A Láthatás alkotói nem árulnak zsákbamacskát: már az első jelenet megmutatja, mire számíthatunk a ránk váró másfél órás játékidőben. A nyitó képsor in medias res kezdődik: egy válást követő gyermek-elhelyezési per meghallgatásán járunk, ahol a bírónő monoton hanghordozással darálja le a tényállást. Vagyis azt, hogy az elvált pár gyermekei az anyjuknál élnek, és nem akarnak találkozni az apjukkal, mert agresszív (velük is), és nincs más célja, mint „gyötörni a mamát”. Az idősebb gyerek, Joséphine nem is kötelezhető a találkozókra, mert már elmúlt 18 éves, és maga döntött úgy, hogy nem akarja látni a férfit. A kisebbik, Julien viszont csak 11-12 – az ő láthatásáért folyik a harc.

A közel negyedórás jelenet valós időben játszódik – ahogy később szinte az összes fontosabb. Legrand a román új hullám könyörtelen realitását veszi át, és nem adja meg azt a kegyelmet a nézőnek, hogy hagy olyan pillanatot, amikor elfordíthatjuk a fejünket (ahogy azt talán a valóságban tennénk). A Láthatásnak a legnagyobb ereje, az egész dinamikája ezekben a valós időben bemutatott képsorokban rejlik. Mindent látunk, Legrand nem titkolja el a más alkotó által esetleg unalmasnak ítélt részeket sem – a nyitójelenetre visszatérve: ott például tanúi lehetünk a feleket képviselő ügyvédek hosszas érvelésének is, amit más rendező esetleg nem mutatott volna teljes terjedelmében. De Legrand döntött helyesen, ezekben a hétköznapi drámai helyzetekben az ő módszere a célravezető, hiszen a néző így vonódik be leginkább a látottakba.

Ez a bevonódás pedig olyan észrevétlenül épül fel, fokról fokra jutva el a végsőkig, hogy a film zárójelenetét nézve már legszívesebben felsikoltanánk a drámai eseményeket látva – és a látottak valószínűleg nem lennének ilyen hatással ránk, ha a rendező korábban nem mutatott volna meg mindent olyan aprólékosan. Mindez pedig nemcsak a jelenetek összességére, hanem az egyes jeleneteken belül is igaz: több esetben azért olyan fontos a valós időben való fogalmazás, mert ezen a módon láthatjuk kifejlődni azt az agressziót, ami az apa viselkedésének domináns része.

Ennek a valós időnek köszönhetően a Láthatásban nincsenek drámai csúcspontok, pontosabban minden egyes pillanat az. Mivel nem tudhatjuk, mikor tör ki a verbális, majd a fizikai erőszak a férfiból, bármikor számítani lehet rá, és ennek – paradox módon – váratlanságát a többi családtaggal együtt éljük át (általában a fiúgyerekkel és az anyával, de Antoine agressziójától még saját szülei is szenvednek). Érzelmileg így olyan felfokozottak, feszültek lesznek ezek a jelenetek, hogy a valós idejűség a hétköznapiság érzete helyett valami egészen mást ad: folyamatos készenlétet a néző részéről, hogy bármelyik pillanatban történhet valami rossz, valami kisebb vagy nagyobb tragédia. A film ezzel a már említett román új hullám legjobb darabjait idézi: utoljára talán a 4 hónap, 3 hét, 2 napban vagy a Lazarescu úr halálában láthattunk ilyet.

A rendező viszont az egyes jeleneteken belül csak időben mutat meg mindent, térben nem feltétlenül. Különösen erős a filmnek az a képsora, amikor a lány, akinek már van egy tartós párkapcsolata, az iskola vécéjében csinálja meg a terhességi tesztet – nézőként viszont csak a fülkén kívülről követhetjük a feszült eseményt, úgy, hogy Joséphine-nek csak a lába alsó részét és földre dobott táskáját látjuk. Ezzel a trükkel egyrészt kialakul ugyanaz a feszültség, mint a többi jelenetben a valós időnek köszönhetően, másrészt az alkotó (és színésze) olyan kifejező tud lenni ilyen visszafogott, erősen redukált eszközökkel is, hogy a közönség így is kitalálja, mit mutat a teszt: nem kell, hogy megmutassák a szinte már filmes klisévé vált, hőmérő alakú kis eszközt, elég egyetlen mozdulat is, hogy tudjuk, mi lett az eredmény.

De tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy Legrand filmje tapicskol ebben a hétköznapi földhöz ragadtságban. A Láthatásban vannak finomabb, kifejezetten szubtilis utalások is. A sok, egyformán intenzív jelenet közül az egyik legemlékezetesebb, amikor a lány születésnapját ünneplik, és Joséphine a bulin elénekel egy dalt – méghozzá a Proud Mary (Rolling on the River)-t, amit egy olyan énekesnő, Tina Turner tett híressé, aki (Joséphine anyjához, Miriamhez hasonlóan) szintén egy bántalmazó kapcsolatban, egy agresszív férfi oldalán élt.

A Rollin’ ráadásul nemcsak azért válik kulcsfontosságúvá a filmben, mert finoman jelzett kapcsolatot teremt két bántalmazott nő között, hanem egyúttal a mű dinamikáját is szimbolizálja. A dal úgy kezdődik, mint egy lassú ballada, majd egyik pillanatról a másikra bevadul – ahogy az a Láthatásban is történik a férjjel, Antoine-nal, illetve magával a filmmel is, amelynek utolsó jelenetében eljutunk egy olyan tetőpontra, amit szinte már fiziológiai reakciót kiváltó módon megterhelő nézőként végigélni.

A válásról és a válásnak a gyerekekre gyakorolt hatásáról készült már egy nagyon igaz és nagyon valódi film: Noah Baumbach A tintahal és a bálnája. Míg azonban ott csak a felek közötti látens agressziót mutatták be, addig a Láthatás tűpontos leírása a családon belüli erőszaknak. Nemcsak azt jeleníti meg húsba vágó hitelességgel, hogyan alakul ki normálisnak tűnő családokban egy rendkívül szélsőséges határhelyzet, de emellett megvalósítja annak bravúrját is, hogy minden túlzástól mentesen jut el addig a túlzásig, amit a zárójelenetben láthatunk.

A Láthatás úgy lesz végig nagyon brutális, hogy konkrét durva brutalitást csak egyszer mutatnak benne, és anélkül sokkol, hogy egyetlen egyszer is bombasztikus vagy hatásvadász lenne. Az elsőfilmes (!) Xavier Legrand alkotása talán a legerősebb, leghatásosabb mű, ami a családon belüli erőszak témájában valaha készült: egy iszonyú nagy gyomros, de az a fajta, amit muszáj bevállalnunk.

Láthatás (Jusqu’à la garde)
írta: Xavier Legrand
rendezte: Xavier Legrand
fényképezte: Nathalie Durand
vágó: Yorgos Lamprinos
producer: Alexandre Gavras
szereplők: Léa Drucker, Denis Ménochet, Thomas Gioria, Mathilde Auneveux, Mathieu Saikaly, Florence Janas, Saadia Bentaïeb, Coralie Russier, Sophie Pincemaille, Emilie Incerti-Formentini, Jérome Care-Aulanier, Jenny Bellay, Martine Vandeville, Jean-Marie Winling
gyártó cég: K.G. Productions, France 3 Cinéma, Canal+, Ciné+, Centre National de la Cinématographie (CNC)
forgalmazza: Mozinet
bemutató dátuma: 2018. március 15.

Vajda Judit
Forrás: filmkultura.hu