593

Billnitzer Ernő: Két világháború emlékei

Horváth Gábor könyvkritikája

ket_vilaghaboru

Az Akadémiai Kiadó 2017-et egy ikonikus magyar tábornok emlékiratával kezdi, Billnitzer Ernő két világháborút felölelő memoárjával. „Bill apó” – ahogy katonái hívták – a magyar rohamtüzér csapatnem keresztapja az első világháborúban tüzértisztként, a másodikban a rohamtüzérség tábornokaként harcolt, jelentős sikerekkel. A kötet dr. Bonhardt Attila előszavával indul, amely röviden bemutatja Billnitzert, s a rohamtüzérséget, mint csapatnemet.

Bonhardtot mindenképpen ki kell emelni, nem csak azért, mert rendezte és kiadta az emlékiratot, hanem mert az ahhoz írt jegyzetapparátus legalább olyan értékes, mint maga a memoár. A tábornok ugyanis emlékezetből, idős korában írta meg a két visszaemlékezést, ezért meglehetősen sok pontatlanság (elsősorban nevek és dátumok esetében) van benne. Még a memoár talán legértékesebb részének tartható 1945-ös Budapestről való kitörési kísérletben is két nap csúszás van a dátumban, noha a tragédia ettől még nagyon hitelesen és lendületesen van ábrázolva. Hiába, az emlékezetből írott dolgoknál ez előfordul, ám Bonhardt gondosan utánajárt és pontosított ilyen esetekben, sőt az emlékiratban előforduló személyekről részletes és adatgazdag életrajzot ad számunkra az apróbetűs részben.
A kötet első tartalmi fejezetében az akkor tüzértisztként harcoló Billnitzer első világháborús szolgálatára emlékezik vissza. Tulajdonképpeni célja – egyes számára emlékezetes harci események bemutatása mellett - az osztrák-magyar tisztikar bemutatása. Láthatóan megviselte az akkor ifjú Billnitzer századost az ellentét, amely az 1914-es virágeső és az 1918-as tiszteket gyalázó közvélemény között tornyosult. A fiatal „Bill apó” (ha humor illene egy ilyen komoly íráshoz, azt írnám Billy, a kölyök) úgy vélte, hogy a hátországi tisztek rossz példamutatása volt a civilek gyűlöletének oka, a csapatok szétesése pedig a tisztán megfogható harci cél és motiváció hiányának volt köszönhető.
Az 1918-as polgári forradalomról és a proletárdiktatúráról is karakán véleményt közöl. Elmondja, hogy a „Nem akarok többé katonát látni” koncepció ilyen helyzetben merő önámítás volt, hiszen politikai vészhelyzetben a katonai erő imponál. A Tanácsköztársaságban becsülte, hogy legalább igyekezett katonai erővel megvédeni Magyarországot, s még a kommunista politikai tisztek között is voltak olyanok, akik ennek fontosságát értették. Nagyon sajnálta az északi hadjárat sikere utáni visszakozást, mert roppant demoralizálólag hatott. Kiemeli ugyanakkor, hogy a katonák igen nehezményezték a vidéki terrorcsoportokról hozzájuk eljutó híreket.

Az 1920-as 30-as évekről röviden ír, majd a könyv VI. fejezetében a kiugrási kísérletről fejti ki véleményét. A memoár Billnitzer halála előtt készült, a Kádár-korszak 70-es éveinek Magyarországán, így annak hangvételén érződik, hogy már jelentős távolságtartással szemléli a Horthy-kor politikai elitjét. Horthyt nem különösebben pozitívan mutatja be, és az akkori magyar állam szociális helyzetéről is kritikákat ejt el itt-ott. A kiugrási kísérletkor játszott szerepénél elsősorban parancskövető katonaként nyilatkozik magáról, aki azért nem állt a kormányzó felhívása mellé, mert a parancs nem volt világos. A Szálasi-kormányt legitimnek tartotta, mivel Horthy – zsarolásra – átadta neki a hatalmat, így katonaként úgy vélte engedelmességgel tartozik annak. Az emlékiratban sehol sem szerepel a Szovjetuniótól vagy a kommunizmustól való félelem, amely teljes egészében áthatotta a világháborús magyar katonai gondolkodást, azt szintén a leírás dátuma magyarázza. Ungváry Krisztián: Tettesek vagy áldozatok? című, 2014-ben megjelent kötete óta tudott az is, hogy Billnitzer egzisztenciális nehézségei miatt az 50-es években besúgó lett. Ez érthető, ha nem is menthető a családjával kitelepített, csak segédmunkásként elhelyezkedni tudó, és ekkor már 70 éves tábornoktól.
A VII. fejezet a rohamtüzérségé. Billnitzer emlékezetből írja meg a rohamtüzér csapatnem kialakításának okát, mikéntjét és a rotü egységek szovjetek ellen vívott harcait. Ez a leghosszabb fejezet, s nem véletlenül, hiszen bár a csapatnem kialakítása elsősorban Barankay József századoshoz köthető, mégis „Bill apó” került felettesként fölé, hogy egyengesse a Zrínyi önjáró tarackokkal felszerelendő 8 osztályból álló csapatnem útját. Maga a tábornok vette át a Budapest ostromakor a fővárosban szorult rohamlöveg osztályok irányítását, s katonái tisztelték és szerették parancsnokukat, mivel az osztozott velük jóban-rosszban, s gondoskodott róluk, amennyire erejéből tellett. Az adatok pontosításában ismét ki kell emelnem a kiadó Bonhardt Attila szerepét, amellyel együtt a könyv ezen fejezete a magyar rohamtüzérség eddigi legjobb összefoglalója.
Billnitzer ezt követően az 1945. február 11-i kitörési kísérletre tér át, amelynek az egyik legfontosabb forrása ez az emlékezés. A vezérőrnagy részletesen és nagyon plasztikusan írja le, miként próbált az általa vezényelt igen jelentős létszámú csoport kijutni a szovjet gyűrűből. 
A szovjet fogságba esést követő évekről is ír a tábornok, melyek igencsak viszontagságosak voltak az akkor már öregedő harcosnak. E fejezetek szintén érdekes adatokat tartalmaznak arról, miként érzett a Magyarország földjéhez mindhalálig ragaszkodó és azt elhagyni nem kívánó katona a körülötte lezajló eseményekkel kapcsolatban. 

A kötetben több tucat fotó van, melyek közül kiemelendőek a rohamtüzérséget bemutató fényképek, mint igazi unikumok. Sajnos meglehetősen elszórtan vannak a könyvben, holott a végén található egy néhány oldalas fotópapírra nyomott képalbum. Talán célszerű lett volna akkor már minden képet egy helyre összpontosítani, ráadásul a minősége is jobb lett volna.
Mindent egybevetve hiánypótló mű ez a kötet, amely bizonyára nagy érdeklődésre fog számot tartani, s minden II. világháborúról olvasni akaró magyarnak kincs lesz a könyvespolcán, még úgy is, hogy egy magamfajta fanatikus történelemmániás talán egy ennél részletesebb memoárt szeretne látni egy ilyen jelentős személy tollából. Nagyon reménykedem abban, hogy a Hadiakadémia sorozat rááll ehhez hasonló források kiadására is, mert nagy szolgálatot tenne a magyar hadtörténelem népszerűsítésének!
A könyv külcsíne semmi kivetnivalót nem hagyna maga után, ha nem egy sorozat 9. darabja lenne. Keménykötésű, mint egy szénbányász, és tartósnak ígérkezik, mint a szénbányász szilikózisa, ráadásul a kötet esztétikailag is megfelelő. S hogy mégis miért idegesít? Mert a Hadiakadémia sorozatnak ez már 4. különböző formátuma. Érthetetlen, hogy egy sorozatot miért kell minden 2-3 kötet után újraszabni, nem tudom egymás mellé tenni őket a polcon, mert rosszul mutat. Egy sorozat kiadása esetében alap a hasonló külső! Gondoljunk csak a Mi Micsoda sorozatra, amelyet az ember évtizedek óta azonnal felismer, mert minden téma- és tartalombeli különbség dacára egyforma nagyságú, színű és kötésű mind (jó, kapott egy ráncfelvarrást az utóbbi időben, de akkor is igaz). Itt meg van puhakötésű alacsony kettő, puhakötésű, ámde magasabb változatból öt kötet, egy kifejezetten nagy 30 cm-nél magasabb gerinccel egy (ezt megértem, a Légi háború a Reich felett színes és tele rajzokkal), a most éppen elemzett darab pedig megint más. Miért nem lehet egy dizájnra szabni a sorozatot, vagy legfeljebb kettőre? Számomra érthetetlen, és nem indokolja az sem, hogy ebben vannak színes fotók is. 

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2018.02.26