199

Petyhüdt Mata Hari

Francis Lawrence: Vörös veréb – filmkritika

voros-vereb-film

Ősbűn, ha egy film két műfajjal is zsonglőrködik, de nem tudja pörgetni a tányérokat. Az aktuális Jennifer Lawrence-attrakciónak ez összejön. Jason Matthews ex-hírszerző 2013-as regényének adaptációja egyrészt erotikus thriller, ám legfeljebb csak némi hírverés, talán az átlagosnál fülledtebb hangulatúra nyesett előzetes utalhat ilyesmire. Másrészt hidegháborús paranoiadarabokra kacsingató spionthriller, de úgy nézve is kontármunka – hitchcocki stílű feszültségfilm helyett izgalmakkal spóroló, mutatóban vászonra pingált dolgozatot ad nekünk Az éhezők viadala-sorozat háromnegyedét, netán a Constantine – A démonvadászt ránk hagyományozó Francis Lawrence.

Nem lehet állítani, hogy az anyag híján volna a potenciálnak: Dominika Egorova orosz kémamazonná növekedése ugyanis egy átverésekben, nemzetközi üzelmekben, gender-kérdésekben dúskáló thriller premisszájával kecsegtet. A Vörös veréb eleinte még tartja is magát az ígéretéhez. Hősnőjét tűzpróbának kitett, pórul járó, nehézségeit önerőből leküzdő emancipált példaképként definiálja – ami az első felvonásban a balett csonttörő, hátba döfésekkel tarkított művészeti ága, az rövidesen a titkos ügynökök velőtrázó világára cserélődik. Sanyarú sorsú lányka viseli gondját a súlyos beteg édesanyának, lakásuk a Bolsoj tulajdona, a fiatal hölgy nagybátyja két pályára játszó intendáns és kémnagyság. Ráadásul a Vörös veréb nagyot zsákol a táncvilág és a spionok közegének zuhanyzós szexbe, súlyos testi sértésbe és kitörésvágyba csomagolt párhuzamaival – keserves minden, és a mozi örökké hangsúlyozza, a kisajátított, húspiaci áruként leértékelt Dominika úgy emelkedhet feminista ikonná, ha a testét birtokba vevő orosz állam fölébe kerekedve önállósul.

voros-vereb-film

Rossz szóviccel élve testhezálló szerep ez az aktivistaként is tevékeny Jennifer Lawrence-nek, ám képességei aligha elegendőek a forgatókönyv bökkenőinek elsimításához. A Vörös veréb ugyanis azért sül fel kémthrillerként, mert fordulópontjai jószerivel a semmiből érkeznek. Itt egy újabb csábításra képzett nőkolléga vonul át a színen, ott egy zavarosan ábrázolt londoni üzlet bonyolódik, majd a következő szakaszban feltűnik egy hidegvérű, bőrdarabokat lehántó orosz gyilkológép, miközben a film Doktor Zsivágói melodrámaként is szeretne helytállni. Egerova kisasszony pálfordulásának zálogát ugyanis a becserkészésre, majd információi, államtitkai lenyúlására kiválasztott CIA-ügynök, Nate Nash jelenti – vagyis a szerelem okozza a nő identitásválságát, politikai és személyes meggyőződésének felülíródását. Úgy azonban nehéz drukkolni a kívülállósága révén zűrbe sodródott galambpárnak, ha a karakterek kontrollszobákban, szófákkal, ágyakkal, bútorokkal berendezett kelet-európai szocreál belsőkben tollba diktálják a fordulatokat, amelyeket a cselekmény jó 10-15 perccel, de talán fél órával korábban is kártyákként terített az asztalra. Izzásról sem tanácsos álmodni Dominika és Nate szexusában: a Vörös veréb fájdalmasan rövid időre érzékeltet közöttük valamiféle drámaiságon nyugvó emberi kapcsolatot, de azon kívül mind Jennifer Lawrence, mind a jenki partnert alakító Joel Edgerton érzelmi kölcsönhatás nélkül bújnak ágyba, oltalmazzák egymást, ráadásul az öntudatot mint a hősnő elsődleges feminista fegyverét a rendező egyszerűen a szeretkezés primitivizmusára fokozza le, igencsak szexistává-kisajátítóvá formálva a művet. És ráadásul ezek a forrónak szánt jelenetek is koncepciótlanok, merevek, élettelenek – így a Mata Hari-szál elsikkad, hasonló szeretem-gyűlölöm relációra húzott narratívából a Paul Verhoeven jegyezte II. világháborús Fekete könyv jóval autentikusabb.

voros-vereb-film

Hiába a szemet gyönyörködtető havas panoráma, a szecesszió korabeli épületek garmada, legfeljebb a vágóolló csattog, amikor az addigra is totálisan érdektelen kémüzelmek határokat átlépve Bécset, Londont érintik – a Vörös veréb képtelen grandiózus, egész világra kiterjedő fordulatos suspense thriller lenni, ha a rosszul írt, túlbonyolított szkript révén ötletünk sincs, ki kicsoda, éppen hogyan vált játéktérfelet az illető, netán mi bírja addigi ideológiája sutba hajítására. Karfaszorító, didergető élményből unalmas ásítás lesz, a nagy hajcihőben lehetetlen sorsközösséget vállalni az emócióik és felfogásuk tengerében veszteglő figurákkal, csupán papírkivágatok maradnak. Cseppet sem segítenek a szexuális kiképzés vignettái, lévén amennyire komolynak tűnnek, legalább annyira mosolyra is fakasztanak. Ügyetlenül lapra vetett csábítószavak, félig-meddig kínos szituációk késztetnek homlokráncolásra, a Vörös veréb, ha nem is drasztikusan, de már a rigorózus, szocialista miliőjű iskola zord falai mögött is önkéntelenül humoros. Charlotte Rampling kemény arcú matrónaként teszi, amit a forgatókönyv enged neki, de az Oroszországból szeretettel Klebb ezredesére hajazó mentor-anyakarakterből ő sem tud többet felszínre hozni a kliséknél. Jobbnál jobb karakterszínészek sorakoznak, helyesebben mennek veszendőbe: Matthias Schoenaerts katonás járással és simulékony modorral sem rejtheti el köpönyegforgató gonoszkarakterének véletlenszerűen alakuló jellemét, Jeremy Irons mordnak tűnő, ám szörnyű múltú feljebbvaló-figurája csak tanácstalanul vesztegel. Rétestésztaként nyúlik a 140 perces játékidő alulinspirált, jobb sorsra érdemes sztárokkal, zavaróan komolykodó, de a fajsúlyos tragédiákra, bőr alá férkőző csavarokra ügyet sem vető szkripttel (Justin Haythe munkája), hagyományos megoldásokkal operáló rendezéssel.

Francis Lawrence időközben persze reflektál Dominika feltörekvésére. Számításba veszi a lány becsületét, nemes hozzáállását, egyértelmű feminista hősnőként hozva ki őt a katyvaszból (a kötelező férfiellenfél ármányos padlóra küldése elmaradhatatlan, legyen bármennyire sekélyes és indokolatlanul beemelt), de a Vörös verébben ez a diadal is hamar elveszíti a súlyát kellő motiváció, kontúrozott-összetett alakok nélkül. Úgy pláne, ha a film csaknem exploitationökbe illően halmozott, ok-okozatiságot mellőző vérfürdőkkel kívánja színültig tölteni az erotikus thriller felsülése után keletkezett űrt. Folyjon vér egy huzallal metszett nyakú gaz csábító nyakából a gyönyörű hősnő élvezkedve fotózott dekoltázsára és arcára, a Vörös veréb újfent szexista kegytárggyá zülleszti progresszívnek beállított címszereplőjét. Heverjen a rivális oszlásnak induló teteme egy fürdőkádban, netán törje ránk az ajtót a Cronenberg-féle Gyilkos ígéretekből rémlő, sokkoló félmeztelen közelharc-szcéna, ezek csupán üres belbecst csalfa külsőségekkel leplező produkciós értékek. (A legendásan konzervatív 20th Century Fox sáfárkodhat egy 17 éven felülieknek pozicionált zsánerdarabbal, ha a termékük távolról sem emlékeztet a Mad Max: A harag útja vagy az általuk gyártott Holtodiglan és Logan kimunkáltságára.) Hiányzik a nemrég debütált Atomszőke fesztelen, nyaktörő irama, John le Carré lélektani irányultságát jobb nem számon kérni, ahogy új A Keselyű három napjaként vagy női Jason Bourne-franchise-ként is óriásit bukik a Vörös veréb. Ürességét szépen példázza az egyik csábításjelenet hátterében futó nevesincs Harsányi Leventés vetélkedő tévémoraja, amelyet a hazai publikum kaján vigyorral nyugtázhat, mint a nálunk forgatott film egyik ironikus mementóját. De ezek után komolyan venni kivált nem lehet a nagyszabású spionjátékot.

voros-vereb-film

Vörös veréb (Red Sparrow)
rendezte: Francis Lawrence
forgatókönyv: Justin Haythe, Eric Singer
operatőr: Jo Willems
vágó: Alan Edward Bell
zene: James Newton Howard
producer: Peter Chernin, Jenno Topping, Steven Zaillian
szereplők: Jennifer Lawrence, Joel Edgerton, Matthias Schoenaerts, Charlotte Rampling, Mary-Louise Parker, Jeremy Irons
forgalmazó: Fórum Hungary
bemutató dátuma: 2018. március 1.

Szabó Ádám
Forrás: filmkultura.hu

2018.03.16
74