903

Nyugat-dunántúli Regionális Diákszínjátszó Találkozó 2018 – 2. rész


nagy-arrabona-pir

Idén március 23-24. között rendezték meg a Nyugat-dunántúli Regionális Diákszínjátszó Találkozót a Rómer Házban 5 város 16 diákszínjátszó csoportjának 180 diákja részvételével. A találkozó az Import Impró Egyesület szervezésében jött létre. Az előadások beszámolóinak második részében Hermann Brigitta és Labanc Dániel révén olvashatunk a Nagy Arrabona, a Lovassy Színpad, az Életízesítők, a Játszótér, az NLG Társulat, a Comment és az AktCentus csapatok által bemutatott darabokról.

Nagy Arrabona: Pír – Rendező: Fekete Anikó

(Labanc Dániel írása)

Az Arrabona Diákszínpad Nagy csoportja számára egyáltalán nem idegen a színpadi lét. Nevük sem a korukra, hanem az együtt töltött évekre utal, némely játszó már 8 éve a társulat tagja. Idén Henrik Ibsen Peer Gynt című drámáját dolgozták fel. A több mint 40 színészt megmozgató darabot az 5 társulati tag Fekete Anikó vezetésével igyekezett saját képére formálni, és a legfőbb karaktereket megragadni.

Az előadás elején egy titokzatos őrült figura szippant be minket ebbe a különös világba, ahol nemcsak emberek, hanem különféle lények laknak. Itt találjuk Pírt is, aki életét fantáziavilágban éli. Apja, Aase arra kéri őt, változzon meg, Pír pedig útra kel, hogy világot lásson. Az ötfelvonásos dráma helyszíneiből a csapat Pír és Sol kapcsolatát – akiknek romantikus, érzelmes viszonyát szemet kápráztató mozgásokkal jelenítik meg –, illetve a malacképű Dovre fajt ragadták még ki, akiktől Pírnek három ivadéka is született (érdekes elgondolás, hogy a játszók elképzelése szerint a fajban a férfiak szülnek), a többi helyszínt csak elmesélés képében ismerhettük meg. Végül Pír, apja halála után visszatér, és találkozik a mesélővel, magával a Gomböntővel, az őrült figurával, aki elmondja neki: nem volt sem elég jó, sem elég rossz, így mennybe sem, de pokolba sem kerülhet. Ezért gombbá fogják olvasztani. Pír halála előtt mérlegeli, mi az, ami igazán számított az életében, és halott apjától, szerelmétől is bocsánatot kér.

Az egyetlen fiú színésszel rendelkező csapat igyekezett átöltözésekkel megjeleníteni a különböző férfi karaktereket, mely nem kevés színészi feladatot tárt a játszók elé. Az előadásban a zenei elemekhez csak egy – a színpad hátterében felállított – szintetizátort használtak, ami önmagában is rengeteg különböző érzetet adott hozzá a jelenetekhez. A zsűri arany minősítéssel díjazta a produkciót, emellett a legjobb női színésznek járó elismerést Kövesi Csengének ítélte oda.


Lovassy Színpad: Csoportkép villanófényben – Rendező: Fürj Katalin

(Hermann Brigitta írása)

lovassy-szinpad-csoportkep-villanofenyben

A veszprémi csapat Fekete Ádám Csoportkép oroszlán nélkül természetes fényben című drámáját használta fel alapanyagként, emelt át belőle monológokat és hozott létre irodalmi igényű sajátokat az eredeti hangulatvilágnak megfelelően. A látszólag széttartó szövegrészletek a szilánkos szerkesztés mentén indulnak el egy irányba, mindinkább emberi kapcsolataink mechanikáját vagy épp azok hiányát vizsgálják. Minden játszó a színpadon marad, körben, egy tárgyakkal körülvett környezetben, s innen emelkednek ki az ominózus életképek.

Úgy vélem, egyes témakörök kifejezetten foglalkoztatták a csoportot, úgy, mint az apáról való leválás, a megszokottól való eltérés, az emberek közti elidegenedés, a külvilág elvárásaival való megküzdés, az érvényesülés, az életben való elindulás épphogy felnőttként. Nagyon sok, színes oldalról vették górcső alá a szülőről történő leválás aktusát. Gondoltatok már arra, hogy dalszöveget kreáltok apátok kedvenc szófordulataiból, amelyeknek a nagy része köztudottan káros egy fejlődő egyén pszichéjére? Biztos, hogy kapásból fel tudtok sorolni jó párat, de remélem, inkább nem: nem lesz belőled semmi; tőlem ilyet biztos nem láttál; amíg az én kenyeremet eszed; szerencsétlen vagy; csak azért, mert azt mondtam; mert az apád vagyok, stb. Meddig tart ő, és honnan kezdődök én? Mennyi a hozott minta, s melyen tudunk dolgozni, hogy változzon? Ez apám kedvenc dala, biztos, hogy nekem is ez a kedvenc dalom? Lehet, hogy inkább egy Szabó Benedek és a Galaxisok – klasszikus. Egyébként mit árul el valakiről a csengőhangja? Gáz, ha nem tudom, mi szeretnék lenni 19 évesen, és csak a „bebaszombat” izgat? Az rossz válasz, hogy mindegy, csak gyorsan kevés melóval sok lóvé. És lehetőleg valami menő a rocksztár-gengszter-futballista-vlogger lehet? Hogy legyenek önálló gondolataim, mikor már az anyaméhben is Mozartot hallgattattak velem, ergo elvárásokkal jöttem a világra?

Mi történt az emberi kapcsolatokkal? Felerősödött volna a Csehov óta tapasztalt egymás mellett való elbeszélés? Miért nem vesznek észre még akkor sem, ha ordítok? Miért gyalogolnak át rajtam az utcán, miért nincs semminek tétje? Miért kezd minden dialógus olyanná válni, mint a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmben? Bocs, hogy élek. Adjatok egy befáslizott kardot, amivel szerencsétlenkedhetek, de bajt nem csinálok. Az állatkínzás egyébként szerintetek baj? Akkor is, ha felfedezik a rák ellenszerét? Hmm.

Miért félünk a változástól? Mit akarunk palástolni a monotonitással, mi helyett történik ez a pótcselekvés? Megbetegíthet-e a struccpolitika? Rengeteg érvényes kérdést tettek fel az előadásban a diákok, felmutattak olyan tipikus helyzeteket, amelyekkel az emberek többsége nem hajlandó szembenézni. Mert ugye: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Megúszni nehéz. „Eztet mink eddig így szoktuk.” Ahogy egy szuper tanárom erre reagálni szokott: „Eztán meg így szoktyuk.”

A Lovassy Színpad előadása ezüst minősítést érdemelt ki a zsűritől, a legjobb férfi alakítás díját pedig Tóth Bence játéka érdemelte ki.


Életízesítők: Kányavár – Rendező: Pesti Arnold

(Hermann Brigitta írása)

eletizesitok-kanyavar

A játszók improvizált jeleneteiből megkonstruált helyzet a következő: egy osztályközösség plusz barátokkal együtt tanulmányi hétvégére megy fiatal, ám oldschool tanárukkal. A hely Kányavár, egy elhagyott pincehelyiség. A telefonok egy dobozban végzik a tanár úr külön kialakított szobájában. Egy szabály van: az ajtó csak kívülről nyílik, belülről nem. Természetesen utóbbit elfelejtik, mindenki lent reked, konzervek és rivális kapcsolatok közepette, kütyük nélkül, a tanár úr pedig elvonul alkotni szobájába.

Meddig bírják a digitális bennszülöttek egy barlangban anélkül, hogy széttépnék egymást? Látszólag úgy tűnik, hogy típusfigurák szólóznak a felnőtté válás gyötrelmeiről, ám lassan kibomlik, hogy a nagyszájú csaj, a kétszínű barátnő, a szentfazék, a piás, az emós, a lúzer, a némalevente nem is olyan fekete-fehér. Hatalmas energiával állítják színpadra a kontrollcsoport tagjait a diákok, tűpontos reakciókkal, nézőt gondolkodtató rezdülésekkel. Apránként feslenek fel előttünk az akváriumban rekedt közösség rejtett, elfojtott indulatai, meg nem oldott, ki nem mondott konfliktusai. Milyen az, amikor kinyílik az „oltáska”, vagy milyen ember az, aki nem értelmiségi, hanem „érzelmiségi”? A patthelyzet felszínre hozza az egyének belső vívódásait, hozzájárulva ezzel ahhoz, hogy igazán érdekes demonstrációját lássuk egy osztályközösségben esetlegesen megbújó csoportdinamikai mozgatórugóknak. Párhuzamos idősíkokon, flashback-élményeken, monológokon, dialógusokon, pofonokon, csókokon, fohászokon, gitárszólókon, pánikrohamokon, verbális agresszión és sírós béküléseken keresztül analizálhat a néző.

Mi akarok lenni az életben, ha egyszer kijutok innen? Fel tudok állítani magamnak egy fontossági sorrendet? Elég felnőtt vagyok a kommunikációmat tekintve? Milyen szerepet tölt be Isten 2018-ban egy tini életében? Hogy viszonyul a zajos világ azon tagjához, aki az elnémulást választotta? A magyar költők nyomorult élete a tanárembert is vonzónak láttathatja? Mi van akkor, ha ez az egész helyzet csak egy meredekre sikeredett pedagógiai kísérlet, manipuláció? Az ajtót megpróbáltuk már kinyitni, tettünk kísérletet a kiszabadulásra, vagy belesüppedtünk az önsajnálatba? Legalább igyekeztünk elviselhetővé tenni a lentlétet? Végezetül pedig: miért nem megyek ki az ajtón, és indulok haza, miután megkaptam a telefonomat? A celldömölki Életízesítők csapata előadásáért arany minősítést érdemelt ki a zsűritől.


Játszótér: Aszterión háza – Rendező: Horváth Benjámin

(Hermann Brigitta írása)

jatszoter-aszterion-haza

Már sokadik éve dívik a diákrendezés hagyománya Győrben. Idén három tapasztalt játszó vállalta fel véleményét a színházról, a klasszikusokról, és invitált bennünket, nézőket arra, hogy az ókori mitológiák igazságain gondolkodjunk. Vizsgálódásuk középpontjába a Minothaurosz-legendát és Borges Aszterión háza című novelláját állították. Az előadás már a váróban elkezdődött: egy barátságos alak terelt be bennünket tapsvihar és kacagás közepette a cirkuszba, a barlangba, vagy ha úgy tetszik: a labirintusba. A bárszéken görnyedő porondmesterről hamar kiderült: ő Aszterión, a Minothaurosz. Ott voltunk a történelmi pillanatnál, amikor Ariadné odaadja vérvörös fonalát Thészeusznak, s rákötözi székeinkre. Mi tartjuk meg súlyunkkal az előadás keretét, mi alkotjuk a számtalan kiskaput és hálózatot az útvesztőben, a történet szereplői pedig egyensúlyoznak. Egy rossz mozdulat, és borul az egész.

Ebben a környezetben enged bepillantást lelke bugyraiba a szép szörny, s kalauzol végig bennünket otthonán. A lakásban nincs ajtó, nincs zár. Mire valók hát a sorban felfüggesztett, számozott vörös kulcsok? Az áldozatok száma egyre csak nő, 7 fiúé és 7 lányé, akiket kilenc évente küldenek be hozzá, vagy az éveket számolja, esetleg a történeteket, amelyeket ezeknek a kulcsoknak a segítségével animál? Animál, pedig ő is állat. Félig. Jóslatból tudja, hogy eljön érte a Megváltó, Thészeusz, aki véget vet életének, de azt nem tudja, bika lesz vagy ember, Asterius vagy Aszterión, vagy olyan lesz, mint ő? Várja a megváltást, ki akar szabadulni ebből a Labürinthoszból, ki egész Knósszoszból, ki a magányból, az unalomból, a nyugalomból, a fogságból. Mert unatkozik, szerepjátékokat játszik, mivel olvasni nem tud. Az alkotó diákok a lény történetei közé emelték legmeghatározóbb olvasmányélményeiket, keresték azt, hogy ez a figura hol látja magát bennük. Ő is szüntelenül várakozik a Messiásra, akárcsak Vlagyimir és Esztragon Godot-ra, senkinek sincs már időérzéke, a napok, a terek összefolytak. Ő lenne a Csirkefejben kiszögelt macska, vagy ő az állatát sirató asszony, aki elégtételért kiált az égre?

Hol látjuk mi magunkat ebben a történetben? Biztos, hogy csupán kísérleti patkányként ülünk bent? Mikor éreztük magunkat szörnynek utoljára? Van nekünk személyes szörnyünk, mumusunk? Esetleg megváltónk? Mitől válhat valaki szörnnyé, s visszafordítható-e ez a folyamat? Hol van a határ emberi és szörnybeli megnyilvánulásaink között? Lehet, hogy ez a lény csak egy megöregedett test, aki kilenc évente kommunikál csupán emberekkel a maga módján? „Be van a héttoronyba zárva”, s kívülről rút, a többit pedig sejtjük... A Játszótér csapata „Vándormadár”-díjat érdemelt ki előadásáért.


NLG Társulat: Egy lány – Rendező: Németh Andrea

(Hermann Brigitta írása)

nlg-tarsulat-egy-lany

A játszók a tinédzserkori öngyilkosságról szerettek volna gondolkodni, ehhez hívtak segítségül egy kortárs német filmet. Szerintem szuper és fontos témát választottak, mert erről beszélni, játszani kell. Az iskolákban is. És akkor talán egy prevenciós óra sem olyan lenne, mint amilyet felmutattak nekünk az alkotók: egy osztály tagjai összevesznek egy kupac óvszeren. Örültem, hogy bizonyos pontjain az előadásnak éltek a humor adta lehetőségekkel, ami hol oldott, hol pedig még kiélezettebbé tette a helyzetet. Mindenesetre a nézőnek nem volt olyan érzése, hogy fel kellene vágnia az ereit. A főszereplő lány mellett időnként megjelenik alteregója / lelkiismerete / „benső vezére”, aki olykor segíti a megértést, máskor pedig még jobban elbizonytalanítja a befogadót a miértek keresése közben. Márpedig a miértek érdeklik a pszichológusokat, a barátokat, szülőket. És láttuk, hogy az nem segít főhősünknek, ha öngyilkossági kísérlete után az anyja még jól le is tolja vagy elbagatellizálja a dolgot.

Biztos hidegen hagy, hogy elváltak a szüleim, apámmal életemben nem beszélgettem, az öcsémmel marjuk egymást, az anyám egyébként az egyik tanárommal kavar, a barátnőm tojik rám magasról, a pszichológusnál pedig az egyik osztálytársammal találkozom véletlenül, és jó érzés a társaságában lenni? Normális, ha az anyámnak azt mondom, hogy szeretem, megkérdezi, hogy nem vagyok-e terhes? Produkál figyelmeztető jeleket ez a beszűkült tudatállapot? Ez már a legvégső segélykiáltás?

Azt szokták mondani, hogy az öngyilkosok nem meghalni szeretnének, hanem máshogy élni. És a pszichológusok is úgy vélik, hogy az természetellenes, ha nem jelentkeznek ezek a gondolatok életkori sajátosságként. És még csak Kék Bálna sem kell hozzá feltétlenül. Statisztikák szerint a kamaszok negyede gondolt már az öngyilkosságra, s a tinédzserkori halálokok közül ezt harmadikként tarthatjuk számon. Japánban a megfelelési kényszer, a munkahelyi és iskolai maximalizmus több százezer áldozatot szedett már. Ebből kifolyólag: függ ez a kultúránktól? Hogy milyen viselkedést akarnak ránk kényszeríteni? Hogy azokban az államokban, ahol bevezették a melegházasságot, csökkent az öngyilkos fiatalok aránya? Mit jelent az, ha szóba hozza ezt valaki? Ez a jel, vagy pont ellenkezőleg: ha beszél róla, megnyugodhatunk, no para? Mennyiben befolyásolják a legnépszerűbb influencerek gondolkodásmódunkat? Romantikus a huszonhetesek / öngyilkosok klubjának zenéit hallgatni? A nagy tehetségek génjeibe van kódolva az, hogy fiatalon meg kell halniuk? És ha csak kíváncsi vagyok, hogy milyen a pillanat? Aztán visszajövök, csak érdekel, mi van odaát. Vigasz az egy tininek, hogy „Jézus szeret?” „Szeretnénk, ha szeretnének.”

Az NLG Társulat bronz minősítést kapott a zsűritől, amely ráadásul Pintér Fannit találta a legjobb epizódszereplőnek.


Comment: A vihar – Csoportvezető: Kovács Ágota

(Hermann Brigitta írása)

comment-a-vihar

A csapat Shakespeare (feltehetően) utolsó darabját állította színpadra, Nádasdy Ádám interpretálásában. Ritmusban, hangban, fizikai jelenlétben és látványban nagyon erős képet kapott a néző, rögtön az előadás elején: gályarabok izzadnak, szenvednek egy hajón. A feszültség már a kezdetekkor fokozódik. Ariel, egy szirén vagy tündérszerű lény parancsot teljesítve vihart kavar a tengeren, maga mögött hagyva számtalan hajótöröttet. A háttérben Prospero mozgatja a szálakat. Őt pedig a bosszúvágy, a megtorlási ösztön vezérli. Felmenthetjük tettei alól őt azáltal, ha tudjuk, hogy régen elárulták, száműzetésbe kényszerítve? Vagy nyomós okuk volt rá? Ez egy próbatétel lenne számára? Mindenesetre P. most ezen a lakatlannak hitt szigeten trenírozza magát az uralkodásra, itt építette ki hűbérrendszerét, ebben a makettvilágban. Ő a transzcendens mágiából, manipulációkból és sakkban tartásokból építkező politikus, aki magántulajdonként kezeli alattvalóit, s így szükségszerűen azok az életére is törnek.

A játszók jól követhető módon készítették el a történet vázlatát, következetes jelmez- és kellékhasználattal. Mégis a legerősebbnek a karakterábrázolást, a jellemkomikumok kijátszását és megtartását éreztem. Kifejezetten a három véglényből álló triumvirátus, Trinculó, Stephano és Caliban esetében. A részeges „kretének” szövetkeznek, átveszik a hatalmat, mert azt hiszik, hogy uraik meghaltak. Nagyon szép paródiája ez az olaszországi vagy akár a szigeten történő rezsimnek. Prospero megformálása egyértelmű, energikus, határozott, egy klasszikus miniszterelnök / polgármester külcsínjével megáldva.


AktCentus: Robbanás az éjszakában – Rendező: Balla Richárd

(Labanc Dániel írása)

actcentus-robbanas-az-ejszakaban

A fesztivált az AktCentus csoport zárta, akik játékukkal igyekeztek felrobbantani a színpadot. Többször is. A játszók különböző, egymástól függetlennek tűnő élethelyzeteket hoznak színre. Először megismerhetjük az éppen vonat elől elugrani készülő fiatalokat, akik ezt buzgón kamerára veszik, hogy felrobbantsák vele az internetet. Majd a mániákus rajongót, aki állandóan leveleket küld TV-s bálványának, a terrorizált diákot az iskolában, akinek már elege lett, és robbant. Ők, és még néhány melléktörténet(nek tűnő) jelenetben feltűnő karakterek látszólag egymástól idegenek, de a néző hamar rájön, hogy minden mindennel összefügg. Ennek realizálását nehezítik az időugrások, de ezeket mindig összeköti egy jellegzetes motívum, vagy csak egy mondat. A szálakban közös, hogy tragédiát sejtetnek, s mindenki feszülten várja, hogy a fanatikus srác valami szörnyű dolgot tesz majd rajongásának tárgyával, hogy a „Vonat Challenge” tragédiába fullad, így a végén egy hatalmasat lélegezhetünk fel, mert rájövünk, ebben a történetben nincs helye a tragikumnak.

Talán nem is véletlen, hogy utolsó előadásként került színpadra a darab, mivel a két nap alatt nem igazán kaphattunk „happy end” művet. Úgy gondolom, mindenki elégedetten és boldogan jött ki a teremből rögtön azután, hogy végignézte a színészekkel együtt a magasban szikrázó „tűzijátékot.”

A humorban és izgalomban egyaránt bővelkedő, sokszínű karaktereket megjelenítő színdarab szórakoztatva, de mégis szívbemarkolóan mutatott be számunkra is ismertnek ható társadalmi és perszonális problémákat. A darabot a zsűri ezüst minősítéssel értékelte. Köszönet jár a játszóknak, és rendezőjüknek, Balla Richárdnak a fesztivál happy end-jéért.


A Nyugat-dunántúli Regionális Diákszínjátszó Találkozó előadásainak első csoportjáról írt beszámolók itt olvashatók.

Hermann Brigitta és Labanc Dániel
Fotók: Mezősi Kristóf

2018.04.23