73

A költészet nemesebbé teszi az ember lelkét – A haiku napja


haiku

A haikut kétszer kell elolvasni. Másodjára azért, hogy átérezd” – írta Macuo Basó, az egyik legkiemelkedőbb és legnépszerűbb japán költő. A XVII. században élt művész mélyen hitt abban, hogy a költészet nemesebbé teszi az emberek lelkét. Az egész világirodalomban nagy népszerűségnek örvendő haiku versforma valóban lehetőség, hogy a természet szépségeit és az élet törvényeit szemlélve finomhangoljuk belső világunkat.

A haiku a japán költészet egyik jellegzetes versformája, rendkívül szigorú, alakilag kötött verselés, amelyet teljes mértékben egyetlen más nyelvre sem lehet tökéletesen átültetni vagy újrakölteni. Nagyon erős zeneiség és jellegzetes életszemlélet jellemzi. Rövidsége miatt a befogadótól is erős figyelmet igényel.

A dentó haikunak azaz a hagyományos haikunak összesen három követelménynek kell megfelelnie:
- 17 morából (magyarban szótagból) épül fel. A hagyományos régi japán haiku egy sorban íródik, viszont a modern haiku (gendai haiku) három sorból áll. A sorok és moraszámok felépítése: első sor 5, második 7, és a harmadik szintén 5 morából áll. Az első és az ötödik szótag a hangsúlyos.
- Szerepelnie kell benne kigónak, azaz évszakszónak.
- A haiku csattanóval záródik.

Nagyon ritkán találunk sorvégi rímet, melyet a magyarban megszokhattunk. Többnyire belső rímet, azaz alliterációt fedezhetünk fel az eredeti japán művekben, ezáltal téve dallamosabbá az adott verset. (Az összecsengő sorvégek legtöbbször csak a fordítók leleményei.)

A haiku kialakulása egészen a 8. századra vezethető vissza. A műfaj máig legnagyobbnak tartott mestere Macuo Basó (1644-1694). Nem ő találta fel a haikut, de ő emelte az önművelés útjává (dó) az eredetileg pusztán időtöltésként művelt versfaragást. Negyvenéves koráig állítólag nem volt több egy rutinos költőnél. Érett haikuköltészete azután bontakozott ki, hogy az 1682-es edói tűzvészben elveszítette minden földi vagyonát, és élete végéig tartó vándorútra kelt. Ő volt az első hadzsin, aki életformává tette a versírást, illetve a versíráson keresztül talált magára.

haiku

A haiku művelője gyakorolja a kitartó, éber figyelmet (zansin), hogy rátalálhasson a haikupillanatra: arra a látványra, amelyet érdemes 17 szótagos versbe foglalni. A témakiválasztás után (a klasszikus haikuk esetében ez többnyire természeti látvány vagy jelenség) pedig gyakorolja az elmélyülést, vagyis a lényeg megragadásának képességét. Ha közvetlen kapcsolatba lépett a látvány lényegével, akkor képes a személyes élményt átadható tapasztalattá alakítani. Ez a belső folyamat teszi a haikuírást valódi kihívássá, a személyiségfejlesztés eszközévé. A haiku megalkotásához szükséges figyelmet és átlényegülést megtapasztalva válik világossá, hogy miért mondta Basó egyik tanítványának a következőket: „Aki egész életében ír három-négy-öt valódi verset, az már haikuköltő. Aki pedig eljut tízig, mester.

De mitől valódi egy haiku? Basó szerint attól, hogy visszhangot kelt az olvasóban: továbbrezeg benne, amikor „kicsomagolja” a pillanatba sűrített látványt. A legjobb haikuk átlépik az időt, és akár több száz év és több földrésznyi távolság ellenére is beszédesek. Ennek egyik oka, hogy az európai lírai műfajokkal ellentétben a haiku nem énközpontú. A természeti jelenségek leírása nem a szubjektum állapotának megjelenítésére szolgál. Mivel a szöveg nem utal a művész saját értelmezésére, a befogadás alkotó jellege erős hangsúlyt kap, az olvasó vagy hallgató egyaránt aktív részesévé válik a folyamatnak.

A régi Japánban gyakori dolog volt, hogy szerzetesek, szamurájok, kereskedők időnként összeültek egy közös versírásra. Ezt a társasági költészetet eleinte pusztán időtöltésként művelték, de idővel a lélek nemesítésének útjává (dó) fejlődött, akárcsak az íjászat, a kertrendezés, a kardvívás vagy a kalligráfia.

„Fordulj a fenyőhöz, ha többet akarsz tudni a fenyőről, és menj a bambuszhoz, ha a bambuszról akarsz tanulni. Eközben el kell hagynod önző magadba feledkezésedet, különben csak ráerőszakolod magad a vers tárgyára, és nem tanulsz tőle.
A vers akkor születik magától, ha te és a tárgy eggyé váltok, és ha elég mélyen belemerülsz a tárgyba ahhoz, hogy megláss benne egyfajta rejtett derengést.
Akármennyire ékesszóló legyen is a versed, ha az érzés, amelyből fakad, nem természetes – vagyis te és a tárgy különállóak vagytok –, akkor költészeted nem valódi, csupán sajátos utánzat.
Ne a mesterek lábnyomát kövessétek, hanem azt, amit ők is kutattak!”

(Macuo Basó - a haiku nagymestere)

haiku

Basó költő létére az országot járta, és igyekezett felkelteni az emberekben az érdeklődést a költészet iránt, hiszen hitt abban, hogy a költészet nemesebbé teszi az ember lelkét. Az ilyen útjai során úgy szokták ábrázolni, hogy széles karimájú kalapot visel, és sásból font, megtépett köpeny van vállán, még akkor is, ha lóháton ül vagy éppen gyalogol.

Több ösvényt járt végig, mint például az Edóból (mai Tokió) Kiotóba vezető Tókaidó névre hallgató útvonalat. Ezeket az útjait úgynevezett haibunokban (útinapló) örökítette meg, melyek lényege maga az út rögzítése és a pillanatnyi benyomás alapján egy-egy haiku beleszövése volt. Az utazás Basó számára a lélek és a stílus megújulását jelentette, további munkára buzdította. Egyik haibunja a Kézirat a tarisznyámból címet viseli, és 1685-ben készült el. E munkája a következő sorokkal kezdődik: „E testben, amely több száz csontból, és kilenc lyukból áll, egy lény lakozik, akit egyszerűen csak Furabónak neveznék, ami azt jelenti, hogy „szélszaggatta banánlevél.

1690-ben Basó már nagyon beteg. Attól félt, hogy többé nem tud útnak indulni. 1693-ban kapuja bezárult, több tanítványt nem volt képes fogadni. Végül mégis vállalkozott az utazásra. Amikor az 1694-es év beköszöntött, útjának egyik állomásáról levelet írt kedves tanítványának, Kubota Enszuinak, melyben örökre elbúcsúzik tőle. Ekkor írta az utolsó haikuját:

„A vándorúttól fáradtan, betelten
kopár mezőkön, zörgő avaron
kószál a lelkem.”

(Kosztolányi Dezső fordítása)

A szomorú hír hallatán számos tanítványa sietett betegágyához. Basó, miután megírta búcsúversét és végrendeletét, megtagadta magától az ételt, és nyugodtan várta a halált. Holttestét végakaratának megfelelően Zezében, több mint nyolcvan tanítványának jelenlétében, a Gicsúdzsi templomban helyezték örök nyugalomra.

„Csak kétszer élsz;
Egyszer, amikor megszületsz,
és egyszer, amikor szembenézel
a halállal.”

(Krasznai Márton fordítása)

Basó két dolgot hangsúlyoz a mesteri szint eléréséhez: a költőnek egyrészt hűségesnek kell lennie a Szépséghez (fuga no makoto), a konkrét témán keresztül (rjúkó) fel kell villantania a múlhatatlant, azt a rejtélyes középpontot, amely a változó felszín mögött van (fueki). Ennek egyik legszebb példája az az ismert japán haiku, amely egy templom bronzharangjának és a rajta szendergő lepkének az ellentétét emeli ki.

„Templomi harang bronzán libegve
alszik
egy csöppnyi lepke.”

(Török Attila fordítása)

A klasszikus haiku a zen-buddhizmus esztétikai alapelvei szerint épül fel. Ezek közül az egyik legfontosabb a szono mama (’éppen ilyen’) elve: a tárgy megragadása, pontosabban „felmutatása” a maga valóságában, szépítés, díszítgetés nélkül:

„Vihar közelít.
Már a csigaházon is
átfütyül a szél.”

(Macuo Basó, angolból fordította Rusznák György)

A következő elv a ’nagy’ megragadása a ’kicsin’ keresztül. Ha például a téli hidegek kegyetlenségéről szól a haiku, akkor elég felmutatni egy verebet, amely nem tud inni a befagyott tócsából. Ez a japán verselés és tusfestészet technikájára egyaránt jellemző johaku, az ’üresen hagyott tér’ elve. Részletezésre, kommentárra nincs elegendő hely 17 szótagban. A tömör utalás, a sűrítés és a kihagyás, a sejtetés sokkal inkább megfelel a haiku természetének.

Éppen a terjedelmi korlátok miatt számos dolog kimondatlanul marad, sok részlet a hiányával van jelen. Ezért is tartják pontszerű versnek, amelynek ereje centripetális, vagyis magához vonz az olvasó képzeletéből minden le nem írt, ki nem mondott részletet – ahogyan sokszor a tusfestmények is épp a fehéren hagyott felületekkel mondják a legtöbbet.

A haiku Magyarországon is nagyon népszerű. Legutóbb március 20-án hirdetett haiku-író versenyt a Füvészkert a Sakura ünnephez kapcsolódva. Az idei téma az illat volt. A győztes versek a kertben olvashatók.

Összeállította: Szabados Éva

Forrás: Wikipédia, mek.oszk.hu, terebess.hu, ujakropolisz.hu, fuveszkert.org

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép.

2018.04.17
39