458

Friss termés a tél közepén

Hazai rock és metál újdonságok

hazai-rock-es-metal-ujdonsagok

A Lángoló Gitárok rengeteg olyan felvételt kapott hazai zenekaroktól, amelyeket mindenképpen érdemes szóba hozni pár mondat erejéig. Az első részben van lebegős, elektronikus hatásokkal dolgozó progresszív metál, post-hardcore némi black metal ízzel, punk rock fúvósokkal, blues alapú pop rock és dallamos hardcore. Íme Kovács Attila véleménye róluk.

Az 1996 óta tevékenykedő kazincbarcikai Mytra a hazai underground egyik legjobban eltitkolt fegyvere, zenéjük alapján mindenképpen nagyobb ismertséget érdemelnének, bár azt is hozzá kell tenni, hogy nem választottak könnyű utat. A 2014-ben megjelent első teljes album, a Beta kiemelkedő, eredeti megközelítésű progresszív metál anyag volt, aki még nem hallotta, annak úgy írnám le, hogy egy jóval metálosabb Cynic női énekessel a fronton, egy Jean-Michel Jarre-poszterekkel kitapétázott próbateremben, de ez a képzavar csak egy a megfejtési lehetőségek közül. Az idén megjelenő második album előhírnökeként érkezett Initium című dal a Beta világánál kicsit agresszívebb, súlyosabb megközelítésű anyagot ígér, a zenekarvezető Hocza Róbert, akit tájékozottabb olvasóink a Remorse utóbbi korszakának szólógitárosaként is ismerhetnek, még hörgésre is ragadtatja magát benne. Ezzel együtt mégis egy fokkal könnyebben befogadhatónak érzem, mint a korábbi dolgaikat, ezt az érzést a dalszerkezet és a magukhoz képest direktebb gitártémák is erősítik, bár a populáris jelző még így is messze áll tőlük. A dalhoz forgatott videó nem forradalmi, de szép képi világú, és annak ellenére, hogy láthatóan száz százalékosan önerőből készült, kifejezetten rendben van. Remélhetőleg az új lemezzel a korábbiaknál nagyobb közönséget tudnak megszólítani, zenéjük alapján itt lenne az ideje.

A Grimcity új, Strangled című dalával továbbra is tapossa saját ösvényét. A friss szerzemény egy hamarosan megjelenő kislemez felvezető dala, melyhez egy minimalista, mégis hatásos videót is készített a zenekar. Ahogy korábban már leírtam róluk, a fiúk buzgón satírozgatják azt a fehér foltot a zene térképén, amely a post hardcore és a post black metal határvidékén található, bár ebbe a dalba utóbbiból kevesebb jutott, és még az is simán lehet, hogy csak én hallom bele a zenébe. Ezzel együtt továbbra is egy kifejezetten egyéni hangú, szimpatikus zenekar képét mutatják, és ha ez a szám irányadónak tekinthető a teljes kislemezre, mindenképpen az idei év egyik fontos honi underground anyagát várhatjuk tőlük. Azt csak halkan jegyzem meg, hogy remélhetőleg az énektémák nagyobb változatosságot mutatnak majd a többi új dalban, mert bár a célnak megfelel a mostani vokalizálás, hosszabb távon monotonná válhat az effajta üvöltözés, és ez elveheti a jól megírt riffek, a maguk módján kifejezetten emlékezetes, szomorkás gitárdallamok élét. Megszólalásban viszont a Strangled mindenképpen előrelépés a The Voidhoz dalaihoz képest, várom a folytatást.

Előítélet vagy sem, az ember sok jóra nem számít egy Lucy nevű zenekartól. Ehhez képest a Semmire nem viszem abszolút pozitív csalódás, nagyjából a huszadik másodperc környékén megérkező fúvósszekció hallatán már tudtam, hogy ez itt több, mint aminek elsőre látszik. Persze semmi újat nem találtak fel a srácok, hiszen nem ők az elsők, akik a punk rockot ilyen hangszereléssel ütik fel, a derűs nihilizmust árasztó szöveget is megírták már mások más szavakkal, az egésznek mégis van hangulata, a dalszerkezet is jól ki van találva, nem mellesleg egyáltalán nem tűnik ráncos tinédzserek hőbörgésének az ügy. A gitáros-énekes Sajti Levente korábban a Junkies soraiban is feltűnt, a Lucy világa nem is áll messze az övéktől, ráadásul ennek a stílusnak mindig volt közönsége itthon, szóval a Prosectura, a Picsa, vagy akár a Junkies rajongóinak érdemes lesz figyelniük a hamarosan érkező Bérház Operett című harmadik albumra.

A 2017 márciusában alakult The Pontiac inspirációként a Dave Matthews Bandet, a Pearl Jamet, John Mayert, Jason Isbellt említi, és ha akarnám, sem tudnám jobban belőni őket zeneileg máshová, mivel a Chances című dalból mindez tisztán kihallható. Ez ugyanakkor nem kritika: ez a különösebb pózoktól mentes, bluesos alapú rockzene bármikor születhetett volna 1969-től felfelé, és bár a sikoltozó tinédzserlányok helyett inkább a békésen sörözgető, két szám között udvariasan tapsoló harmincasokat vonzza a műfaj, néha kifejezetten jó ilyesmit hallgatni, pláne ha olyan autentikus módon van elővezetve a dolog, mint ebben az esetben. Minden a helyén van: jó érzékkel összerakott, sokat markolni nem akaró, mégis hatásos dal, ízléses hangszínek a gitáron, jó énekhang és angol kiejtés, nem tolakodó, mégis izgalmasan alapozó, feelinges ritmusszekció. Ilyen könnyű jó számot írni, ha jók a zenészek. Lehet, hogy az ilyen típusú zenékre nem feltétlenül megőrülni szokás, de nem is mindig arra van szüksége az embernek.

A kazincbarcikai Faminehill már a tavalyi Wacken Metal Battle tehetségkutatón is feltűnhetett többeknek. A melodikus hardcore-ban utazó zenekar jelenleg épp első lemezén dolgozik, erről az anyagról a második ízelítő az Everlasting. Bár a felvétel hangzása az én ízlésemnek kissé steril, és eredetiséget tekintve sem forgatják ki a műfajt a négy sarkából, mindenképpen pozitívumnak értékelhető a zeneszerzők dallamérzéke, mivel a szám kulcsmotívumai akár már egy hallgatás után is simán visszaidézhetők. Kifejezetten jók a tiszta gitáros, tiszta énekes részek, és nem feledkeztek meg arról sem, hogy pláne az extrémebb stílusokban nem árt, ha vannak kontrasztok, egymástól elütő hangulatok akár egy dalon belül is, hiszen így lehet önálló karaktert adni az egyes szerzeményeknek. A szám végén hallható kórus hatalmas ziccer, én a helyükben akár kétszer ennyi ideig is benne hagytam volna, de majd a közönség kipótolja a végét koncerten. Az Everlasting alapján mindenképpen kíváncsi leszek a teljes albumra is.

Kovács Attila
Forrás: langologitarok.blog.hu

2018.01.31