Frances McDormand ( Három óriásplakát Ebbing határában) – Berente Erika

Talán erőteljes álla, kiálló járomcsontja, hideg-kék szeme teszi, hogy a rendezők sorra megtalálják, ha kemény nőt kell játszani. Persze tudjuk, hogy Frances McDormand vígjátékokban, romantikus darabokban is remekül helytáll, de nem véletlen, hogy Martin McDonagh az ő nevénél ütötte fel noteszét, amikor a szereposztáson törte a fejét.
A Három óriásplakát Ebbing határában című mozi főszereplője Mildred Hayes sérült lélek. Bántalmazott nő, akinek 16 éves lányát brutálisan megölik. A rendőrség pedig tehetetlen. Hónapok telnek el, s a nő kezébe veszi a dolgokat. Ebbing lakói kezdetben némi megértéssel nézik a történteket, de aztán elszabadul az erőszak. Frances McDormand olyan hitelesen alakítja a beszűkült gondolkodású, már-már monomániás nőt, hogy nehéz vele szimpatizálnunk. Frances McDormand egy-egy gesztussal, odavakkantott szóval, abszolút hitelesen ábrázolja az asszony lelkiállapotának rezdüléseit. Azt hiszem sokak számára lesz emlékezetes egy kis közjáték, Mildred papucsos jelenete, amitől klisészerű fordulatot várunk – de nem kapunk meg. Oscart neki, megint! 

Margot Robbie (Én, Tonya) – Ősze Mária 

Margot Robbie élete első Oscar-díj jelölését söpörte be az Én, Tonya című film címszereplőjének megformálásáért. A színésznő Tonya Hardingot, az 1990-es évek első felében versenyző amerikai, nehéz sorsú, anyja és férje által is bántalmazott műkorcsolyázót játssza. Szédületes, ahogy képes a széles érzelmi palettán mozgó főhősnő érzelmeit és indulatait erőteljes mimikával megmutatni. Kétségbeesés, öröm, kiábrándultság, bánat, düh, dac stb. mind-mind leolvasható arcáról. Különösen a visszaemlékező vagy épp a pontozó bírókkal perlekedő jelenetekben sikerült Hardingnak azt a tramplisságát és darabosságát megmutatnia, amely miatt – technikai tudása ellenére – sohasem válhatott a bírók kedvencévé. Alakításának csúcspontja a lillehammeri olimpia döntője előtti sminkelési jelenet, amelyben a már minden megpróbáltatáson áteső sportolónő épp a kűr előtt omlik össze, sírógörcsöt kap, ámde közben olykor-olykor már próbálja magára ölteni azt az elvárt műmosolyt, amellyel rövidesen jégre kell lépnie.

Meryl Streep (A Pentagon titkai) – Szabados Éva 

21 jelölésével ő a legtöbbször nominált színésznő az Oscar-díj történetében, amiből háromszor el is nyerte az aranyszobrot (Kramer kontra Kramer, Sophie választása, A Vaslady). A Pentagon titkaiban egy olyan nőt formál meg, akinek ki kell nőnie elhunyt férje és apja árnyékából, hogy valóban élére tudjon állni az általa vezetett The Washington Post-nak. Ezt a hatalmas lépést éppen egy súlyos döntés érleli meg. Hiszen az egész cég léte forog kockán, amikor a Pentagon-ügyiratok publikálását felvállalják. Minden ellene szól a leközlésnek, többüket még börtönbüntetés is fenyegeti. Kay Graham (Meryl Streep) mégis úgy dönt, hogy a lap küldetése a nemzet, az emberek szolgálata, nem pedig a politikusoké, ehhez azonban alapvető a sajtószabadság megőrzése. Katartikus pillanatokat szerez a nézőknek, ahogyan végigjárja belső, szembesülésektől sem mentes útját, hogy végül egy erős, határozott és hősies vezetőként álljon előttünk. Ennek a fejlődésnek a bemutatásáért szívesen látnám az aranyszobrot Meryl Streep kezében.

Sally Hawkins (A víz érintése) – tmoni 

A film szereposztása telitalálat a mexikói rendező, Guillermo del Toro részéről, nem véletlen, hogy hármukat is jelölték az idei Oscar-díjra, de Sally Hawkins mindent visz Elisa Esposito, egy magányos, éjszakai műszakban dolgozó, furcsa, néma takarítónő szerepében. A „szürke kis veréb” végig ragyog a filmben, belső szépségével bearanyozza a celluloidot. Szavak nélkül is képes kifejezni bármit, akár lénye legbensőbb lényegét is. De amit Doug Jones-szal művelnek a vásznon, az minden képzeletet felülmúl. Kizárólag gesztusokkal, mozdulatokkal és a szemükkel mutatják meg a nézőknek a legtisztább és legőszintébb szerelem kialakulását, fejlődését és beteljesülését, két „kitaszított és megnyomorított” lélek sivár magányát, majd egymásra találását. Ráadásul Hawkins a mindent elfogadó jó kislány szerepből szinte észrevétlenül bújik át a szerelmét védő, sőt megmentő céltudatos asszony bőrébe. Játéka érzelmileg átütő, meggyőző és hiteles, itt az ideje, hogy ő is megkapja az aranyszobrot! 

Saoirse Ronan (Lady Bird) – Szilvási Krisztián

Valamit nagyon tudhat ez a majdnem-fruska lány, hiszen még nincs egészen 24 éves, de már harmadszor jelölik Oscar-díjra (a Vágy és vezeklésben 2007-ben alig-tiniként mellék-, két éve a Brooklynban ifjú nőként már a főszerepért). Mostani nominálásában az előző kettő esszenciáját adja úgy attitűd, mint a női érzelemvilág szempontjából: a Lady Bird coming-of-age drámájában a végzős gimis Christine bőrében („katicabogárként”) teljesen belsővé tett meggyőzőerővel robbantja vászonra azt a tinilányokra jellemző, teljesen énközpontból táplálkozó pulzálást, amellyel helyét, s főként emócióit és jövőképét keresi a körülötte lélegző világban. Az anyai bigott „szigor” és társadalmi osztálykülönbség frusztrációjától terhesen érzett bizonytalanság pillekönnyű autentikussággal jelenik meg alakításában, a szabadon szárnyalni vágyást a kötöttségek-lehetőségek szabta koordináták szorításában természetes test- és arcjátékban nyújtja elénk. Mi pedig nyíltságát csakis a Szoborral honorálhatjuk megfelelően.

A képek a Wikimedia Commons és a flickr (1.) szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a kép készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép.

Oscar 2018 cikksorozatunk korábbi cikkei:
1. rész: Oscar 2018 – Versenyben a legjobb filmek
2. rész: Oscar 2018 – Versenyben a legjobb rendezők
3. rész: Oscar 2018 – Ki lesz a legjobb férfi főszereplő?