzetközi Vöröskereszt és Vörös Félhold Napja.

Összeállította: Szabados Éva

Forrás: Wikipédia, voroskeresztbp.hu, medicalonline.hu

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.