196

Metszéspontok, találkozások, elvegyülések és összeolvadások

Bárány Zsolt írása Kajtár Csaba fotóival

metszespontok

Kitartott orgonahang, altáji, torokhangú ének. Így kezdődött a győri Tavaszi Fesztivál első koncertje, melyen három, a zene különböző területéről érkezett művész vitte be a hallgatóságot az erdőbe. Ami egyáltalán nem olyan félelmetes hely, mint azt sokan gondolnák, viszont számtalan szerves képződmény és élőlény lakhelye. Fassang László orgonaművész, Szirtes Edina „Mókus” hegedűművész, énekes és Szokolay „Dongó” Balázs népzenész, aki szaxofonon, pásztorsípon és dudán játszott, március 16-án egy különleges darabbal állt elő.

Amelyben egyikük sem tagadta meg gyökereit, ugyanakkor a másiktól tanulva, a másik zenész motívumait, kifejezésmódját átvéve egy új minőséget hozott létre, melyet jobb kifejezés híján „world music”-nak, világzenének nevezhetünk. A klasszikus zene, a népzene, valamint a jazz- és popzene alapjaira építkező, egymással csak lazán összefüggő, ugyanakkor mégis összetartozó tételek és dalok egyfajta profán misét vetítettek elénk, melynek szellemisége és katartikus ereje átjárta az Öregtemplom szakrális terét, átmosva és megtisztítva a hallgatóság lelkét a mindennapokban rárakódott toxikus anyagoktól. Az előadás hol egy klasszikus Bach-miséhez, hol egy gyimesi népdalhoz, hol inspiratív műzenéhez állt közelebb, attól függően, hogy melyik hangszer vitte a fő szólamot.

Fassang László orgonajátéka nem a virtuozitásra helyezte a fő hangsúlyt, hanem tömör kifejezésmóddal, stabil, masszív alapokat biztosított partnereinek a szólókhoz. Máskor pedig a kortárs zenéhez közelítve repetitív vagy éppen játékos hangokkal díszítette az összhangzást. Mértéktartóan bánt a romantikus elemekkel, és nagyban hozzájárult a zenei élmény átütővé tételéhez.

Szokolay „Dongó” Balázs a népi motívumok ősi erejére építve néhol free jazz-szerűen szétszabdalva a dallamot, hangnemváltásokkal, közbefújásokkal jeleníti meg a lélek fájdalmát, zaklatottságát. Három hangszeren felváltva visz bennünket hol átszellemült lebegésbe, hol görcsös zokogásba, máskor pedig alig észrevehetően egészíti ki a másik két hangszer magával sodró hangjait.

Szirtes Edina a klasszikus zenéből hozott képzettségére építve a romantikus aláfestések mellett, szabadon szárnyalva, a dallamosságot és a katartikus, olykor disszonáns hangokat egyaránt használva érezteti velünk a kétségbeesést, a reményt és a megbékélést. Erőteljes, mély fekvésű hangjának szépsége, énektudása és kifejező ereje pedig igazi meglepetés volt az est folyamán, mellyel hihetetlen érzéseket és hangulatokat volt képes elénk tárni.

A három zenész igazi élményt adott játékával, néhol sodró erejű, szinte himnikus zenéjével, máshol tétova, útkereső vagy éppen szelíd, harmonikus dallammenetekkel, táncos ütemekkel, játékos staccatókkal bűvölték el a hasonló zenével talán még nem is találkozó közönséget.

Jól oldották meg azt a nehéz helyzetet is, hogy az orgonista a karzaton, a nézőktől elkülönülve játszott, és csak egy kivetítőn keresztül volt látható. A másik két zenész a műsor elején és végén a szentélynél, többi részében fent, a karzaton muzsikált, mert ezeknél a részeknél szükség volt a játszók közötti közvetlen kapcsolatra. Technikailag jól oldották meg az akusztikusan szóló orgona, valamint a kihangosított hangszerek és az ének egyensúlyát, talán csak a hegedű hangja tűnt el néhányszor az erőteljes hangáradatban. Ráadásként egy klezmer feldolgozást és Csokonai Az estvéhez című versére írt művet adták elő szenvedélyes énekszólammal és erőteljes, szép, ugyanakkor visszafogott előadásmóddal.

Egy nagyszerű koncerten vehettünk részt, amelyen az előadók újszerű és mégis mindenki számára ismerős világot varázsoltak elénk. A siker azt sugallja, hogy máskor is örömmel hallgatnánk hasonló, a kortárs- és a világzene területéről érkezett előadókat és műveket, egyre gyarapodó létszámú nézősereg előtt.

Bárány Zsolt
Fotók: Kajtár Csaba

2018.03.19
83