A keszthelyi Balatoni Múzeum régi gyűjteményéből származó öreg lakat előzményét valahol az ókori Egyiptom, vagy éppen Mezopotámia környékén kell keresnünk. Itt jelent meg az ajtókon, pontosabban azok belső felén egy tolózár, amit kívülről egy lyukon át, egy „L” alakban hajlított fémdarabbal lehetett nyitni és zárni. Állítólag ez az egyszerű, elmés szerkezet volt minden zárak és lakatok őse. Aztán, néhány ezer esztendőt ugorva az időben, a rómaiak már egészen bonyolult, fém zárakat szerkesztettek, ahol a kulcs emelte meg, mozdította el azokat a lemezeket, rugókat, amik megakadályozták a zár nyelvének az elmozdulását. Tulajdonképpen ez a mostani zárak, lakatok működésének alapja is, amelyekben a szerkezeti elemek valamikor a 19. század végén nyerték el ma is használatos formájukat.

Aztán míg a sumerek és az egyiptomiak ajtót reteszeltek (Mezopotámiában olyannyira híján voltak a fának, hogy az ajtó volt a ház legértékesebb része, általában a tulajdonos költözésnél vitte is magával), addig a rómaiak nagy vasalt ládákban tartották az értékeiket. Egy ilyen kulcsával már találkozhattunk ebben a sorozatban, a most tanulmányozható lakatot középkori eredetűnek tartják a Balatoni Múzeum szakemberei. Ez meglehetősen tág időkeret, a magyar történelemben a honfoglalástól egészen a reformkorig tartó időszakot lefedi. Így aztán eljátszhatunk a gondolattal, hogy ez a közepes méretűnek mondható, egyszerű szerkezetűnek tűnő lakat mondjuk egy szövetkereskedő ládáján töltötte ideje nagyobbik részét, vagy éppen egy keszthelyi polgár kamrájának ajtaján teljesített szolgálatot. Hogy aztán a kulcsa veszett el vagy a rugói mentek tönkre, azt ebben az állapotában nem lehet meghatározni. Az biztos, hogy erősen beleette magát a rozsda, amely minden vasból készült szerkezet örök ellensége.

Címlapkép: Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu