1593

Festőkés – Stenger Györgyi kiállítása a győri könyvtárban

Interjú és fotógaléria

festokes-stenger-gyorgyi-kiallitasa

Április 13-án nyílt meg a Dr. Kovács Pál Könyvtár és Közösségi Tér Kisfaludy Károly Könyvtárának (Baross Gábor u. 4.) második emeleti rendezvénytermében dr. Stenger Györgyi NLP tréner és coach egyéni kiállítása Festőkés címmel. A tárlatot megnyitotta dr. Horváth Sándor Domonkos, a könyvtár igazgatója. Miközben a kiállításrendezés utolsó simításai folytak, az amatőr művésszel beszélgettünk képzőművészként való indulásáról, művészetszemléletéről és az alkotói folyamatról.

Jogász, író, NLP tréner és képzőművész egy személyben. Hogy jönnek ezek össze? Honnan jött ez a képzőművészeti orientáció?

NLP tréner és coach vagyok, a jogászi tevékenységemmel már nagyon régen, 1998-ban felhagytam, és igen, az NLP szakkönyvek mellett írtam egy verseskötetet is, melynek az ősbemutatója is itt volt a győri könyvtárban. 2013-ban kezdtem el képzőművészettel foglalkozni. Az Eötvös 10-be (Budapest, VI. kerület Eötvös u. 10.) jártam tréningeket tartani. Általában a második emeleten dolgoztunk, de egy alkalommal felraktak bennünket a negyedik emeletre, és ott az egyik ajtón láttam kiírva a SpiriTUSz Alkotócsoport szövegét, mely nagyon megérintett: ha még sosem fogtál ceruzát vagy ecsetet a kezedbe, várunk szeretettel, de ha művészeti szakra szeretnél felvételizni, akkor is...
A SpiriTUSz Alkotócsoportot Szilágyi János grafikus- és festőművész vezeti, hetente kétszer 3 órás elfoglaltságot jelent, és én 2013 óta járok oda. Egyik kedden egyszerűen bekopogtam, és egy meztelen nőt láttam a terem közepén, mert éppen aktot rajzoltak. Eléggé meglepődtem, mondta is a Mester – aki segített ezt a kiállítást is berendezni –, hogy látni kellett volna az arcomat… (nevet). Aztán kaptam papírt meg ceruzát, és a rajzom egész jól sikerült – így ott ragadtam. Már első alkalommal nagyon kedvesek voltak velem, nagyon-nagyon jó a csoport, nagyon támogató a légkör. Vannak, akik már a 10. önálló kiállításon vannak túl, s vannak fiatalok, akik még csak néhány hónapja csatlakoztak – nagyon vegyes a társaság. Két-három hónapig csak rajzoltam, és a nyári táborban fogtam először ecsetet. Egy Kádár Béla-tanulmány volt az első festményem – így kell mondani, ha az ember híres mestereket másol, hogy az tanulmány –, ez is itt van a kiállításon. Majdnem az összes képem itt van kiállítva, meg a monotípiáim.

festokes-stenger-gyorgyi-kiallitasa

De biztosan volt valami előzmény, ha más nem, a rajzórák az iskolában. Az ember azért azt tudja, hogy valamihez tök béna vagy van érzéke hozzá?

Az iskolában biztosan rajzoltam volna, de egy apró baranyai faluban éltünk, és nem volt anyagi lehetőség, hogy én a szakkörbe járjak. Dereng valami, hogy szívesen színeztem meg rajzoltam kisgyerekként, de ennyi. A gimnáziumi rajzórákra meg nem is emlékszem, nem hagyott nyomot bennem. Annyi előzménye azért volt a dolognak, hogy egyszer elmentem egy három napos jobb agyféltekés rajztanfolyamra, ill. annak a második és harmadik napjára, mert a barátaim felkeltették az érdeklődésemet. Ott arcokat rajzoltunk, és egészen jól sikerült. Tetszett nekem a dolog, a tanfolyam után még hetekig rajzolgattam otthon. Aztán úgy elfelejtődött, mintha soha nem lett volna, amíg adódott ez a lehetőség a SpiriTUSz Alkotócsoportban.

Jól rajzolni sokan tudnak, az ecsetkezelés azonban merőben más. Hogy van ez Önnél? Melyik technikát mikor használja, és melyiket élvezi jobban?

Én szenvedéllyel csinálom mindkettőt, sőt a monotípiát is. Persze nagy a különbség. Ceruzát már mindenki fogott a kezébe, de az ecset, az más. Amikor először ecsetet vettem a kezembe, az nagyon furcsa volt. Az egész alkotási folyamat nagyon érdekes, mert – főleg az ecsetnél – olyan, mintha valaki vezetné a kezemet. Nem az van, hogy leülök, és az lesz a vásznon, amit előre elterveztem… persze leszámítva az első két évet, amikor csak másoltam nagy mesterek munkáit. Látszik, hogy csináltam több Monet-t (csodálatos volt), egy Van Gogh-ot (többet nem fogok), pár Csontváryt (nagy élmény volt) és még több mást. De sose gondoltam, hogy lesz olyan, amikor nekem valami eszembe jut, és saját kútfőből, saját gondolataim által vezérelve festek. És egyszer csak lett. Az is itt van. És mivel 2015-ben már elkezdtem verselni is, megörökítettem egy költeményben azt az érzést, amikor valami teljesen új született általam. A festészetben még az a csoda, amikor a színekkel játszik az ember. Ahogy azok alakulnak, keverednek, az – nincs rá jobb szó – csoda. Ezt a folyamatot, amikor a szemem láttára alakul ki valami, ami talán még sosem volt, iszonyúan élvezem. Éppen ezért az utóbbi időben már keveset másolok, de van egy Monet, a Tavirózsák, melyet most fejeztem be erre a kiállításra, mert tudtam, hogy ide nagy képeket kell hoznom.

festokes-stenger-gyorgyi-kiallitasa

Mikor van ideje alkotni?

Csak az alkotócsoportban alkotok, hetente kétszer három órát. De nem úgy kell ezt elképzelni, hogy elkezdek egy képet, aztán majd a következő alkalommal folytatom vagy befejezem. Nem. Egyszerre több képen dolgozom, mindig ahhoz nyúlok, amelyikhez kedvem van éppen.

A SpiriTUSznak vannak csoportos, esetleg egyéni kiállításai?

Minden évben van egy csoportos kiállítás, ahol mindenki – még azok is, akik csak előtte néhány hónappal csatlakoztak – kiállít. Általában három-négy képem szerepel ezeken a tárlatokon. Ezen kívül minden évben a Ház (Eötvös 10 – a szerk.) megajándékoz valakit egy önálló kiállítással. Szeptemberben volt a SpiriTUSz utolsó csoportos kiállítása, és a Mester akkor hirdette ki, hogy az ez évi önálló kiállítást én nyertem (hatalmas mosoly). Az fantasztikus volt, mert azt mondta, hogy az nyerte a következő állandó kiállítást, aki ebben az évben a legtöbbet fejlődött (még hatalmasabb mosoly). Majdnem sírva fakadtam örömömben, és nagyon jól sikerült ez a tárlatom.

Hol tárolja a képeket?

Ott, az Eötvös 10-ben, de sokat elajándékoztam. Ami be van keretezve, az nálam van otthon, és az ott is marad mindig, mert néhányukba szerelmes vagyok. Például a balerinába a két balettcipővel, amit lehoztam ugyan a megnyitóra, de haza is viszem, mert anélkül nem tudom elképzelni az életemet. Ez legalább olyan furcsa nekem – ez az érzelmi kötődés egy-egy képhez –, mint az az érzés, amikor elkészül a mű, és egy pillanat alatt elengedem.

festokes-stenger-gyorgyi-kiallitasa

El lehet engedni egy alkotást, ami az ember szívéből-lelkéből született meg?

Igen, a legtöbbet minden további nélkül elengedtem, egy kezemen meg tudom számolni azokat, amelyekhez ragaszkodom. Amikor úgy érzem, hogy a kép kész van, akkor olyan, mintha leválna rólam. Ugyanúgy, ahogy a vers is. Kész van, nem nyúlok hozzá többet. Kész vagyok megmutatni másoknak, és innentől kezdve egy kicsit olyan, mintha önálló életet élne.

Hát igen, ez már valamiféle megmérettetés. Mekkora önbizalom, lelkierő vagy nem is tudom, mi kell hozzá, hogy az ember megmutassa másoknak a műveit?

Bátorság. Állítólag bátorság kell hozzá meg némi exhibicionizmus. Számomra ez nem megmérettetés. Úgy gondolom, ha egy mű elkészült, valamilyen úton-módon, rajtam keresztül megszületett – akár versben, akár képben –, akkor lássa más is. Másfél évet gondolkodtam, hogy a verseimet megosszam-e másokkal – azért a líra nagyon-nagyon személyes műfaj –, de végül is megtettem. Először közeli ismerősöknek mutattam meg, később másoknak is, és mikor azt láttam, hogy könnyek csordulnak ki a szemekből, akkor úgy éreztem, hogy talán érdemes közzétenni. Adok valamit a világnak. Valamit, amit én is úgy kaptam, hiszen nem az enyém… talán kötelességem is megosztani.

Hogy fogadja a kritikákat?

A Mester kritikái teljesen külön kategóriát képeznek. Ha van egy egyenes vonal, ami véletlenül egy mm-rel elcsúszott, azt a Mester észreveszi, mert az nem egyenes. És nem mindig mondja meg, hogy mi a baj a képpel. „Ezen még van mit dolgozni” – néha csak ennyit kapok, és ki kell találnom, hogy mi nem stimmel, mi hiányzik, mit rontottam el… Néha nem mond semmit, de látom, hogy nem tetszik neki. Nem mondja, hogy aláírhatom, egyáltalán nem mond semmit – s mivel lobbanékony természetű vagyok, volt, hogy megszabadultam az ilyen képektől. Aztán utólag elhangzott, hogy „kár volt...” (nevet). De nem bánom ezeket sem, mert kifestettem magamból valamilyen hangulatot, és sokkal jobb képek kerültek a helyükre. Nagyon szeretem a Mesterben, hogy egy fél mondattal tud motiválni (pl. Ebből sokkal jobb lesz még!), és a legtöbbször igaza van.
Általában pozitív kritikákat kapok azoktól, akik megnézik a képeimet, de persze nem mindig. A művészet szubjektív, nem tetszhet mindenkinek. Az egy kicsit bánt, ha olyanoknak, akik közel állnak hozzám, nem annyira tetszik egy-egy művem, de túl tudok lépni rajta. Szerencsére a legtöbb embertől pozitív visszajelzést kapok.

Miért Festőkés a kiállítás címe?

Mert főleg festőkéssel dolgozom. Nem tudom, miért, talán az áll a legjobban a kezemre, vagy azzal tudok ilyen gyorsan alkotni – a Mester és a csoporttársak azt mondják, hogy gyorsan dolgozom. Akrillal festek, mert az gyorsan szárad, olajjal még nem is próbálkoztam. Az akvarellt már kipróbáltam, de hát az egy élet műve. Azt mondta a Mester: „Nagyon meg fogod szeretni.”. De ez még a jövő zenéje.

festokes-stenger-gyorgyi-kiallitasaHallottuk, hogy a balerinás kép a nagy kedvenc. Hogyan született?

A hálószobámban tartom, az ággyal szemben van, középen. Egy trilógia. Az elsőn egy spiccelő balettcipő látható zoknival, mert így szoktak a balerinák próbálni, gyakorolni. Ez egy fényképről készült, mert ezt még a másolós korszakomban festettem. Amikor végeztem vele, odajött a Mester, kezet fogott velem, és azt mondta: „Ez az első művészi alkotásod.”. A trilógia 3 képből áll, s egy ívet alkotnak. Az első a performance előtti állapotot ragadja meg, a készülést, a próbát, a rengeteg belefektetett munkát, a második maga az előadás, amikor a balerina szárnyal gyönyörűen felöltözve, a harmadik pedig azt a pillanatot ragadja meg, amikor a balettcipő megpihen. Az első kísérletem egy földre hajított tánccipőt ábrázolt, de nem voltam elégedett vele. Az is képről készült, de nem tetszett, hogy csak úgy hever ott ledobva. Később valaki küldött egy képet felakasztott balettcipőről, ami sokkal jobban kifejezi a megpihenést, a megbecsült munkaeszközt, ami csak arra vár, hogy újra használják. Sötét van a képen (már kihunytak a fények), de a cipő csillog és fénylik az előadást követően is.

Akkor most nézzük meg a képet!

2013-2014-ben készült az első kép, és a Mester megkérdezte tőlem, hogy mi tetszik nekem benne. Mondtam, hogy az, ahogyan csillog a cipő. Erre ő arra kért, hogy takarjam le, és csak a kötött zoknit lássam, majd így szólt: „Ilyet nem tud mindenki”, mármint visszaadni az anyag textúráját. Nem sokkal később megszületett a második rész is… Annyira szeretem ezt a képet, hogy vers is született róla.

Balerinám

- Degas? – kérdezted.
- Nem. Fényben táncoló lelkem – feleltem.
- Degas balerinái fáradtnak tűnnek
Az enyém felemelkedik, spiccelve szárnyal
Fehér ruhája fürdőzik a fényben
Lebegve száll könnyű teste
Nincs gondolat
Csak a pillanat
Örökre.

Ez a felugró-szárnyaló balerina a legnagyobb a három közül, ezzel is hangsúlyozva, hogy ez hordozza a legfontosabb mondandót: fel, mindig csak felfelé, egy magasabb létsík felé. És a fény a kép közepén mintha magából a mozdulatból, a ruhából áradna kifelé. És a harmadik részen a már említett, előadás után megpihenő cipellő látható.

A kiállítása megtekinthető május 15-ig, hétfőtől péntekig 13.00-16.00 között. A tárlat ettől eltérő időpontokban előzetes bejelentkezés (+36-96-328-231, +36-30-678-9776, rendezvenyterem@gyorikonyvtar.hu) alapján látogatható.

tmoni
Fotók: Pozsgai Krisztina

2018.04.18