476

Győr város fotósa örökre távozott

Szük Ödön búcsúztatója a Szent Imre templomban

szuk-odon-bucsuztatasa

2018. április 18-án délután a győri Szent Imre templom Szőnyi István freskói által ölelt terében Szük Ödönt, Győr és a Kisalföld napilap legközismertebb fotósát népes családján kívül számtalan barát, volt munkatárs és rengeteg tisztelő jelenlétében misével búcsúztatta örökre dr. Balázs Tamás, a templom plébánosa.

Az egyházi szertartás végén Fábián György újságíró, Dönci volt munkatársa és közeli barátja a következő meleg szavakkal búcsúzott jelenlévő mindnyájunk nevében a kiváló embertől:

Nem tudhatod, melyik lesz az a pillanat.
Talán ezért is kell jól figyelni.
Nem tudhatod, melyik lesz az a pillanat.
Talán ezért is kell örökké élni.
Nem tudhatod, melyik lesz az a pillanat,
Számolni ezért felesleges.
Nem tudhatod, melyik lesz az a pillanat,
Amely halált jelent vagy életet.

Én nem szeretnék szomorúan emlékezni Ödire. Mert nem tudok. Mert nem lehet. Mert ő pont olyan volt, mint a képeken! Mert ő mindig nevetett. Mert nagy bozontos szemöldöke alatt még akkor is csillogott a szeme, amikor valaki bántotta, amikor valaki nem értette meg, vagy amikor betegsége bezárta csodás szárnyaló szellemét a teste börtönébe.

Dönci csoda volt. Örülhetnek, akik ismerték, bánkódhatnak, akik nem. Szerencsére az előbbiek sokan vannak. Hiszen tudjuk mindnyájan, nehéz volt őt nem ismerni. Éppen úgy ráköszönt a virágpiac árusaira, mint a város, vagy az ország képviselőire. Ismerősként üdvözölte őket, és szelíd, de kikerülhetetlen ragaszkodással készített róluk egy képet. Vagy kettőt, vagy ezret! Aztán a Kisalföld szerkesztőségében, mint egy bőségszaruból kiöntötte őket a kollégák elé: Tessék, válogassatok! De Dönci! Nem ezer kép kell, csak egy! Ugyan! Ugyan, ki érti ezt! Miért kellene az ezer helyett egy? Miért próbáltuk meg korlátok közé szorítani azt, akit úgysem lehet! Aki nem munkába járt, hanem a munkája által létezett?

Dönci egy éve még eljött az életmű kiállítására. Az Esterházy-palotában köszöntöttük. Beszédek, oklevél, gratuláció, meg szia Döncike, hogy vagy? És ő csak ült és nézet, kedvesen figyelve, és szemében egy-egy pillanatra megcsillant a múlt, amely ehhez a városhoz, az itt élőkhöz kötötte. Az a múlt, amelyik vele volt teljes, amely nélküle elképzelhetetlen.

Emlékszem a kiállításra, emlékszem Döncire, aki ott volt és törékeny kezével kapaszkodott belénk. De nekem mégsem Ő az igazi Szük Ödön. Én arra a Döncire emlékszem, aki mindig is itt volt velünk, aki mindig is itt lesz.

Nem kell becsukni a szemem. És látom őt. Itt van most is. bennünket figyel. Keresi a leglehetetlenebb helyet, ahonnan fényképet készíthet. Nála a gép, a nehéz fotós táska a vállán. Rózsamintás nyakkendőt visel és piros inget. A Lachmannál vettem Gyurikám, menj, nézd meg te is. Vagy fekete szürke nyakkendővel és virágos mellénnyel. És átmegy most előttem, nem zavarja, hogy éppen róla beszélek. Megállít a beszédben, kéri, nézzek oda. Aztán odafordul felétek, és azt kéri, legyetek vidámabbak!
Egy temetésről nem jelenhet meg ilyen szomorú kép! Az újság olvasói ennél jobbat érdemelnek. Ilyen kép nem jelenhet meg a Kisalföldben!

Aztán félremegy, és nézi a gép kis ablakát, jól sikerült-e minden! Talán még befurakszik a padsorokba, és megkéri Krisztát vagy Gézát, esetleg a Keszei Lacit, írjon már ezekhez a képekhez valami jó képaláírást!

Igazad van most is, Dönci! Sokáig nem értettem meg. Sokáig ragaszkodtam ahhoz, hogy a valóságot kell megmutatni, mert a valóság a legfontosabb. Csak azt nem vettem észre, hogy a valóság néha nem akkor mutatja meg magát, amikor meglesik, hanem amikor megállítják az időt, és azt mondják: Tessék most ide nézni! Bele a kamerámba!

Dönci! Nagyon nehéz múlt időben beszélni rólad. Igazából csak simogatni tudom az emlékedet. Magamban, mások előtt.

Dönci egy igazi megszállott volt. Szent ember, aki színes szivárványcsíkot húzott maga mögött. Aki figyelt másokra, akinek nem volt jogosítványa, mégis bárhova el tudott jutni autóval, aki mindig elegánsan és úriember módjára öltözött, egyetlen rongyosra hordott kelléke volt, az a bizonyos vállat húzó óriási fotós táska.

Döncivel ezer kalandot értem meg. No de ki nem? Újságírók, szerkesztők egész nemzedékét patronálta, segítette. Vitte őket az egyik riportalanytól a másikig. Témát adott, lehetőséget, úgy tanított meg minket a szakma csínjára és bínjára, hogy sem ő, sem mi nem vettük ezt észre. Remélem, sokszor és más formában is megköszöntük ezt, de most is elmondom, Dönci! Köszönjük!

Szórakozott professzora volt ő az életnek, a fotózásnak, a barátságnak. A közösségnek, ahova mindig tartozott! Ha tetőt ment cserepezni, vagy kerti grillpartira, akkor is elegáns maradt. A lányokat, a kollégákat ő kérte fel elsőként táncra a bálokon. Névnapról, születésnapról nem feledkezett meg. Egész lényéből az áradt a világ felé: tessék, ezt nektek hoztam! Ezt értetek csinálom!

Termékeny alkotó volt. Képeinek száma, amelyek újságokban megjelentek, bizton állítható, több tízezerre rúgnak. Kiállításain mindig a legnagyobb volt a sokaság, hiszen szerették, ismerték, tisztelték.

Sok kiállítását nyitottam meg, egyik legkedvesebb ezek közül, ahol szeretett fiával és menyével közös fotóik is a falra kerültek. Akkoriban ezt írtam, 2013-ban:

Tegnap kezembe vettem egy régi álmomat.
Nem volt több, mint egy pillanat.
Éreztem, ahogyan kicsúszik ujjaim közül a fény
És ott maradtam csupaszon, a semmi közepén.
Vártam, hátha jön valaki, rám terít, gondolatból takarót
És fülembe suttogja azt a néhány szót
Amely megnyugtat, amely elhiteti velem
Álmodom, de mégis létezem.

Senki nem jött. Magányosan vacogtam az ágyon.
Sötét volt. Azt hittem, torkom szakadtából kiáltom:
Mentsetek meg színes, visszatérő álmok!
De csak magamban beszéltem, és nagyon hiányzott,
Hogy végre észrevegyenek
Felettem az éjben a komor fellegek.
De ki láthat meg apró rezdülést a porban?
Ki az, aki meg tudja mondani a szépről, a jóról, hol van?
Hiszen olyan nagy a Föld, és gyerek rajta minden férfi, nő
Elfeledett álmaink porából itt a semmi nő.

Aztán egy fátyol. A Nap ezüstje tán
Megjelent a hajnal bíbor zsámolyán
Dobbantott, és repült, kacagva, húzva magával hitet:
Öröklétet kap az, ki nem sajnál szívet
Áldozni fel oltárán a boldog megnyugvásnak:
Azért élünk, hogy egy s mást lássunk,
és lássunk már egymásnak!

Fogjuk marokra magunkat, és szemünk valósága
Izzón marhat majd bele a ragyogó világba.
Álmokat ma már nem szövőgépek szőnek
Fényképező ember kell, a hitszegő időnek,
Kattogjon ezerszer Canon, Nikon, bármi
Csak a gondolattal lehet szabadlábon járni
Csak a képek tömör valósága
Vág utat a káosz fertőzte tájba.

Néztem a fényt. Már képeken.
Kiállítássá vált az egész végtelen.
Csillagos űr, a kozmosz mikro mágiája
Amely a tekintet, mint egy vámpír prédáját, várja.
Lecsapni készül, kiszívni belőlem, amit még lehet
És visszaadni érte az örök életet.

Ez egy kép.
Ez egy alkotó.
Ez egy család.
Minden, ami jó.
Ezek itt fotók.
Sárgulnak majd szépen.
Száz év múlva felsejlő
Nincs is messzeségben.
Vagy ezek visszfények?
Mágikus varázsok?
Átélt és kitalált
Lélekutazások?

Te döntesz!
Te döntesz!
Te döntesz!
Drága utazó
Neked mit jelent
A falra tett fotó?
A művészek
Csak várnak
Míg te a képüket
Ők téged csodálnak.

Én csodálom Döncit!
Én szeretem Döncit!
Én örülök, hogy barátja lehettem!
Én örülök, hogy munkája az enyém is volt.
Én nem fogok soha szomorúan gondolni rá, csak arra, milyen kár, hogy a sok-sok időn kívül nem töltöttem vele még többet.

Én most pont úgy vagyok ezzel, mint sok-sok ember, aki felsóhajtva mondja most:
Igen, igen, a Dönci!

Szük Ödön urnáját a templom kertjében lévő urnafalban helyezték el.

Molnár György
a GYAK és a Győri Fotóklub Egyesület tagja

2018.04.20
312