Talán ez a története a Finta Múzeum által 3D-ben digitalizált, 36 centiméter hosszú fanyéllel ellátott vaseszköznek. Amit természetesen tűzben izzítottak, melegítettek addig, míg olyan hőfokot nem ért el, hogy a szőrön át is maradandó nyomot hagyott az elég vastag marha- vagy lóbőrön. A módszert természetesen nem a halászó-vadászó-madarászó finnugoroktól hoztuk magunkkal, hanem a sztyeppei nomádoktól. Úgy tartják, őseink már a honfoglalás előtt is billogozták (rovásjelekkel?) az állataikat. Amiket nagy csordákban legeltettek, akárcsak a Hortobágyon manapság is történik ez. És hát ha lepusztult egy-egy állat a tavasztól őszig tartó legeltetési időszak alatt, annak lenyúzták a bőrét, és a billog jelezte, hogy kinek lett így kára. A tulajdonos kezdőbetűit vagy az általa választott jelet a helyi kovács alakította ki kalapácsaival, a műveletet a hagyomány szerint nagypénteken szokták elvégezni. A billogozó pedig apáról fiúra szállt, a legrégebbi, múzeumban őrzött darab a 16. századból származik. Arról, hogy ki milyen betűkkel, formákkal jelölte meg az állatait, a városok „billogkönyveket”, katalógusokat állítottak össze, hogy aztán vitás esetekben ezekre támaszkodjon a bíró és a testület.

Aztán voltak olyanok, akik megpróbálták a billogot az állatról eltüntetni vagy éppen átütni, de mindez kockázatokkal járt, és a nagy, patás állatok eltulajdonítását mindig szigorúan büntették. És ha már büntetésről van szó, az Árpádok idején billognak nevezték azt a fémből készített idézőpecsétet is, amivel a vádlottat és a tanúkat beidézték a bíró elé. Aki ezt megkapta, annak mennie kellett, nem volt mese, ismerjük első királyaink lopással szemben tanúsított mérhetetlen szigorát. Végül billogozót használtak és használnak is még a kádármesterek is, akik edényeik űrtartalmát szokták beleégetni azok fájába. És persze vannak olyanok, akik a monogramjukat is, hadd hirdesse az edény kezük nagyszerű munkáját.

Címlapkép: Finta Múzeum CC BY-NC-ND

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu